Népszabadság * Tamás Gáspár Miklós * 2006. november 25.
Kunfi ZsigmondKép: Kunfi Zsigmond Válogatott Írásai Száz esztendeje, 1906 őszén indította meg a Magyarországi Szociáldemokrata Párt a tudományos, elméleti és politikai folyóiratát. A címe egyértelmű volt: Szocializmus. Alapítója: Garami Ernő, a párt vezetője, az az ember, akiről ifj. Andrássy Gyula gróf azt írta volt, hogy örökös képviselőházi tagságra érdemes – sohase lett képviselő persze -, s aki se Kun Bélával, se Horthy Miklóssal, Bethlen Istvánnal nem egyezett ki, ezért 1919-től külső és belső emigrációban töltötte az életét. Nálunk a zseniális reálpolitikusból is száműzött lesz, miközben tudatlan fantaszták vezetik az országot.
A folyóirat szerkesztője 1907-től Kunfi Zsigmond volt, akinek az élesztésére több kísérlet is történt, hiába. Magyarországon a „baloldal” szó ismételgetésétől már gyomorvérzést lehet kapni, miközben a jobboldali konszenzus úgyszólván teljesnek mondható. Az intellektuálisan érdektelen Bethlen István és Teleki Pál életrajza értelmiségi könyvsiker – a huszadik század nagy konzervatív diktátorának, Kádár Jánosnak a tudós és népszerű biográfiáin meg egyenesen meggazdagszanak a kiadók -, ámde a demokrácia hősei (Károlyi Mihálytól Nagy Imréig, Jászitól és Kunfitól Bibó Istvánig) jól nevelt ásítást váltanak ki a publikumból.
Mónus Illés Kép: Kállai Gyula: Életem Törvénye Kunfi Zsigmond volt az, aki fölismerte, hogy a szocialista munkásmozgalomnak – amelyben ekkor nagyjából öten lehettek diplomás emberek, vele együtt – önálló szellemi tevékenységre van szüksége, nem elég a kézről kézre járó Neue Zeit, Kautsky híres lapja, a Szocializmus mintaképe, amelyet az akkori kétnyelvű (soknyelvű) Magyarországon persze rengetegen olvastak. És azt is, hogy a haladó értelmiség (máig) utolérhetetlen folyóirata, a Huszadik Század, hiába informál mindenről, amiről kell, így a nemzetközi szocializmusról is, méghozzá részletesen, mégse irányzatos marxista lap: a munkásosztálynak nemcsak elméletre és tájékozottságra van szüksége, hanem önállóságra is. A Szocializmus egyrészt megmutatta, hogy szűkös lehetőségeivel, szerény erőivel is versenyre tud kelni a polgárság orgánumaival, és makacs autonómiája és osztályhűsége a szociáldemokrácián kívülről is képes embereket vonzani, így Ady Endrét, aki nem törődött a mesteremberek poétikai rövidlátásával, s a demokratikus illúziókkal terhelt, befelé fordulásra hajlamos magyarországi munkásmozgalmat forradalomra tanította.
A Szocializmus osztozott a kor marxizmusának hibáiban: ez a Kautskytól származó beállítottság, amelyben már az idős Engels is ludas volt, pozitivista és evolucionista irányban laposította el az elméletet, a politikai hatalomátvételtől és a szocialista „irányú” állami intézkedésektől remélte az osztálytársadalom megszüntetését, és – anélkül, hogy észrevette volna – egyre egyenlősítőbb és etatistább modorban fogta föl a kívánatos rendet, hiába beszélt neki A gothai program kritikája.
Ennek a perspektívatévesztésnek azonban az volt az eredménye, hogy a szociáldemokrácia lett az akkori arisztokratikus liberalizmussal szemben a valódi demokratikus törekvések megtestesítője: évtizedes harcot folytatott az általános választójogért. Elvi okokból egyrészt – másrészt meg azért, mert akkor még egyértelműnek tetszett, hogy ha a munkások szavazhatnak, akkor munkáspártot juttatnak a parlamentbe, amely előbb-utóbb nyilván többségre jut, és akár békés úton is létrehozhatja a kizsákmányolástól és elnyomástól mentes szocialista társadalmat. A szociáldemokrácia volt úgyszólván az egyetlen erő Magyarországon, amely mindvégig ellensége volt a nacionalizmusnak. Megalkuvás nélkül.
Ezt a „merevséget” máig fölróják a szociáldemokráciának a kritikusai: a dogmatikus antinacionalizmusnak kétségtelenül megvoltak a hátrányai, de Kelet-Közép-Európa (ha ez egyáltalán elképzelhető) még rosszabb hely volna, ha a magyarországi szocialista munkásmozgalom nem zárta volna ki ebben a kérdésben a kompromisszumot. A sovinizmus, a nemzetiségi elnyomás, a hazug osztálybéke, az antiszemitizmus, a nálunk mindig sovén árnyalatú klerikalizmus ellen viselt engesztelhetetlen politikai hadjárat közösítette ki az internacionalista proletariátust a régi Magyarország közösségéből. Az öntudatos, szervezett munkásság ebben a büszke kiközösítettségben kitűnően érezte magát, nem vett részt a nemzeti szabadelvűség ünnepeiben és rítusaiban, s visszatekintve azt mondhatjuk: jól tette. Az 1914-i bűnbeesés azért eléggé megviselte a szociáldemokráciát ahhoz, hogy alárendelje magát 1919-ben a fiatal és agresszív kommunista pártnak, s részt vegyen a tanácsköztársaság, a „kommün” kétségbeesett kalandjában. Nem kétséges, hogy kezdetben ez volt a munkástömegek kívánsága is.
Justus Pál Kép: Molnár János: A Szociáldemokrata Párt Művelődéspolitikája A Szocializmus nehezen tért magához a forradalom veresége után: a szocialista értelmiség java emigrációba kényszerült; Kunfi, Böhm, Rónai bécsi lapja, a Világosság sokáig következetesebb, meg nem alkuvóbb és színvonalasabb volt, mint a kissé elszürkült pártlap. A bécsi magyar ausztromarxisták balra álltak – osztrák elvtársaikkal együtt – nagy (német, francia, brit) testvérpártjaiktól és az „otthoni” szakszervezeti párttól, amely ekkor már parlamenti képviselettel is rendelkezett. Ám ez nem jelentett engedékenységet a kommunistákkal szemben, akiknek a működését a Szovjetunióban és az illegális kelet-európai mozgalomban, puccsista taktikáját Németországban elszörnyedve nézték. Amint a hazai szocialista mozgalom magára talált, s enyhültek a Horthy-éra üldözései az 1920-as évek vége felé, ám erősödött a gazdasági válság, a Szocializmus is megjavult, különösen amióta a párt talán legjelentősebb vezetője, Mónus Illés vette át az irányítást a mozgalomban és a pártsajtóban.
Az élesen kommunistaellenes, ám ugyanilyen élesen marxista Mónus rendkívül bonyolult intellektuális és politikai helyzetben lett a szocialista folyóirat szerkesztője. A kommunisták legális sajtója – különösen a pesti cenzúrától független kolozsvári Korunk, Gaál Gábor kitűnő lapja – ekkoriban nívósabb, merészebb és tájékozottabb volt, mint a többi baloldali irányzaté. A Munka, Kassák nagyszerű folyóirata, a két marxista párt dogmáitól és taktikájától függetlenül volt radikális, szabad és újító. A Szocializmus azonban kihasználta a legális mozgalom legnagyobb előnyét: a valósághoz való közelségét és nagy tömegbázisát. Mónus cikkei mellett Rónai Zoltán és Faragó László írásai ma is lenyűgöző olvasmányok: ha valaki ma kiadná Rónai Zoltánnak az emigrációból küldött cikkeit, a két világháború közötti történelemnek jobb összefoglalását kapná belőlük, mint bármilyen közkézen forgó históriai munkából. Csak irigyelhetjük az olvasókat, akik minden hónapban ilyen értéket vehettek a kezükbe – ehhez fogható lapot a mai Magyarországon elképzelni se lehet.
A fasizmus, a közelgő tragédia elől Kunfi is, Rónai is öngyilkosságba menekült; Mónust meggyilkolták a nyilasok. Soha ne feledkezzünk meg arról, hogy a magyarországi antifasiszta irodalom zöme és java szociáldemokratáktól – és szövetségeseiktől, a Szép Szó körétől – származik. A kommunisták ebben is taktikáztak, a fasizálódó irodalmi körökben kerestek (majd találtak: 1945 után) szövetségeseket. 1944 borzalmait a háború után a szociáldemokraták emlegették, engesztelhetetlenül, zavarva a kommunisták köreit, akiknek a – Révaitól származó – „árvalányhajas marxizmusát” Justus Pál bírálta.
A Szocializmus világnézete a demokratikus szocializmus volt. Ebben a jelzős szerkezetben a „demokratikus” jelző a kommunistáktól, a jelzett főnév, a „szocializmus” a polgári pártoktól és irányoktól választotta el a szociáldemokratákat, akik egyébként – gondoljunk Kassákra és Justusra – a hivatalos (sztálinista) kommunista pártoktól balra álló áramlatoknak is otthont nyújtottak, s ezt Révaiék soha el nem felejtették és meg nem bocsátották. Justus Pált – aki az új baloldal hazai fölbukkanásáig, a kilencszázhatvanas évek végéig az egyetlen eredeti marxista teoretikus volt Magyarországon Lukács Györgynek a mindkét Internacionálé által támadott nagy műve, a Történelem és osztálytudat (1923) óta – életfogytiglanra ítélték a Rajk-pörben, és soha nem rehabilitálták. A szociáldemokrata pártot eltiporták a sztálinisták a kilencszáznegyvenes évek végén. Vezetőinek sorsa ekkor is vagy az agyonveretés volt, vagy a száműzetés, vagy a börtön, a kitelepítés, akárcsak 1919 őszén.
A Szocializmus megszűnt 1948-ban, s minden szívós és érdemdús történeti föltáró munka ellenére – a hazai szociáldemokrácia historiográfiája, földolgozottsága kiterjedt és magas szakmai színvonalú – a demokratikus baloldalt egyszerűen elfelejtették. A „baloldal” szó nálunk Kádár Jánost és utódait, intézményes leszármazottait jelenti, a marxizmus jelenlegi hatalmas reneszánszáról itt a verebek se csiripelnek.
„A haladó erők” üljenek be a könyvtárba, és olvassanak régi folyóiratokat.
