Forrás: ÉS

Rádai Eszter

„Orbán végre lehúzhatta a gumikesztyűt”

Paul Lendvai politikai íróval Rádai Eszter készített interjút

„Magyarország talán legnagyobb gyengesége a dialógusképtelenség” – véli Paul Lendvai, az Osztrák Rádió volt intendánsa, a bécsi Európai Szemle főszerkesztője, akinek most jelent meg a Napvilág Kiadónál Forradalomról tabuk nélkül című könyve. Az interjú második felében olvashatnak róla. A beszélgetés első felében a neves kelet-közép-európai szakértő a helyzetet elemzi. Szerinte annak vagyunk épp tanúi, amint egy politikus, aki többször egymás után vesztett, akit a választók többsége többször egymás után elutasított, nem kért belőle, most megpróbálja a hatalmat – nem szavazatok révén, mert abban, úgy látszik, már nem reménykedik, hanem erővel, az utca fellázításával és félelemkeltéssel – visszahódítani.

– Mit gondol a magyarországi önkormányzati választás eredményéről, hogy pirosról narancsszínűre változott az ország térképe? Szóval miről döntött most a választó?

– Természetesen a polgármesterekről és a helyi politikusokról, de – a nagy választási hajlandóság és az ellenzék számára pozitív eredmény is ezt mutatja – az eredmény nyilvánvalóan szól a kormány iránti bizalomról, illetve bizalmatlanságról is.

– Mennyi lehet a választási eredményekben a megszorítások hatása, és mennyi a bizalom megrendüléséé?

– Ezt én egy elemeire szétbonthatatlan elegynek érzem. Mert a megszorítások hatását szerintem az emberek még nem érezhetik teljesen a bőrükön, ha most mégis büntették a kormányt, akkor abban fontos szerepet kellett játszania a bizalom megrendülésének is. Persze, az eredmény nem érhette Gyurcsányt sem váratlanul, hiszen már májusban, az őszödi beszédben is szóba hozta, hogy a megszorítások következtében bizonyosan visszaesik a kormány népszerűsége. A legtalálóbb mondás ezzel kapcsolatban Európa egyik legjobb politikusától, Jean-Claude Junckertől származik, a luxemburgi miniszterelnöktől, aki azt mondta egyszer: „Mindannyian tudjuk, hogy mit kell csinálni, csak azt nem tudjuk, hogy utána hogyan nyerjük meg a választást.” Erről van szó ebben az esetben is. Ezért hazudott Gyurcsány igazi programjáról a választások előtt.

– Magával szemben Orbán Viktor a következőképpen értelmezte a választási eredményeket: az MSZP és a hazugság politikája történelmi vereséget szenvedett, az igazság pedig történelmi győzelmet aratott.

– Történelmi győzelem lenne, hogy polgármestereket választottak, az egyik helységben fideszest, a másikban szocialistát, a harmadikban függetlent? Vagy történelmi győzelem lenne, hogy Demszky Gábort Budapesten – nagyon kis többséggel ugyan – ötödször is főpolgármesterré választották? Ha valamire ráillik a történelmi jelző, az legföljebb a Gyurcsány-beszéd példátlan politikai ügyetlensége. Ezzel Gyurcsány valóban „történelmi” tettet hajtott végre, történelmi ostobaságot követett el.

A helyhatósági választások népszavazásként való minősítése pedig csak egyike az eszközöknek, amelyekkel Orbán Viktor a kormány megbuktatását szeretné elérni. Itt egy hosszabb folyamatról van szó, amelynek csak az utolsó előtti állomása és tetőpontja volt a választás: amikor Orbán végre lehúzhatta kezéről a gumikesztyűt, mert úgy érezhette, hogy nincs szüksége többé semmiféle álcára, nem kell tovább a céljait lepleznie, és nyíltan felszólíthatott a kormány megdöntésére. Ami egyébként demokráciákban csak puccsal lehetséges. Most pedig tovább dramatizálja a helyzetet, és ebből a célból drámai szavakat használ és drámai eszközökhöz nyúl. Megfenyegeti a kormányt, és az egész országot. Véletlenül volt alkalmam meghallgatni az egyik legutóbbi beszédét, amelyben tüntetésre és a kormánnyal szembeni ellenállásra szólított fel: az ilyesmi egy polgári demokráciában, méghozzá a parlamenti ellenzék vezérétől, aki ráadásul már maga is volt miniszterelnök, teljesen szokatlan.

– A választást követő nemzetközi sajtótájékoztatón elmondott beszédére gondol, amelyben ultimátumot adott az MSZP-nek, mondván, „72 órán belül tegyen eleget a népakaratnak”, menessze a miniszterelnököt, ellenkező esetben a nép folyamatos tüntetésekkel fogja azt kikényszeríteni? Egyúttal felszólította Magyarország polgárait, hogy ebben „legyenek elszántak és határozottak”.

– Igen. Ez a gondolat persze nem újdonság annak, aki olvasta Orbán Viktor szeptemberben megjelent, hallatlanul érdekes cikkét a Magyar Nemzetben, amelyre szerintem a magyarországi közvélemény nem fordított elég figyelmet, és amelyben fantasztikus gondolatokat fogalmazott meg, egyúttal felrajzolva saját tábora számára a hatalom megszerzésének forgatókönyvét: „…már nem jobb- és baloldal vitázik egymással, hanem a kormány vitázik az összes magyar emberrel”. És amikor azt írja, hogy „a hazug, illegitim és önfejű kormányzati politikára az emberek nyílt és rejtett ellenállással válaszolnak”, majd felsorolja a Kádár-rendszerben, a puha diktatúrában alkalmazott, a hatalom kijátszását szolgáló rejtett módszereket és technikákat, akkor a harmadik Magyar Köztársaság, tehát egy parlamenti demokrácia polgárainak a diktatúrával szembeni ellenállás eszközeit ajánlja a figyelmébe: a szürke és feketegazdaságot, az adóelkerülést, a csendes munkalassítást, azt sugallva ezzel, hogy egy hazug és illegitim kormányzati politikával szemben mindehhez joga van. És figyelmükbe ajánlja a nyílt ellenállás különböző formáit is, a sztrájkokat, a tüntetéseket, az útlezárásokat és különféle engedetlenségi mozgalmakat. Ebben a cikkben tehát Orbán Viktor már szeptember 13-án bejelenti: minden rendelkezésére álló eszközt bevet azért, hogy megszerezze a hatalmat, revansot vegyen a választásokon elszenvedett vereségéért, leváltsa a parlamenti többséget, de nem választások, hanem az utca nyomása és a félelem révén. Egyelőre persze még nem közvetlenül magának követeli a hatalmat, hanem valamilyen szakértő-kormánynak vagy nemzeti egységkormánynak…

– Mennyire gyakori ez a kormányzati forma az európai országokban, és szokott-e a magyarországihoz hasonló helyzetben ezzel a lehetőséggel élni a politika?

– Nemzeti egységkormány vagy szakértő kormány: ez Orbán Viktor szóhasználatában mindössze annyit jelent, hogy tűnjön el a mostani miniszterelnök és a kormány. De mit ajánl helyette? Hol van az a program, amely szerint az a korlátozott mandátumú szakértő kormány az országot irányítaná? Nincs tehát itt semmi másról szó, mint a hatalom megszerzésének vágyáról.

– Csak el ne felejtsük közben: az államháztartás helyzetéért, az egyensúly megbomlásáért, az ikerdeficit létrejöttéért elsősorban és kétségbevonhatatlanul az előző két szocialista-liberális kormány a felelős, és természetesen elsősorban a miniszterelnök. Vagyis neki csak azért kellett – ha kellett – hazudnia, mert a kormánya 2002-től 2006-ig rossz politikát folytatott. Ez vitathatatlan tény.

– Ez vitathatatlan tény, ebben persze nagyon sok tényező játszott szerepet, például az Orbán-kormány is, amely annak idején szintén elkezdte az osztogatást. És tudjuk, hogy 2001 és 2005 között a gazdaság csak 18 százalékkal nőtt, de a reálbérek harminc százalékkal, a nyugdíjak még többel, a fogyasztás pedig 25 százalékkal, és ez természetesen az egyensúly megbomlásához vezetett. Mindez azonban nem hatalmaz fel senkit arra, különösen nem a parlamenti ellenzéket és vezérét, hogy a kormányt, amely törvényes és tiszta parlamenti választásokon nyerte a felhatalmazását, utcai tömegre támaszkodva, magát kívül helyezve az alkotmányos kereteken, megdöntse. Ha a demokráciákban ez így menne, akkor már rég nem George W. Bush volna az Egyesült Államok elnöke, hiszen pillanatnyilag mindössze harmincszázalékos a támogatottsága, és a szuezi válság után Angliában is minden bizonnyal puccsal döntötték volna meg a kormányt. Csakhogy az ilyesmi alkotmányos demokráciákban lehetetlen. Ezekben a „tökéletlen” rendszerekben a kormányt sem megválasztani, sem leváltani nem lehet saját pártjai, vagyis a parlamenti többség döntése, illetve a koalíció szétesése nélkül. Így működik az a szisztéma, amiről Churchill azt mondta, hogy nagyon rossz, de nincs nála jobb. És mert minden ilyen szituációban a felelősségről van szó, és arról, hogyan lehet ebből a szituációból kijutni. Persze másoknak is volt felelősségük a helyzet kialakulásában, az is párját ritkító gyakorlat, hogy egy ország nemzeti bankjának elnöke szinte mindig nyíltan szemben áll a kormány pénzügyi politikájával, azt keresztezi, akadályozza és hitelteleníti, ezért amikor igaza van, akkor sem hisz neki senki. Az ilyesmi Ausztriában például elképzelhetetlen.

– Hibáztatható-e a mindenkori ellenzék – könyörtelensége, kompromiszszumképtelensége, destruktivitása miatt – a kormány rossz politikájáért? Osztoznia kell-e a felelősségben, csak mert saját irreális ígéreteivel – úgymond – belehajszolta ellenfelét beválthatatlan ígéretekbe vagy felelőtlen osztogatásba?

– Az ellenzéknek az a feladata, hogy ellenezzen. Sir Randolph Churchill, a későbbi miniszterelnök édesapja mondta egyszer, mint konzervatív vezér, hogy az oppozíció feladata, hogy opponáljon. De felelőssége azért az ellenzéknek is van, különösen egy olyan országban, ahol Németországgal, Ausztriával, Angliával ellentétben a politikai kultúra még mindig hiánycikk. Goethe azt mondta a népekről, nemzetekről, de szerintem ez az emberekre is érvényes: ha szeretni nem is tudják, legalább tanulják meg egymást eltűrni. Magyarországon azonban eltűrni sem hajlandók egymást a politikában az ellenfelek, és ez a sistergő gyűlölet megakadályoz minden konstruktív megoldást, olyan döntéseket is, amelyeket pedig – mindenki tudja – az ország érdekében meg kellene hozni, de ha a kormány és az ellenzék között semmiféle dialógus nincs, akkor lehetetlen. Tehát a helyzet kialakulásában ez is szerepet játszott, de nem menti a kormány felelősségét abban, hogy a programját nem időben hozta nyilvánosságra, és hogy a politikusok, akiknek ezt végre kell hajtaniuk, nem tartoznak az ország legkiválóbb, legjobb szakértői közé.

– Most a kormány tagjaira, a koalíció politikusaira céloz?

– A kormány és a koalíció politikusaira célzok, egy pénzügyminiszterre például, aki – ahogy hallom – nem beszél angolul, de persze, ez lenne a legkisebb baj. És másokra, majdnem az egész kormányra. Ebben a nehéz helyzetben a legjobb embereknek kellett volna előtérbe kerülniük. Egy ideig úgy látszott, a miniszterelnök személye garancia lehet a jó politikára, mert én őt a szocialista párt legtehetségesebb, kiemelkedő képességű politikusának tartom, aki azonban elkövetett hibáiban is kiemelkedő.

– Mielőtt a miniszterelnökről beszélnénk, szeretnék visszatérni egy fogalomra, amit beszélgetésünk során már kétszer hozott szóba: ez pedig a puccs. Miért? Tart valami ilyesmitől?

– Azt nem mondanám, de kizárni sem tudom. Mert amikor egy parlamenti párt vezére nem a parlamentben küzd meg a kormánnyal, hanem emberek százezreit hívja tüntetni ellene, ráadásul érzelmileg felhangolt állapotban tartja őket, és közben mindent megtesz azért, hogy olyan látszat keletkezzen, hogy a kormány képtelen kormányozni, sőt, a rendet és a közbiztonságot sem képes fenntartani, az nyilvánvalóan nem demokratikus politika, függetlenül attól, hogy blanquizmusnak, puccsnak vagy bármi másnak nevezzük. Orbán magatartása, modora, viselkedése, ahogyan fogalmaz, ahogyan beszél, eltér a Nyugat-Európában szokásos demokratikus diskurzustól. Múlt vasárnap módom volt párhuzamosan követni a magyar és az osztrák választást a televízióban. Mellbevágó volt a különbség. Mert Ausztriában mindannyian ott ültek az asztal körül a televízióban – közöttük egy szélsőjobboldali párt is, amely most például 11 százalékot kapott -, és beszéltek, vitatkoztak egymással. Magyarországon meg mindenütt gyűlölettel találkozik az ember, mintha mindenki csapdába esett volna, ahonnan képtelen szabadulni. Magyarország talán legnagyobb gyengesége a dialógusképtelenség. Ausztriában először a náci koncentrációs táborokban 1938 és 45 között tanultak meg egymással beszélni, aztán voltak koalíciók, volt egypárti kormány, volt kisebbségi kormány, volt fekete-kék kormány, voltak tüntetések, de ott nem fordulhatna elő olyasmi, ami a magyar televízió megostromlásánál történt: olyan tévéközvetítés, amelyben a forradalommal hasonlítják össze a randalírozást. És amikor Magyarországon azt mondja az 56-os forradalom egyik áldozata, Wittner Mária, aki most fideszes politikus lett, hogy forradalom van, és azt mondják a Hír TV-ben, hogy „a kocka el van vetve, ez már forradalom”, akkor eszközként, politikai fegyverként használják a forradalom emlékét. Ezt én blaszfémiának, kegyeletsértésnek tartom, magasztos dolgok meggyalázásának, kigúnyolásának. Persze nemcsak blaszfémiának, hanem hallatlan méretű károkozásnak is. És most nemcsak arra gondolok, hogy Magyarország a televízió ostroma miatt néhány napra a világlapok címoldalára került, ami persze kétes dicsőség, de nem ez a legnagyobb baj. Sokkal inkább az, ahogyan a válságot kezelték; hogy nincsenek működő intézményei a kontrollált konfliktuskezelésnek, és ez rettenetesen sokat árt, és ebben nemcsak a kormánynak, hanem az ellenzéknek és a köztársasági elnöknek is felelősséget kell viselnie.

– Ha már szóba hozta a köztársasági elnököt: mit gondol a választás estéjén elmondott beszédéről?

– Nagyon szerencsétlennek tartom mindkét beszédét a krízis kirobbanása után. Németül erre azt mondanák: a köztársasági elnöknek tűzoltónak és nem gyújtogatónak kell lennie. Nem hiszem, hogy a nyugat-európai parlamentek történetében hasonló eset valaha előfordult volna: hogy egy köztársasági elnök gyakorlatilag felhívja a parlamentet, illetőleg a többségi pártot, hogy buktassa meg a miniszterelnököt. A köztársasági elnöki intézménynek ugyanis a legfontosabb feladata, hivatása épp a nyugalom megőrzése vagy megteremtése, az izgalom csillapítása, a forró indulatok hűtése, a kiegyenlítés… Sólyom László épp az ellenkezőjét tette. Ennél csak akkor cselekedett volna irracionálisabban, ha ezt a beszédet a választások előtt mondja el… Amikor az ellenzék vezére, mint valami zsebnapóleon, ultimátumokat intéz a kormányhoz és fenyeget, akkor a köztársasági elnöknek minden erejével a párbeszéd létrejöttén kell dolgoznia, és azon fáradoznia, hogy alkotmányos mederben tartsa a dolgokat. Fölötte kell állnia a politikai pártoknak és a politikai csatáknak, és nem ultimátumot intézni az egyikhez, ráadásul az egész ország nyilvánossága előtt, a televízióban.

– Annak ellenére mondja ezt, hogy az elnök beszédében elhangzottak rendkívül fontos mondatok is, elsősorban az államháztartás rendbetételének elkerülhetetlenségéről?

– Csakhogy Sólyom László vasárnap este nem a Harvardon tartott jogi szemináriumot, hanem egy ország polgáraihoz beszélt, egy olyan ország polgáraihoz, ahol néhány nappal korábban autókat gyújtottak föl, és mellékesen a köztelevíziót is, és egy olyan kormány fejét leckéztette, amelynek ellenzéke és annak vezére szokása szerint épp megint a tűzzel játszik. A politikában tudniillik nemcsak a kimondott szavak számítanak, hanem a hatásuk is.

– Az előbb a politika dialógusképtelenségéről beszélt. Mostanra – úgy látszik – olyan pozícióba játszotta magát az ellenzék vezére, amikor köztörvényes bűnözőnek és beteges hazudozónak nevezte a miniszterelnököt, ahonnan nincs is hova kitörnie. És vajon remélheti-e céljai megvalósulását, elérhet-e engedményeket az, aki előbb ultimátumot ad ellenfelének?

– Ilyen mondatokat én soha máshol Európában nem hallottam eddig. És ezért nem értek egyet azokkal az általam mélyen tisztelt elemzőkkel sem, akik azt mondják, hogy Orbán és Gyurcsány összekapaszkodva, együtt szállnak politikai sírjukba. Mert itt szemmel láthatólag nem közös zuhanásról vagy sírba szállásról van szó, hanem arról, hogy egy politikus, aki többször egymás után vesztett, a választók többsége többször egymás után elutasította, nem kért belőle, most megpróbálja a hatalmat – nem szavazatok révén, mert abban, úgy látszik, már nem reménykedik, hanem erővel, az utca fellázításával és félelemkeltéssel – visszahódítani. 1945-ben fantasztikus dolog történt Nagy-Britanniában: a második világháború hősét, aki legyőzte Hitlert, Nagy-Britannia legnagyobb politikusát, Winston Churchillt a választók leváltották, és egy szürke, munkáspárti politikust, Clement Attlee-t ültették a miniszterelnöki székbe. Hiszen épp az a demokrácia lényege, hogy szavazócédulákkal el lehet kergetni a kormányt, mint ahogy ezt Bibó István és Sir Karl Popper is mondta. De szavazócédulákkal, és nem baseballütőkkel, és nem háromhavonként. Hiszen épp azért tart négy vagy öt évig egy ciklus, hogy legyen ideje a kormánynak a programját megvalósítani. De képtelenség úgy párbeszédet folytatni, hogy az egyik fél a másikban az idegen megszállók ügynökét, hazaárulót, idegenszívűt lát. És egy normális, demokratikus országban az sem történhetne meg, hogy valamely demonstráción, a parlament előtt fölolvasnak egy listát, rajta az állítólagos „zsidó képviselők” nevével. Ezek a dolgok a harmincas évek Németországára emlékeztetnek, nem fordulhatnának elő egy demokráciában, ezért ettől minden tisztességes embernek el kellene határolódnia.

– Az előbb a miniszterelnökről azt mondta, hogy hatalmas tehetség, aki hatalmas hibát, történelmi mértékkel mérhető ostobaságot követett el. Milyen következtetést von le ebből?

– Nézze, az első nagy cikket külföldön én írtam Gyurcsányról a Die Weltbe: a jövő fogja megmutatni – valahogy így fogalmaztam -, hogy a szocialista párt megújítója, megmentője vagy sírásója lesz-e. A legtehetségesebb embernek gondoltam a szocialisták között, Orbán Viktor első igazi demokratikus vetélytársának, akiben van kezdeményezőkészség, és aki karizmatikus vezetője lehet a baloldalnak.

– És most, hogy eljött ez a jövő, megújítónak vagy inkább sírásónak látja őt? Eldőlt már a kérdés?

– A történelemben nagyon nehéz azt mondani valamiről, hogy eldőlt. Amikor kipattant a botrány, akkor azt hittem, hogy még pár hónapig hivatalban marad, addig a legkomolyabb lépéseket megteszi a kormány, és aztán, időben, a parlamenti választások előtt lemond a miniszterelnökségről. De kiderült, hogy ez nem fog ilyen könnyen menni, mert sem ő, sem a párt nem jól reagált a kialakult helyzetre.

– Hogyan kellett volna jól reagálniuk?

– Például elnézést kellett volna kérni mindazoktól, akiket ezzel megsértettek, meg kellett volna próbálni a kárt enyhíteni: megmagyarázni, miért történt, és tovább. Az a legfurcsább, hogy az egész szituáció során sem Gyurcsány, sem munkatársai nem érezték a helyzet veszélyességét. Lessing Faust-töredékének van egy híres részlete, amikor megkérdezi a Szellemtől, hogy mi a leggyorsabb a Földön. Mire a Szellem azt válaszolja: az átmenet a jóból a rosszba.

– Tartható-e politikai és erkölcsi alapon a kormányfő pozíciója? Mit gondol erről? Hallottam, hogy azt mondta rá, hogy „meztelen ember”. Ez azt jelenti, hogy kiszolgáltatott, hogy védekezésre képtelen, vagy hogy védhetetlen?

– Védhetetlen. Tudniillik abban a beszédben volt valamennyi cinizmus, valamennyi önsajnálat, valamennyi katarzis, egy csipetnyi személyi kultusz; ezek érdekes dolgok a magyar politikában, de én azt hiszem, hogy hiába magyarázza bárki, hogy az egy hosszú beszéd volt, és az a két mondat mást jelentett akkor, Őszödön, mint kiragadva a szövegkörnyezetből. Mert az emberek mindenütt a világon kiveszik a szövegekből azt a néhány mondatot, amit fontosnak tartanak. És ebben a beszédben a lényeg az volt, hogy „hazudtunk”. És ez alapvetően ingatta meg a bizalmat a miniszterelnökben. És ezen az alapon – akármit mond, akármilyen szándékkal -, lehet, hogy igaztalanul, de mindig, újra meg újra meg lehet támadni. És itt most nem arról van szó, hogy az ellenzék vezéréről is bebizonyítják, hogy hazudott a múltban, mert itt és most nem neki, hanem a miniszterelnöknek van szüksége a bizalomra.

Egyszóval én aligha hiszem, hogy Gyurcsány politikailag és erkölcsileg olyan helyzetben lesz, hogy még legalább három éven át az országot ebben a roppant nehéz gazdasági helyzetben vezethesse. De meggondolt, ugyanakkor demokratikus átmenetre van szükség, semmiképpen sem szabad ultimátumoknak és az utca nyomásának engedni, mert az nemcsak a demokrácia lényegével összeegyeztethetetlen, hanem nagyon veszélyes is, beláthatatlan következményekkel járhat.

– Beszélgetésünk során utalt 1956-ra, és arra is, milyen nagy hibának tartja, amikor politikai célokra használják a közelgő évfordulót.

– A máig tartó megosztást vetettem fel könyvem utolsó, Kié 56? című fejezetében. Abban persze reménykedtem, hogy az évforduló talán összehoz sokakat, hogy talán képesek lesznek a magyarok együtt emlékezni, együtt ünnepelni, és hogy ezt a felejthetetlen diadalt, egyúttal tragédiát nem lehet a magyar történelemből kiiktatni. Persze, 56-ban is volt irigység és gyűlölködés az egyes csoportok között, és még a corvinisták között is harc dúlt, például Pongrácz Gergely és Iván Kovács László között. Pongrácz Gergely gyűlölete azután sem enyhült iránta, és Maléter Pált iránt sem, amikor kivégezték őket. És óriási volt a rivalizálás Király Béla és Maléter között is, egyszóval a sokféleség egysége sosem volt több látszatnál.

– Ez a tény is azok közé a tabuk közé tartozik, amelyekkel könyvében le akar számolni?

– Sokféle tabu volt: például eddig nem nagyon merte senki szétszaggatni a nemzeti egységgel kapcsolatos illúziókat. Aztán rengeteg a homály Nagy Imre szerepe, és még inkább a múltja körül. Aztán tabutémának számított a Szabad Európa Rádió szerepe a forradalomban, az amerikaiak tétlensége, sőt, bűnös részvétlensége is, hiszen előtte a rádióadásokban kitartásra, harcra, és egy ideig a Nagy Imre-kormány megdöntésére szólították fel a forradalmárokat. Jóformán semmit sem lehetett tudni az akkori jugoszláv politika természetéről, hogy Tito előbb tőrbe csalta, majd elárulta Nagy Imrét és társait. [Az ÉS október 20-i számában eredeti, eddig nem publikált dokumentumokat közlünk az akkori jugoszláv kormányzat Magyarországgal kapcsolatos megnyilatkozásairól – a szerk]. Ahogyan arról sem, hogyan hagyták cserben a forradalmat a franciák, a britek, jóformán mindenki. Rosszul ítéltük meg a semlegesség kimondása és a Varsói Paktumból való kilépésünk következményeit is; nem értek egyet tisztelt és szeretett kollégámmal, Gáti Karcsival, aki szerint Moszkva csak a Köztársaság téri vérengzés után szánta rá magát a beavatkozásra. Ma már tudjuk, hogy a Kreml még a semlegesség kihirdetése előtt meghozta a döntést az intervencióról. És nem Nagy Imre döntései kényszerítették ki november negyedikét, hanem épp fordítva: ő csak reagált.

És azt sem szabad tagadnunk, hogy a kádárizmus periódusa elválaszthatatlan a forradalomtól. Mert a megtorlás során százával végeztek ki embereket, tízezrével zárták őket börtönbe, és tettek tönkre életeket, de az 1960-as évektől kezdve egészen más szituáció következett. Egy lengyel kollégám a következőképpen jellemezte a helyzetet: „Azt hittük, hogy mi, lengyelek győztünk, de vesztettünk, és azt hittük, hogy Magyarország vesztett, de győzött.” Mert a kis szabadságok világa nyílt meg az előtt, aki hajlandó volt tudomásul venni, meddig szabad elmennie. És Magyarországon Kádár János is, és a nép is tudta, hogy meddig mehet el. És ennek a fantasztikusan ellentmondásos szituációnak, amikor a magyar társadalom legnagyobb része valahogy kooptálva volt ebbe a szisztémába, mégiscsak a forradalom volt az alapja. És a félelem a forradalomtól határozta meg a Kreml viszonylagos türelmét is a budapesti „pongyola” diktatúra iránt.

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 40. szám