Forrás: Népszava

Ötven évvel azután, hogy szovjet tankok jelentek meg Budapest utcáin, a magyar fővárosban megint „forradalmi helyzet” van. Fáklyás felvonulók, utcai harcosok próbálják meg imitálni a „diktatúra megdöntését”. Paul Lendvai professzorral, a Bécsben élő újságíró-szerkesztővel – akinek nemrég jelent meg a „Forradalomról tabuk nélkül” című könyve, amelyben a „csodálatos kilátástalanság forradalmának” nevezi 1956-ot – arról beszélgettünk, vehettek volna-e más irányt az események ötven éve, s hová vezethetnek ma.

– Tudom, hogy történelmietlen a kérdés, de ön szerint mi történt volna, ha azon a bizonyos november 4-én nem vonulnak be a szovjet csapatok? Arra gondolok, vajon folytatódhattak volna-e az utcai harcok? Kialakult volna-e két tábor? Hiszen október végére-november elejére már nem volt olyan egységes a magyar társadalom, mint október 23-án. A lincselések megmutatták, hogy megjelent a szélsőjobb is.

– Valóban történelmietlen a kérdés, de játsszunk el vele… Azt mindenesetre el kell mondanom, hogy én november 3-án még roppant optimista voltam. Néhány napig nem laktam otthon – a Kilián laktanya mellett volt a lakásunk -, s november 3-án, amikor végre hazamentem, úgy éreztem: most már nyugalom van, a dolgok rendbe fognak jönni. Találkoztam Gimes Miklóssal, aki egy baloldali hetilapot akart csinálni, s engem kért fel külpolitikai szerkesztőnek… Szóval, úgy nézett ki, hogy lehetséges a kibontakozás, noha teljes volt a politikai zűrzavar. És most, visszanézve is azt hiszem, hogy talán lehetséges lehetett volna…

– Szóval nem kellett volna polgárháborútól tartani.

– Nem. De november 4-ike után – ha nem jönnek be a szovjet csapatok – nem is ez lett volna a fő kérdés, hanem az, hogy lehetett volna-e egy erős szociáldemokrata párt. S nemcsak a baloldalra gondolok, hiszen ott volt Kéthly Anna, aki nagyszerű személyiség volt. Én sajnos azok közé tartoztam, akik baloldali szociáldemokrata ifik voltak, és Kéthly Anna ellen harcoltak, de 1956-ban én Kéthly összes megnyilatkozását nagyon pozitívnak tartottam, s úgy gondoltam, a magyar szociáldemokráciának nagy sansza lett volna. Biztos, hogy a Szociáldemokrata Párt lett volna az egyik többségi párt, vélhetően egy mérsékelt Kisgazdapárt mellett. A kommunisták legfeljebb 10-12 százalékot kaphattak volna – legalábbis Lu­kács György így nyilatkozott egy lengyel lapnak. Azt pedig végképp nem hiszem, hogy a szélsőjobboldal többséget kapott volna, hiszen szinte mindenkiben ott rejtőzött valamiféle naiv baloldali alap: abban közmegegyezés volt, hogy a gyárakat, a nagybirtokokat nem lehet ismét magántulajdonba adni. Szóval, ez még egy ilyen szűz, tisztességes szocialista demokrácia volt – vagy lehetett volna. Tehát azt hiszem – még ezen a történelmietlen alapon is -, lehetett volna kibontakozás, hiszen olyan személyiségek garantálhatták volna ezt, mint Kéthly Anna, Szélig Imre, Révész Mihály, Kovács Béla, Bibó István, Göncz Árpád, Kosáry Domokos… Igaz, olyan volt a helyzet, mintha a sivatagban, egy maréknyi oázisban azon gondolkodnánk, túl lehet-e élni ott víz nélkül a porviharokat.

– A csodálatos kilátástalanság forradalma tehát nem is lett volna olyan kilátástalan.

– Elvileg így van… Persze november 4-ike tragikus dolog volt, mert Magyarországot, pontosabban a szocialista demokrácia kibontakozásának lehetőségét elárulták. És ebben az árulásban a Szabad Európa Rádiótól az amerikai kormányig, a kínai pártvezetéstől a jugoszlávig mindenki részt vett. Könyvemben is hangsúlyozom: ez az árulás volt a legdeprimálóbb. Ahogy például a jugoszlávok visszaéltek ezekkel a naiv emberekkel, Gimes Miklóssal, Vásárhelyivel, Nagy Imrével, Szántó Zoltánnal. A másik pedig a gyűlölet. A mély gyűlölet a különböző csoportokon belül. A felkelők között is, a pártban is, a Nagy Imre-kormány mögött is. Abban, hogy egy nagy vérontást – még nagyobbat – el lehetett kerülni, óriási szerepet játszott Donáth Ferenc és Losonczi Géza. Voltak itt remek emberek, akik a magyar progressziót képviselték, de sajnos ma erről kevés szó esik. Ezt elfedik a gyűlöletteljes konfliktusok.

– Ha már a személyiségekről van szó, még egy történelmietlen kérdés: bevonulnak a szovjet csapatok, de nem Kádár az első ember… Ez esetben mi történt volna? Mert erre is volt lehetőség.

– Amikor Bruno Kreisky közbenjárására 1981-ben készítettem egy riportot Kádárral, ugyanezt a kérdést tettem fel neki. Ő erre akkor azt mondta: mindig van valaki. S ez a megjegyzés voltaképpen lebecsüli a személyiség szerepét, de így van. (Ez ugyanolyan kérdés, hogy mi történt volna, ha a szovjet politbüróban nem Gorbacsovot választják meg, hanem Grisint, a moszkvai párttitkárt.) Mindazonáltal, ha rövid távon nem lett volna is nagy különbség – hiszen ma már tudjuk, Magyarországot akkor kézi vezérléssel tulajdonképpen Szuszlov, Malenkov, Arisztov és Szerov, a KGB elnöke irányította egy leányfalui villából -, az ország számára sokkal rosszabb lett volna, ha Rákosi, esetleg Biszku kerül hatalomra. Mert Kádárról a későbbiekben kiderült, hogy hallatlanul ügyes politikai taktikus, nagy politikus. Mint ahogy az is nyilvánvaló, hogy több Kádár volt, a személyisége is változott. Egy hallatlanul bonyolult, szörnyű és tragikus személyiség volt… Persze az nyilvánvaló, hogy azok számára, akiket kivégeztek, akiket börtönbe zártak, az sem lett volna rosszabb, ha más jön, de azok, akik mindennapi életüket élték, nem élvezhették volna a forradalom eme „mérsékelt győzelmét”, a „kis szabadságok” országát.

– Az előbb beszélt a „gyűlöletteljes konfliktusokról”, amelyek megmérgezték 56-ot. Nagyon cinikusnak hangzik, ha azt mondom: ezt az „örökséget” gondosan ápoljuk?

– Ami engem megdöbbent, az az, hogy – a megosztottságon túl – milyen hallatlanul éles, türelmetlen, intoleráns és gyűlöletteli a magatartás Magyarországon. Kooptálták a szélsőjobboldalt az ellenzékbe. Olyan sistergő, mindent átható a gyűlölet, amiről már Márai írt a naplójában 47-ben. Hogy mindenki mindenkit gyűlöl. Ez az, ami engem a legjobban aggaszt a mai helyzetben. Mert szerintem gyűlöletre nem lehet építeni sem egy programot, sem egy kormányt. Itt, Ausztriában e pillanatban politikai válság van, nem tudja senki, lesz-e koalíció vagy sem. A televízióban egy rögtönzött vitán mégis ott volt az öt parlamenti párt képviselője, vitatkoztak egymással és meghallgatták egymást. Mert nem ellenségek, hanem ellenfelek állnak szemben. Borzasztó látnom az osztrák és a magyar politika közötti különbségeket. De hát már én is belekeveredtem a magyar politikába… Kapok leveleket, amelyek többsége alá sincs írva, s amelyekben azért támadnak, mert elismerem a miniszterelnök kvalitásait.

– Igen, nemrégiben Puskással hasonlította össze, aki mögött nincs „aranycsapat”. Egyébként mit gondol: a magyarországi tüntetéseknek és utcai atrocitásoknak valóban Gyurcsány őszinteségi rohama volt az oka?

– Hát az tény, hogy az a beszéd ajándék volt az ellenzéknek: egy mindenre elszánt, tehetséges, de valahogy az egyensúlyt teljesen elvesztett, még mindig fiatal politikus és környezete számára. S ezt az „ajándékot” – amely nyilván már régen a birtokukban volt – arra használták fel, hogy egy-két mondatot kivegyenek belőle, a politikai kampány alapjává tegyék, majd ebből a beszédből politikai programot csináljanak a hazugság ellen. Egy olyan országban, ahol a hazugságnak és a be nem tartott ígéreteknek – sajnos – minden politikai csoportban megvan a hagyománya. Ami a beszéd tartalmát illeti: nyilvánvalóan motiválni akart – akár egy futballtréner -, ebben teljesen egyetértek Nádassal, Konráddal és Esterházyval. Én sokkal borzasztóbbnak tartom, hogy – amint olvasom – egy internetes portál bírák és ügyészek nevét, címét és telefonszámát közli. Ez a megfélemlítésnek már olyan módszere, ami nagyon rossz emlékeket hoz elő. S egy politikai párt, egy komoly politikai párt nem védheti vagy bátoríthatja azokat, akik az ország stabilitását és alapvető érdekeit lábbal tapossák. Márpedig ez történt Magyarországon az elmúlt napokban a parlament előtt is, máshol is. Ez árt Magyarországnak. Árt a gyűlöletkeltés, árt, hogy nyílt tereken programokat hirdetnek a kormány leváltására. Egy demokráciában nem lehet leváltani egy kormányt, ha ezt a kormányt a többség a parlamentben támogatja. Egy kormányt csak választásokon lehet megdönteni. Azt a kurzust, amelyet Orbán Viktor az elmúlt hónapokban elkezdett, nagyon-nagyon veszélyesnek, a tűzzel való játéknak tartom, és nagyon fontos lenne, hogy a köztársasági elnök közbelépjen, és legyen végre dialógus. Dialógus nélkül nem lehet demokrácia. A magyar történelem megmutatta, mi van, ha nincsen dialógus, és hova jut az ország politikailag, gazdaságilag, erkölcsileg és intellektuálisan.

– Ami a köztársasági elnököt illeti: már megszólalt, s lemondásra szólította fel a miniszterelnököt.

– Nem direkt szólította fel.

– De az volt az értelme.

– Mindenesetre én reménykedem abban, hogy ezt a helyzetet az ország át fogja vészelni.

– Mi kell ahhoz, hogy átvészelje?

– Remélem, nem kell hozzá tragédia. Ez november 4-én kiderül. Sajnos a kelet-közép-európai országokra általában is jellemző a politikai kultúra hiánya. Azt hiszem, a magyar politikai élet legnagyobb gyengesége az, hogy a fordulat, 1989 után nem született egy igazi szociáldemokrata párt, hanem a reformkommunistak alakítottak egy utódpártot. Ilyen értelemben rosszabb volt a helyzet, mint 56-ban, mert nem volt ott egy Kéthly, egy Szélig Imre és mások. Ez az egyik dolog. A másik pedig az, hogy nincs egy olyan konzervatív párt, mint Ausztriában a Néppárt vagy Németországban a CDU, ahol a legkisebb rasszista, illetve antiszemita megnyilvánulás miatt is kizárnak valakit. Gondolja meg: Haider miatt az egész világ felháborodott. S ugyanez a Haider szóhoz sem jutna a Magyar Rádió Vasárnapi Újságjában. Legfeljebb olyanokat mondott, hogy „keleti part”. Megengedett magának egy ilyen kódolt kifejezést, de én még soha semmilyen antiszemita kijelentést nem hallottam tőle. S ha ezt összehasonlítom azokkal az eszmefuttatásokkal, amelyeket magyarországi jobboldali lapokban olvasok az idegenszívűekről meg a karvalytőkéről… Ezt Nyugaton is érzékelik, ami oda vezet, hogy Magyarország ázsiója drasztikusan csökken. Pedig Magyarországnak volt egy hallatlanul erős pozíciója. Először is 56 miatt. Azután pedig – nagyon érdekes – a Kádár-rendszer miatt. Persze nem az 58-as Kádár, hanem a hetvenes évek Kádárja miatt. De továbbmegyek: az átalakulás miatt, a rendszerváltás békés volta miatt is. S nem utolsósorban a berlini fal lebontása miatt. Ebben ugyanis óriási szerepe volt a reformkommunista generációnak, Hornnak, Nyersnek, Németh Miklósnak. Ők nyitották ki a határt a keletnémet turistáknak – nem pedig azok, akik most a rendszerváltás irányítóinak kiáltják ki magukat -, úgyhogy az NDK megdöntése voltaképpen Magyarországon történt. És ha tekintetbe vesszük, hogy Magyarországon békésen vette át a kormányrudat Antall József és Boross Péter is, Horn Gyula is, Orbán Viktor is, Medgyessy Péter és Gyurcsány Ferenc is, ha tekintetbe vesszük, milyen óriási befektetések jöttek az országba, akkor látjuk igazából a veszélyt: milyen könnyű szétrobbantani mindezt.

– El tudja képzelni, professzor úr, hogy választás nélkül megdöntik a kormányt?

– Nem, azt nem tudom elképzelni. Hiszen Magyarország az Európai Unió tagja. Mit gondol, milyen visszhangja volna annak, ha egy törvényesen megválasztott kormányt az utca és a szélsőjobboldal mozgósításával, szervezett összetűzésekkel meg lehetne dönteni? Az ellenzéknek mindenesetre – persze nem azt akarom mondani, hogy ezeket a megmozdulásokat az ellenzék szervezi – el kellene határolódnia, mégpedig teljesen egyértelműen, a szélsőjobboldali és radikális csoportoktól. Ez alapvető kérdés.

– Most szerda van, amikor itt, Bécsben beszélgetünk, s nem tudjuk, mi lesz szombaton. De ön szerint mit kell csinálnia a kormánynak? Mit kell csinálnia Gyurcsánynak?

– Szerintem a kormánynak kormányoznia kell, s konzekvens gazdaságpolitikát kell folytatnia, amely a külvilág számára is egyértelmű. Az én véleményem az, hogy nem „szakértő kormány” kell a Fidesz jóváhagyásával, hanem egy olyan kormány, amelyet a legjobb képességű emberek alkotnak. Hiszen az tény, hogy a kormány követett el hibákat, de a közeljövőben azt is meg kell mutatni, hogy a kormány is, a koalíciót alkotó pártok is tanultak ezekből a hibákból. Hogy ezt meg tudják-e csinálni, hogy Gyurcsány meg tudja-e ezt csinálni, azt nem tudom. De az világos számomra, hogy az ellenzék már nemcsak Gyurcsány Ferenc fejét akarja – erre utal Orbán Viktor legutóbbi cikke a Magyar Nemzetben, amire Debreceni József válaszolt, szerintem kitűnően -, hanem az egész pártot szeretné kiszorítani a hatalomból. Márpedig demokráciában olyasmi nemigen van, hogy egy párt önmagát likvidálja. Ugyanis most már azt követelik, hogy ne csak Gyurcsány, hanem az egész párt változzon meg, mondjon le, esetleg menjen el a kormány egy Fidesz-pártiskolába megtanulni, mi a demokrácia… Attól tartok, hogy itt sajnos a gyűlöletre alapozott politikai program nem fog hozni eredményeket, és nem tudom, a miniszterelnök túléli-e ezt. De itt Magyarországról van szó, s nem egy személyről. Úgy gondolom, a kormánykoalíciónak tanulnia kellene eddigi hibáiból, és ha el is veszítené a legközelebbi választásokat, legalább emelt fővel veszítse el. Az ellenzéknek meg véget kell vetnie ennek a gyűlöletteljes propagandának. Ezek persze jámbor óhajok tőlem… Nagyon szeretném, hogy ez az ország, amelyben olyan sok tehetséges ember van, ne süllyedjen bele a múltba, hanem tanuljon belőle. Remélem, a magyar demokrácia ezt a válságot vérontás és nagyobb veszteségek nélkül túl fogja élni.