Balla Eszter, [email protected]
Az Amerikában tabuként kezelt izraeli politikát kritizálja legújabb könyvében Carter volt amerikai elnök – nem kis vitát váltva ki hazájában.
Jimmy Carter, az Egyesült Államok 39. elnöke, a 2002-es Nobel-békedíj kitüntetettje aktív nyugdíjas. A békeközvetítő számos válsághelyzetben, munkatársaival együtt a választások tisztaságát ellenőrzi szerte a világon. Ezenkívül huszonegy sikeres könyv szerzője. Legújabb munkáját, a Palesztina: a béke nem apartheidet azzal a szándékkal írta, hogy hazájában vitát csiholjon arról a konfliktusról, amelyről a világgal ellentétben az amerikai közvélemény vajmi keveset tud. „A palesztin problémákat, valamint az Izrael számára a békéhez vezető utat az Egyesült Államok kivételével mindenütt, még Izraelben is alaposan megvitatják. (…) Az izraeli kormány bármely intézkedésének kritikáját elnémítják, hála az Amerikai-Izraeli Politikai Akcióbizottság (AIPAC) hatékony erőfeszítéseinek és a befolyásos ellenvélemény hiányának. Politikai öngyilkosság lenne a kongresszus tagjainak, ha kiegyensúlyozott pozíciót képviselnének az izraeli-palesztin kérdésben, ha azt javasolnák, hogy Izrael tartsa be a nemzetközi jog előírásait, vagy ha az igazság és az emberi jogok védelmében szót emelnének a palesztinokért” – írja Carter a The Los Angeles Timesban, és megemlíti, hogy a Demokrata Párt újonnan megválasztott kongresszusi vezetője, Nancy Pelosi elsőként határolódott el pártja nevében a könyvtől.
Carter érdeklődésének középpontjában Izrael telepítéspolitikája és az ott élő palesztinok sorsa áll, akiknek napi megaláztatása, alsóbbrendűként kezelése az apartheidre emlékezteti a szerzőt. Az épülő fal, amellyel Izrael igyekszik saját lakosságát megvédeni, börtönné teszi egész Ciszjordániát. Carter szerint nem lehet tartós béke a térségben addig, ameddig Izrael megszegi az ENSZ határozatait, ellentmond a hivatalos amerikai álláspontnak, hátráltatja a nemzetközi béketervet azzal, hogy arab területeket foglal el, és elnyomás alatt tartja a palesztinokat. Hacsak kölcsönös egyetértéssel nem módosítják a határokat, Izraelnek tiszteletben kell tartani az 1967 előtti állapotokat. Az Egyesült Államok kormányának pedig Izrael megalapításától a mai napig kötelessége, hogy elősegítse a mindkét fél által elfogadott hosszú távú béketerv megvalósítását.
Az Egyesült Államokban a könyv nem érdemi vitát, hanem dühös felháborodást váltott ki. Kategorikusan visszautasítják, hogy a Közel-Kelet egyetlen működő demokráciáját a legsötétebb dél-afrikai rezsimhez hasonlítsák. A zsidó szervezetek és a szélsőséges keresztény csoportok vezette Carter-ellenes kampány a szerzőt elfogultsággal, felületességgel, naivsággal, torzítással vádolja, de a személyes támadásoktól sem riadnak vissza, miszerint az Egyesült Államok eddigi legrosszabb elnöke, aki korábban diktátorokkal, most terroristákkal paktál le, végre felfedte igazi arcát, Izrael-ellenességét, antiszemitizmusát. David Horowitz konzervatív kommentátor Cartert zsidógyűlölőnek, hazugnak nevezi, akinek könyve népirtásra buzdít. Abraham Foxman, a Rágalmazáselleni Liga elnöke megdöbbentőnek tartja, hogy az iszlám szélsőségesek megerősödése idején, az iráni nukleáris fegyverkezés hajnalán Carter Izraelt teszi felelőssé a palesztin konfliktusért.
A liberális etalonként tisztelt Jimmy Carter nem sok védelmet kap, sőt általános a vélemény, hogy csorba esett a tekintélyén. Kevesen vannak azok, akik „független, friss hangként”, értékes vitaalapként üdvözlik a könyvet, ami egyben arra is választ keres, képviselheti-e valaki Amerikában Izrael hosszú távú érdekeit úgy, hogy közben rokonszenvet érez a palesztinok iránt. Chris Hedge, a The New York Times közel-keleti irodájának volt főnöke a baloldali The Nationben írt cikkében úgy véli: „a Carter elleni támadás inkább az amerikai média gyarlóságáról szól, amely hagyta, hogy az izraeli héják rágalomhadjáratot indítsanak a könyv ellen. Felfedi a Bush-kormány közömbösségét, a Demokrata Párt vezetésének viszonyát a törvényességhez és az emberi jogokhoz, az értelmiség gyávaságát és azoknak az intézményeknek a morális csődjét, amelyek azt állítják, hogy az amerikai zsidóság és a zsidó állam érdekeit képviselik.”
Carter nem enged álláspontjából, járja az országot, dedikálja könyvét, és szeretne egyetemekre eljutni, hogy fiatalokkal beszélhessen a kényes témáról. A zsidó alapítású, rangos liberális Brandeis Egyetem elsőként hívta meg Cartert, de csak azzal a feltétellel, ha nyilvános vitát folytat Izrael elkötelezett védelmezőjével, Alan Dershowitz harvardi jogászprofesszorral. Carter azzal utasította vissza a vitát, hogy nem pazarolja idejét arra, aki teljesen tájékozatlan a témában. Az ismételt támadássorozatnak az intézet tanári kara igyekszik véget vetni. „Szégyenletesnek tartjuk, hogy az egyetem a vitára való meghívással azt sugallja, mintha az Amerikai Egyesült Államok volt elnökének, aki annyit tett a közel-keleti és világbékéért, meg kellene védeni magát.”
