Hatvan éve halt meg Bethlen István
Népszabadság * Romsics Ignác * 2006. október 7.
Magyarország XX. századi történelme bővelkedett éles politikai fordulatokban és az ezeket követő leszámolásokban. Ennek volt egyik jele, hogy az ország 1919 és 1945 közötti 15 miniszterelnökének több mint fele nem természetes körülmények között halt meg. Négyet – Imrédy Bélát, Bárdossy Lászlót, Sztójay Dömét és Szálasi Ferencet – a népbíróság ítélete alapján 1946-ban kivégeztek. Teleki Pál öngyilkos lett, Kállay Miklós amerikai emigrációban, Friedrich István pedig a váci börtönben halt meg.
A nyolcadik, akire a 15-ből ilyen sors várt, gróf Bethlen István volt. Ő egy moszkvai rabkórházban hunyt el hatvan évvel ezelőtt, 1946. október 5-én. A szovjet igazságügyi orvos szakértő akkori tanúsítványa szerint a halál „nagyfokú általános érelmeszesedés miatt bekövetkezett szívbénulás nyomán” állt be. Azt, hogy ez valóban így történt-e, sohasem fogjuk teljes bizonyossággal megtudni. A halottat ugyanis egy nagy tömegsírba temették, és tetemét azóta sem azonosították. 1994. június 17-én nem valóságos porhüvelyét, hanem jelképes hamvait helyezték el a Kerepesi temetőben, gróf Batthyány Lajos, az 1849-ben mártírhalált halt első felelős magyar miniszterelnök mauzóleumától néhány méterre.
1945. április 1-jén Bethlen Istvánt nem múltja, hanem feltételezett jövője miatt hurcolták el a szovjet hatóságok. Attól tartottak, hogy esetleg „zavarni fogja” a magyar belpolitikai életet. Vagyis akadályozza Magyarország szovjetizálását. A feltételezés nem volt alaptalan. Hosszú politikai pályája során – 1901-től 1944-ig folyamatosan a magyar törvényhozás tagja volt – Bethlen István nemcsak itthon, hanem a világban is tekintélyre tett szert. A háború alatti brit béke-előkészítők – idős kora ellenére – Magyarország leendő miniszterelnökét látták benne. Felmerült ideiglenes államfősége, sőt az is, hogy esetleg a független Erdély kormányzója lesz. Egy-egy nyilatkozata, amelyet külföldi tudósítóknak adhatott volna, kínos magyarázkodásra késztethette volna a törvényességre és formaságokra nem kifejezetten ügyelő magyarországi szovjet hatóságokat. Ám az igazat megvallva az új Magyarország vezetőinek sem hiányzott. A magyar kormánydelegáció 1946. áprilisi moszkvai tárgyalásai során Sztálin szóba hozta, hogy dönteni kellene Bethlen jövőjéről. A kommunista Gerő Ernő feljegyzése szerint Nagy Ferenc miniszterelnök erre a következő választ adta: „Mi nem bánjuk, ha nem jön haza, szívesebben látnánk, ha helyette hadifogoly munkások és parasztok jönnének.” Emigránsként, már az Egyesült Államokban – őszinte sajnálkozásának hangot adva – ezt Nagy Ferenc is elismerte.
Bethlen István közel fél évszázados politikai pályájának legkiemelkedőbb időszaka 1921 és 1931 közötti miniszterelnöksége. Ennek a korszaknak – bethleni konszolidáció – a névadója is lett. Teljes joggal, hiszen minden akkor hozott nagy döntéshez személyes köze volt, sőt sokat közülük maga kezdeményezett. Ezek a döntések egy katasztrofálisan mély válságból emelték ki az országot, és állították emelkedő pályára. Pedig 1921 áprilisában, amikor beköltözött az akkori miniszterelnökök hivatalaként és otthonaként egyaránt szolgáló Sándor-palotába, sokan egy fabatkát sem adtak volna politikai jövőjéért. A négyéves háború, az összeomlás, a forradalmak és az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés következtében az ország gazdasága romokban hevert. A nyersanyagbázisok elvesztése miatt csökkent a termelés, nőtt a munkanélküliség, értékét vesztette a pénz. A pályaudvarokon az elcsatolt területekről érkezett menekültek ezrei laktak vagonokban; az utcákon hosszú sorok kígyóztak ingyenlevesért és teáért. A közbiztonság súlyos kívánnivalókat hagyott maga után; szélsőséges csoportok még mindig inzultáltak embereket forradalmi múltjuk vagy zsidóságuk miatt. A rendfenntartó erők olykor maguk sem a rend, hanem a rendetlenség pártjára álltak. A miniszterelnökök féléves átlagban jöttek és mentek: 1919 őszétől 1921 tavaszáig ötöt fogyasztott el az ország.
Bethlen viszont maradt, és néhány év múlva egészen más képet mutatott az ország, mint amikor kormányra lépett. Fellendült a termelés, stabilizálódott az új nemzeti valuta, csökkent a munkanélküliség, új házakba költöztek a vagonlakók, helyreállt az állampolgári jogegyenlőség. Az út, amely idáig vezetett, népszerűtlen döntések sokaságával volt kikövezve. Az államháztartás egyensúlyának megteremtése és a legégetőbb szociális problémák enyhítése érdekében a kormányzat már 1920-ban eldöntötte, hogy a „felső tízezerre” egyszeri nagy vagyonadót vet ki. A vagyonváltság mértéke az egyes vagyonfajták értékének 5 és 20%-a között mozgott. Bethlen vasszigorral próbálta ezt végrehajtani, ám az érintettek túlnyomó többsége hevesen tiltakozott, és ha csak tudott, kibújt törvényes kötelezettsége alól. A remélt 30 milliárd koronának így alig harmada folyt be. Ez is óriási értéket jelentett azonban. Ebből képződött annak a földvagyonnak a fele, amely a következő években végrehajtott földreformnak és falusi kislakás-építési akciónak az anyagi hátterét biztosította. Ennek keretében közel félmillió ember jutott egy-két holdas földbirtokhoz, és mintegy 250 ezer család ingyenes vagy olcsó házhelyhez. Az egyszeri nagy vagyonváltság mellett számos új adónemet vezettek be, és a régieket felemelték. A fejenkénti adóteher az 1920-as évek közepétől mintegy 60%-kal múlta felül az 1912-es szintet.
A bevételek növelése mellett természetesen a kiadásokat is csökkenteni kellett. Ennek legfájdalmasabb eszköze a köztisztviselők egy részének elbocsátása, illetve korkedvezményes nyugdíjazása volt. Ennek az 1920-ban még 209 ezer fős rétegnek a létszáma az évtized közepére 150-160 ezer fő körül stabilizálódott. Átmeneti jelleggel emellett 40%-kal csökkentették a nyugdíjakat, és 30-60%-kal az állásban maradó köztisztviselők és közalkalmazottak fizetését. Ezt egy olyan kulcs szerint hajtották végre, hogy a tartalékokkal rendelkező miniszterek és államtitkárok fizetése nagyobb, a szegényebb fogalmazóké és segédtiszteké kisebb mértékben csökkent. „Ez az idő egy meglehetősen erős tisztviselőnyomornak az időszaka volt. Volt egy négyszobás lakásunk nagymamával, ahol csak egy szobát fűtöttünk. Mindenféle adományruhákat és cipőket hordtunk, mindenféle sovány ételeket ettünk” – emlékezett ezekre az évekre Bibó István, akinek az apja 1925-ig a kultuszminisztérium főtisztviselője volt.
A belső restrikcióknak és az 1924-ben felvett 250 millió aranykoronás népszövetségi kölcsönnek köszönhetően a költségvetés egyensúlya 1925-re helyreállt. Ezzel párhuzamosan befejeződött a gazdaság rekonstrukciója és az új helyzethez való alkalmazkodása. Az ipari termelés 1924 és 1929 között több mint 70%-kal emelkedett, és az 1929-33-as gazdasági világválság előestéjén területarányosan mintegy 12%-kal múlta felül a háború előtti szintet. Az egy főre jutó nemzeti jövedelem (GNP) 1913-ban az európai átlag 69, 1929-ben pedig 74%-ának felelt meg. Számításba véve, hogy honnan indult az ország, ez óriási eredmény volt.
A fél évtizedes fellendülés, amely természetesen a kormányzati bevételeket is növelte, jelentős fejlesztésekre adott lehetőséget. 1927-ben tágították a betegségi és baleseti biztosításban részesülők körét, és növelték a biztosítottak szociális kedvezményeit. A tisztviselők és a közalkalmazottak után 1928-ban az ipari munkásokra is kiterjesztették az öregségi, rokkantsági, özvegységi és árvasági biztosítást. 1920 és 1930 között közel 300 ezer új lakóház épült fel, ami csaknem 25%-os növekedést jelentett. A százezer lakosra jutó orvosok száma megkétszereződött, a százezer főre jutó kórházi ágyak száma 329-ről 467-re emelkedett. A csecsemőhalandóság 19 ezrelékről 16 ezrelékre csökkent.
A kulturális beruházások közül legnagyobb jelentősége a népiskolai hálózat fejlesztésének volt. Az évtized utolsó harmadában 5000 tanterem és tanítói lakás épült fel az országban. Ennek is köszönhető, hogy az analfabetizmus aránya 15%-ról 10% alá csökkent. Ugyancsak alig túlbecsülhető jelentőséggel bírt a szegedi, a pécsi és a debreceni egyetem építésének megkezdése.
Vitathatatlan eredményeinek köszönhetően az 1920-as évek végén Bethlen István az ország egyik legnépszerűbb, ha nem a legnépszerűbb politikusa volt. Mint egyik liberális kritikusa, Madarassy-Beck Gyula 1929-ben megállapította: „Ebben az időben tényleg Bethlen-párti volt az országnak igen tekintélyes többsége”, és valószínűleg egy „titkos és széles körű választás is Bethlen Istvánnak biztosított volna majoritást a parlamentben”. Merthogy a választójog – és erről nem szabad megfeledkezni – mindvégig korlátozott és részben nyílt volt. A gazdasági és szociális konszolidációhoz tehát nem egy demokratikus, hanem egy autokratikus jellegű parlamentáris rendszer társult.
1931-es lemondása után, amelyre a gazdasági világválság következtében ismét romló életfeltételek miatt szánta el magát, Bethlen István többé nem került kormányzati pozícióba. Parlamenti képviselőként, majd 1939-től felsőházi tagként és a kormányzó egyik bizalmasaként azonban továbbra is fontos szerepet játszott a magyar politikai életben. A parlamentarizmussal és az állampolgári jogegyenlőséggel szemben fellépő különböző szélsőséges törekvésekkel mindig szembeszállt. Az 1938-39-es zsidótörvényeket antihumanizmusuk és a magyar történelmi hagyományokkal való összeegyeztethetetlenségük miatt élesen bírálta, és végül elutasította. Konzervatív krédójának megfelelően a bolsevista és a nyilasveszély ellen egyaránt fellépett, miközben magyar nemzeti politikusként előbb a német, majd a szovjet hadsereggel szemben próbálta védeni hazája függetlenségét. Ennek nehézségeit személyes sorsa példázza legjobban. 1944 tavaszától 1944 végéig a Gestapo elől bujkált, majd 1944 decemberétől a szovjet biztonsági szervek „vendégszeretetét élvezte”. 1945. áprilisig Pécsett, majd különböző Duna-Tisza közi városokban, és végül a moszkvai Butirszkaja börtönben.
A rendszerváltás utáni néhány évben úgy tűnt, hogy Bethlen István az újjászülető magyar konzervativizmus egyik példaképe, vállalt elődje lehet. Nem ez történt. A jobboldal előbb Horthy Miklósba, majd utóbb Gömbös Gyulába és Teleki Pálba próbált kapaszkodni. Miközben a baloldal jelenlegi miniszterelnöke a XX. század legnagyobb magyar politikusaként emlegeti beszédeiben és interjúiban. Ha valami csoda folytán e fejleményeket láthatná, bizonyára maga Bethlen is elámulna. Csodálkozása azonban nem tartana soká. Feltehetően nagyon gyorsan jelentkezne a miniszterelnökségen, és – függetlenül attól, hogy éppen ki vezeti a kormányt – töviről hegyire elmondaná, hogy 70-80 évvel ezelőtt, egy sokkal súlyosabb helyzetben hogyan konszolidált – ő!
A szerző történész
