Kozák Dániel
Közszereplők-e a főpapok?
S a miniszterek?
Az ügynökakták nyilvánosságának híveként indítottam két pert: az egyiket még két éve, a másikat pontosan egy évvel ezelőtt. Az eldöntendő jogi kérdés nem tűnik túl bonyolultnak, ráadásul a jogszabály is segítséget nyújt ehhez: közszereplőknek számítanak-e a politikusok, illetve a nagy egyházak vezetői. Ha azoknak minősülnek, akkor az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára adatot adhat arról, hogy az érintett személyek ügynökök voltak-e az előző rendszerben.
A már szinte abszurdan egyszerű kérdés ellenére a bíróság még nem tudott döntést hozni egyik ügyben sem: két évvel a kereset benyújtása után nem történt semmi fejlemény abban a perben, ahol egykori miniszterek közszereplőségéről kell dönteni1. (A másik perben legalább már volt egy érdemi tárgyalás.)
Mire várnak, teszem fel magamnak a kérdést. Talán arra, hogy jobb a békesség alapon meg kéne várni, míg magától megoldódik az ügy. 2004 decemberében ugyanis felcsillant a remény az ügynökkérdés rendezésére (és ezáltal a per okafogyottá válására is), amikor az MSZP elnöke, Hiller István bejelentette: törvényjavaslatot készítenek, hogy az állambiztonsági levéltárban levő anyagok korlátozás nélkül megismerhetővé váljanak. Ez az elképzelés azonban nem valósult meg: tavaly októberben az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek minősítette az elfogadott, de hatályba nem lépett jogszabályt. 2005 októberében tehát nyilvánvalóvá vált, hogy a jogszabályok pontosításától, módosításától hiába remél segítséget a bíróság, mivel egyszerűen nincs rá politikai akarat. Azóta az SZDSZ próbálkozott újból rendezni a kérdést, figyelembe véve az Alkotmánybíróság ügynöktörvénnyel szemben megfogalmazott kifogásait, valamint a közszereplői kör tételes felsorolásával – talán nem függetlenül a közszereplős pertől -, mindhiába. Szóval el kellene már döntenie a bíróságnak, hogy közhatalmat gyakorolnak-e a miniszterek és az országgyűlési képviselők, vagyis közszereplő-e Nógrádi László (volt közlekedési miniszter, jelenleg parlamenti képviselő), Boros Imre, volt tárca nélküli miniszter és egykori képviselő és Kádár Béla exminiszter, a Monetáris Tanács tagja. Ők ugyanis nem ismerték el, hogy azok lennének.2
Közszereplőknek számítanak-e a főpapok? Ezt a kérdést tárgyalja a másik, a nagy történelmi egyházak vezetőivel kapcsolatos per. Szerintem a válasz egyértelműen igen. Nem más, mint maga az egyik alperes támasztja alá állításomat egy néhány évvel ezelőtti cikkében: „Nem kerülhető meg továbbra sem az egyházak politikai súlya, amit önmagában alátámaszt a legutóbbi népszámlálás eredménye”, írta az Evangélikus Élet című hetilapban Frenkl Róbert 2002 augusztusában, aki megemlíti azt is, hogy „nem vitatható tézis az, hogy az egyház politizál, de nem pártpolitizál”. A katolikus egyház szerint viszont nem közszereplők az egyházfők. Két ok vezérelt, amikor a főpapok múltjáról érdeklődtem az állambiztonsági levéltárban, amely végül ebbe a perbe torkollott3: egyrészt az egyházak, az egyházi vezetők kimaradtak eddig mindenféle átvilágításból, másrészt az állítólagos Antall-féle ügynöklistán, amely 2005 februárjában került nyilvánosságra, politikusok és más ismert személyiségek mellett számos egyházi vezető neve is szerepelt.
Az „egyházas” per jóval izgalmasabban alakul az előzőnél: noha ezt csak egy évvel később, tavaly szeptemberben indítottam, már volt érdemi vitával fűszerezett tárgyalás is. Mivel egy adminisztratív hiba miatt az alperesek közül csak a katolikusok értesültek a tárgyalás időpontjáról, így csak az ő jogi képviselőjük volt jelen (a formálisan alperesi, ténylegesen pedig semleges pozícióban levő szaklevéltár ügyvédje mellett). Az érintett katolikus egyházi vezetők (a kereset benyújtásakor a katolikus püspökkari konferencia elnöke, alelnöke, illetve titkára, vagyis Seregély István, Bosák Nándor és Veres András) egy tapasztalt, jól felkészült ügyvédet bíztak meg képviseletükkel, aki a kereset elutasítását kérte a bíróságtól, mondván, a megbízóik nem közszereplők.
Miért vállalják föl az érintett főpapok a pereskedést? Puszta formállogikai fejtegetés: a kereset arra irányul, hogy a bíróság mondja ki az érintett személyek közszereplő voltát. Amenynyiben a bíróság ezt megállapítja, akkor az állambiztonsági levéltár előtt elhárul az akadály az adatszolgáltatás elől: ha pedig a rendelkezésére álló adatai alapján a levéltár úgy találja, hogy az érintettek az állambiztonság hivatásos vagy hálózati személyei voltak, akkor az azonosításhoz szükséges dokumentum, az úgynevezett 6-os karton hivatalos másolatát kiadja a kérelmezőnek. Aki ennyire védekezik a közszereplősége ellen, az múltját homályba óhajtja burkolni. Józan paraszti ésszel nem lehet nem arra a következtetésre jutni, hogy komoly oka van a közszereplői mivolt elleni hadakozásnak. Mintha ezt az okoskodást támasztaná alá, hogy a közszereplői minőségét egyedül elismerő református egyházi vezetőről, Bölcskei Gusztávról az állambiztonsági levéltár – mivel ez esetben nem volt akadálya a kutakodásnak – megállapította: a nevezett személy nem állt kapcsolatban az előző rendszer állambiztonságával.
A két másik történelmi egyház vezetői is – a református püspökkel ellentétben – tagadták, hogy közszereplők lennének. Mivel azonban adminisztratív hiba miatt nem kaptak pontos, szabályszerű idézést, ezért az első érdemi tárgyaláson nem tudtak részt venni. Így egyelőre nem tudhatjuk, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház országos elnöke, Szebik Imre püspök, az országos felügyelő, Frenkl Róbert, valamint a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének ügyvezető igazgatója, Zoltai Gusztáv a katolikus főpapokhoz hasonlóan ragaszkodnak-e ahhoz, hogy nem közszereplők.
Miért is tekinthetők közszereplőknek a nagy történelmi egyházak vezetői? Kiindulhatunk akár a nem sokkal a tavaszi parlamenti választások előtt Gyurcsány Ferenc miniszterelnök egyik kijelentése által kiváltott vitából, mely szerint a vallás magánügy. A Kereszténydemokrata Néppárt elnöke, Semjén Zsolt vitatta ezt: egyfelől személyes ügy is lehet a vallás, amennyiben az egyes ember saját választása, hogy melyik valláshoz tartozik, jár-e templomba, másfelől viszont a vallás közügy, amennyiben az egyház intézményrendszereket tart fenn, és „az is közügy, hogy az egyháznak mint jogi személynek joga van közéleti kérdésekben is megnyilvánulni”. A kereszténydemokrata politikus kifogásolta, hogy a „miniszterelnök folyamatosan kétségbe vonja az egyháznak azt a jogát, hogy közéleti kérdésekben megszólaljon”. A vitában a katolikus püspökkari konferencia akkori titkára, a per egyik alperese, Veres András is megszólalt, mégpedig Semjén Zsolt pártján, amikor azt mondta egy rendezvényen: „a hit nem magánügy”. Ezekből a kijelentésekből kiindulva – a hit nem magánügy, a vallás közügy – nem vétünk a logika szabályaival szemben sem, amikor kijelentjük: a vallási vezetők sem magánemberek akkor, amikor az egyházuk nevében beszélnek, lépnek fel. Ahogy Semjén Zsolt mondta: „az egyháznak joga van közéleti kérdésekben is megnyilvánulni”.
A leghelyesebb és legkézenfekvőbb azonban a vonatkozó jogszabályból kiindulva bizonyítani azt, hogy a főpapok bizony közszereplők. „Közszereplő az a személy, aki közhatalmat gyakorol, gyakorolt, vagy közhatalom gyakorlásával járó tisztségre jelölték, illetve aki a politikai közvéleményt feladatszerűen alakítja vagy alakította”, határozza meg a közszereplő fogalmát az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltáráról szóló törvény. Az egyházi vezetők nem azért közszereplők, mert közhatalmat gyakorolnának (nincs közhatalmuk, így ez több szót nem is érdemel), hanem – ahogy a törvény definíciójának rájuk vonatkoztatható része szól – mert „a politikai közvéleményt feladatszerűen alakítják”. Ez igen általánosan hangzik, de a törvény részletes indoklása kifejti, hogy mire is gondol a jogalkotó: „a politikai közvéleményt az a személy alakítja feladatszerűen, aki saját nevében vagy valamely szervezet nevében, több alkalommal a nyilvánosság előtt politikai kérdésben úgy nyilvánított véleményt, hogy az alkalmas volt arra, hogy mások politikai kérdésekről alkotott véleményét befolyásolja”. Mi sem tűnik egyszerűbbnek ennek bizonyítására, mint legalább két-két olyan nyilatkozat vagy közlemény beidézése mindegyik alperes főpaptól, amikor valamely közéleti, politikai kérdésben véleményt nyilvánítottak, állást foglaltak. A teljesség igénye nélkül, példálózó jelleggel gyűjtöttünk ki ilyen cikkeket a tárgyalásra, amelyeket bizonyítékokként csatoltunk a peranyaghoz. (A világon semmi baj nincs azzal egyébként, ha egyházi vezetők elmondják véleményüket közéleti vagy politikai kérdésekről. De ismerjék is el, hogy ezt azzal a szándékkal teszik, hogy hassanak híveikre, „formálják a közvéleményt”, és ezzel közszereplőként lépnek fel.)
A katolikus főpapok jogi képviselője szerint azonban a törvény indoklásában található meghatározás nem eléggé egzakt, például nem lehet tudni, mit is kell érteni „politikai közvélemény” alatt. Ezért a tárgyaláson indítványozta, hogy a bíróság kérje föl az Alkotmánybíróságot, hogy fejtse ki és értelmezze a politikai közvélemény fogalmát. Ha a bíróság megteszi ezt, jó pár évig megakadhat a per: az Alkotmánybíróságot nem köti határidő, s akár több évbe is beletelhet, míg foglalkozik a kérdéssel, s a bíróság csak ez után térhet vissza az ügyre.
A múltfeltárás hívei csak remélhetik, hogy erre nem kerül sor. A politikai közvélemény fogalmát ugyanis nem lehet oly kreatívan meghatározni, hogy olyan eredmény jöjjön ki, hogy például a katolikus püspöki konferenciának a 2002-es választások előtt kibocsátott és minden templomban felolvastatott körlevelére azt lehessen mondani, hogy az nem a politikai közvéleményt kívánta befolyásolni. „El kell tehát mennünk a választások mindkét fordulójára, és felelősséggel kell szavaznunk. A keresztény ember olyanokra szavaz, akik a keresztény értékrendet tiszteletben tartják és védik. Nem szabad csupán az ígéretekben hinni, hanem eddigi tapasztalatainkra alapozva kell döntenünk.
Arra szavazzunk tehát:
– aki védi a teljes életet, a házasság és a család szentségét, biztosítja a többgyermekes családok megélhetését, a gyermekvállalás megbecsülését;
– aki óvja fiataljainkat az önromboló, káros szenvedélyektől és segíti a fiatalok lakáshoz jutását, biztosítja a tanulás és továbbtanulás lehetőségét;
– aki megbecsüli a magyar kultúra értékeit, segíti az egészséges nemzeti öntudat kialakítását, nyitott szívvel, áldozatokat is vállalva fordul a határainkon túl élő magyar testvéreink és a szomszéd népek felé. (…) Mint az Egyház vezetői, tiszteletben tartjuk híveink szabad döntését, ezért nem nevezhetünk meg személyeket és pártokat. A magyar választási rendszer ismeretében azonban felelősséggel mondhatjuk a következőket: Ne vesztegessük el szavazatunkat esélytelen jelöltekre. Az első választási fordulóban próbáljuk megtalálni azt az egyéni képviselőt, akit leginkább alkalmasnak tartunk és akinek van esélye a bejutásra. Ugyanígy döntsük el, hogy az első fordulóban melyik párt listájára szavazunk. Ha egy párt ugyanis nem éri el az öt százalékot, nem jut be a parlamentbe, szavazatunkat más pártok kapják meg. Így esetleg olyan pártot juttatunk előnyhöz, amely akaratunkkal ellenkező nézeteket képvisel…”
Szavazz Orbán Viktorra és a Fideszre – summázható a körlevél lényege, amit csak az nem értett, aki nem akarta. Ezt a körlevelet a püspökkari konferencia jegyzi, azonban név szerint senki sem írta alá, így az alperesek sem. Nem véletlen viszont, hogy a katolikus egyház részéről miért pont arról a három főpapról kértem adatot: ők azok, akik legjobban reprezentálták a püspöki kart a kereset benyújtásakor (az elnökről, az alelnökről és a titkárról van szó). És különben is, ezt a körlevelet, ahogy általában szokásos, 2002. március 17-én minden szentmisén fel kellett olvasni. Így a jogszabály szerint valamennyi pap, aki felolvasta ezt, közszereplő, ha ezen kívül legalább egy alkalommal ehhez hasonló dolgot felolvasott a templomban (például az idei választások előtti körlevelet: „…ilyen szempontok szerint válasszunk, lelkiismeretesen vizsgáljuk meg a választási programokat, és olyan pártra, olyan jelöltre adjuk le szavazatunkat, amely, illetve aki ezeknek az értékeknek a képviseletét vállalja…” ).
A volt szocialista országok többsége a múltfeltárás terén jóval előttünk jár. Romániában például az elmúlt hetekben oldották fel az egyházi vezetők aktáinak titkosságát, így a főpapokat is átvilágíthatja az ottani, erre hivatott testület. A nagy romániai egyházak és az erdélyi magyar történelmi egyházak vezetői is egyetértettek az iratok nyilvánossá tételével.
Az általam indított két per legfőbb célja nem más, mint hogy felhívja a figyelmet, mennyire nincs nálunk rendben az ügynökkérdés. Ezek a perek a maguk abszurditásában mintha a szocialista rendszert idéznék, ahol a legegyszerűbb kérdésről is egy túlbonyolított mechanizmus révén döntenek végtelennek tűnő idő alatt. Az előző rendszer igazi működését, és ezzel együtt a közelmúltat, nem lehet megismerni az ügynökiratok nélkül. Az akták megismerhetőségével pedig megszűnhet közéleti szereplőkkel kapcsolatos (elsősorban a politikusokra gondolok) zsarolás lehetősége. Nem több a célom ezekkel a perekkel, mint újra felhívni a jogalkotó figyelmét a kérdés rendezésének szükségességére.
Kozák Dániel
1 Lapzártakor kaptam egy idézést, amely szerint idén októberben lesz az első tárgyalás.
2 Volt miniszterek nem engednek az ügynökaktákhoz (http://www.origo.hu/itthon/20040921kepviselok.html)
3 Egyházi vezetők nem engednek az ügynökaktákhoz (http://www.origo.hu/itthon/20050905neelesitsdegyhazi.html)
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 39. szám
