Gondolkodott-e, uram, azon, hogy 1939 novemberében miért kellett (ha csírájában is) valóságos belső palotaforradalmat elfojtania, holott a hívei szerint, mint a szélsőjobboldal legerősebb pártjának vezetője – addig sikert sikerre halmozott? És mégis, meg kellett érnie, hogy a Nyilaskeresztes Párt parlamenti frakciójának kilenc tagja titokban az ön elmozdításáról tartson tanácskozást, „intelligensebb vezetést” követeljen, „diktatórikusnak” nevezze a pártban meghonosodott irányítási módszereket, és egyetlen elveszített időközi választásra (a balatonfüredire) hivatkozva megpróbálja kikényszeríteni a taktika módosítását, olyan képtelen és nevetséges állítások kíséretében, mint a Nyireő Andoré, aki szerint „a győzelemhez nem utcai tüntetések szükségesek!”. De ami a legelképesztőbb: párttársai nem átallották kritika tárgyává tenni azt (az utóbbi hónapokban alkalmazott) politikai manővert, amire ön annyira büszke volt (s ami, lám, ahhoz is elég jó, hogy majd” hetven évvel később utánozni lehessen!).
Tudniillik amikor Teleki miniszterelnök pártközi értekezletet hívott össze, hogy a külpolitikai helyzetre tekintettel megteremtse a belpolitikai Isten Békéjét, ön (írta a Pesti Újság) a jobboldali ellenzék nevében „kijelentette, hogy a Nyilaskeresztes Párt csak akkor alkalmazkodik a Treuga Dei irányelveihez, ha a kormány teljesíti a párt feltételeit”. Mivel ultimátumának nem volt eredménye, „a folyosón elterjedt a hír, hogy Hubay ma bejelenti: a Nyilaskeresztes Párt a parlament munkájában nem vesz részt, passzivitásba vonul”. A lap erről elégedetten megjegyzi: „A többi nemzetiszocialista párt megértéssel vette tudomásul ezt az elhatározást s ennek külső dokumentálására képviselőik nem jelentek meg a mai ülésen” (1939. szeptember 29.).
Az ön pártvezéri rátermettségét bizonyította az is, ahogy október 2-án a Virradatban visszautasította a vádat, miszerint a képviselőházból való kivonulás mögött újabb teljesíthetetlen követelések állnak: „A hungarista mozgalom vezetősége négy pontban hozta nyilvánosságra egy becsületes politikai béke feltételeit.” (És ezek közt Teleki menesztése még csak nem is szerepelt!) Követelték a közkegyelmet, az internálások és rendőri felügyeletek megszüntetését, a közhivatalnokok párttagsági tilalmának feloldását. Ez a Házba való visszatérésünk feltétele, szögezte le, és baloldali-liberális rágalom úgy beállítani, mintha az ülésektől való távolmaradás „összefüggésben állna a földbirtok-politikai javaslattal”. Október 5-én ön a Pesti Újság címoldalon cáfolta a párt parlamenti visszatéréséről szóló „hamis híreket”: „A Nyilaskeresztes Párt részvétele a parlamenti munkában attól függ, hogy a viszonyok normalizálódnak-e, vagyis a kormány teljesíti-e kívánságainkat. Amíg ez nem következik be, a Ház ülésein nem veszünk részt.” És a közvélemény megnyugtatására hozzátette: „A folyosóra természetesen továbbra is eljövünk.” Ugyan mit lehetett volna ennél többet s ennél jobban tenni? Akadtak persze a szélsőjobboldalon már akkor is, akik a bojkott-taktikát megpróbálták megkérdőjelezni: Maróthy-Meizler Károly például október 21-én azt pedzegette egyik vezércikkében, hogy „az eszme és a nemzet érdekében kívánatos volna, ha a munka a Nyilaskeresztes Párt képviselőinek a parlamentbe való visszatérésével új erőre kapna”, és leszögezte, hogy „a felére csappant érdeklődést csak mi, bennmaradt nemzetiszocialisták biztosítjuk a Háznak”. Mindezt egy tetszetős, de gyanús hasonlattal zárta: „Közös veszedelmet terjesztünk, ha egymás kertjébe dobáljuk át a gyomot!” Akkor is nyilvánvaló volt, ma is az, hogy aki részt vesz a parlamenti munkában, ezzel a szalonellenzékiséggel a kormánynak segít, s valójában nem méltó arra, hogy igazi jobboldalinak tartsák.
Ön aztán fényesen cáfolta a taktikai rugalmatlanságáról terjesztett híreket. Október 24-én arról számolhatott be a sajtó, hogy „a magyar belpolitikai életnek nagy szenzációja van: a Nyilaskeresztes Párt 32 képviselője ma bevonult a parlamentbe és 20 interpellációt jegyeztetett be”. Vajon lett volna szenzáció a bevonulásukból, ha előzőleg nem vonulnak ki? De nehogy bárkinek is vérmes reményei legyenek, azt is rögtön leszögezte: „Az interpellációk elmondása nem jelenti a politikai passzivitás feladását.” Éppen csak felfüggesztették, mert fontos ügyekről volt szó, melyekkel ki lehetett kezdeni a kormányba vetett közbizalmat. 1939. október 18-án ugyanis a rendőrség „erőszakos cselekményekre való szervezkedés” vádjával előállította a rendszer megdöntésére törekvő illegális Hungarista Légió 120 tagját s közülük hármat őrizetbe is vett. Ekkor ön, akit gyöngeséggel vádoltak ama bizonyos kilencek, nemhogy nem akadályozta, de inkább lehetővé tette, hogy képviselőtársai: Nesz Ferenc, illetve Gruber Lajos meginterpellálják a belügyminisztert „a törvénysértésekről, melyeket a rendőri hatóságok elkövettek”, illetve „a rendőrkapitányság pincéjében őrizetbe vettek ütlegelése és egyéb rendőri brutalitások tárgyában”.
A kérdéseket föltették, de a válaszra nem voltak kíváncsiak: továbbra is távol maradtak az ülésektől. Aki erre azt mondja, hogy ez a taktika: csapda, amelybe vezetője manőverezte bele a nyilaspártot, nem ért a politikához. Ön (ahogy a Pesti Újság megírta 1939. december 5-én) megmutatta, hogy ura a helyzetnek: „a párt szétszakadásáról terjesztett hírekre csattanós választ adott az a tény, hogy Hubay Kálmán és képviselőtársai már a reggeli órákban megjelentek a Ház folyosóin és az ülés kezdetekor be is vonultak az ülésterembe”. Rögtönzött sajtótájékoztatóján pedig kifejtette: „Amikor a parlamentből kivonultunk, félreérthetetlenül kijelentettem, hogy visszatérésünkre az alkalmas időpontot mi határozzuk meg! Ez az időpont elérkezett. Megvolt az okunk a kivonulásra és megvan a visszatérésre is.” Még szerencse (biztatást meríthet belőle minden pártvezér, akit önhöz hasonlóan méltatlanul és belülről ér támadás), hogy a frakció hűséges (vagy megfélemlített) többsége hosszas vita után leszavazta a belső ellenzéket és – maradhatott minden a régiben.
