Forrás: ÉS

Angyalosi Gergely

Sors vagy írás?

A magyar esszé antológiája. Sorskérdések. I-II. Kötet. Válogatta és szerkesztette Domokos Mátyás. Osiris Kiadó, Budapest, 2006. 999 + 958 oldal, 8500 Ft

Torokszorító érzés kézbe venni ezeket a köteteket. Még akkor is az, ha valaki – mint például jómagam – csak felületesen ismerte Domokos Mátyást, s inkább a munkásságáról, mintsem a személyéről alkothatott képet. Egy öt évtizedes szerkesztői, irodalomszervezői, esszéírói pályafutás végállomását jeleníti meg ez a kétszer ezer oldalnyi “esszéválogatás”. Még abból a szempontból is szimbolikus ez az antológia, hogy a válogató-szerkesztő hangja csupán az utószóban, írd és mondd két lapon szólal meg. Mint annyiszor, Domokos Mátyás ezúttal is maga elé engedi a szövegeket, hagyja beszélni őket, míg saját szellemisége csak közvetve, a válogatás mikéntjében és a mintaszerű szöveggondozásban jut szóhoz. Maguk a kötetek is szépek, finom papírra nyomtatták őket, a tükör és a betűforma kényelmes olvasást tesz lehetővé. A kötés maszszív, nem kell tartani attól, hogy ez a papírtömeg saját súlyától esik majd szét; a két könyvjelző pedig azt mutatja, hogy ennek a kiadványnak az elkészítésekor valóban gondoltak a majdani olvasóra. (A virágmintát ellenben lefelejthették volna a gerincről és a borítóról, dehát ez csak egy privát vélemény.)

Mármost az ilyen antológiák esetében értelemszerűen a válogatás szempontjait próbáljuk megérteni. A tartalomjegyzékre vetett első pillantás elegendő ahhoz, hogy megállapítsuk: aki ezt a könyvet megveszi, semmiképpen sem jár rosszul. A magyar történelem óriásaitól származó dokumentumok mellett irodalmunk és tudománytörténetünk klasszikusainak híres szövegeit találjuk itt egybegyűjtve. (No meg néhány olyan írást, amely kevésbé ismert, de valamilyen történelmi okból annál jelentősebb.) Tovább lapozgatva azonban furcsa bizonytalanság vesz erőt rajtunk: ismerős tájon járunk, s mintha mégsem tudnánk, hol is vagyunk voltaképpen. Ez az elbizonytalanodás annak tulajdonítható, hogy a főcím – A magyar esszé antológiája – bizony félrevezető. Ugyan miért kellene eszszének neveznünk István király intelmeit, II. Rákóczi Ferenc Breznai kiáltványát, Széchenyi felszólalását a katonaállítási vitában? Más szempontból ugyan, de ugyanez a kétely merülhet fel az olyan egyértelműen tudományos igényű tanulmányok szerepeltetésével kapcsolatban, mint Szűcs Jenő dolgozata az európai régiókról, Mályusz Eleméré a reformkor nemzedékéről vagy Szabó Ervin a maga korában radikálisan új koncepciója 1848-49-ről. Jászi Oszkár és Vámbéry Rusztem Bene¹hez intézett levelének történelmi jelentőségét is érteni véljük, de miért került be egy állítólagos esszégyűjteménybe? Ez a kérdés akkor is felmerül, ha felnyitva a könyvet, megpillantjuk az alcímet (amely a borítón nem szerepel): Sorskérdések.

A válogatónak eszerint nem a műfaji kritériumok voltak a legfontosabbak – erre mindjárt visszatérünk -, hanem azoknak a témáknak a jelenléte, amelyeket “közkeletű kifejezéssel “sorskérdésekként” szokás emlegetni”. Domokos Mátyás hozzáteszi még, hogy ezekhez a témákhoz a gondolkodó magyarok “történelmi utunk eleven s korról korra megújuló problémáinak nyomására” szóltak hozzá. Nos, eszem ágában sincs tagadni, hogy minden történelmi periódusnak vannak “sorskérdései” a nemzet vagy (a nemzeti tudat létrejöttét megelőzően) az ország mint politikai alakulat szempontjából. Ugyanakkor be kell vallanom, hogy a “sorskérdés” kifejezésnél jobban kedvelem a Domokos által szintén használt “kulcskérdés” szóösszetételt. Talán azért, mert a “kulcs” szóhoz semmiféle misztikus köd nem tapad, míg a “sors” azt sejteti, hogy a magyarságot a legkülönbözőbb korszakokban, ha más köntösben megjelenvén is, de lényegében ugyanazok a problémahalmazok nyomasztották. Ezek lennének “történelmi utunk eleven és korról korra megújuló” problémái. Akadnak ugyan megújuló problémák, ez kétségtelen (mint például az elmúlt kétszáz évben a nemzetiségi-kisebbségi kérdés vagy az antiszemitizmus). Ám ha ezer év távlatában keresünk hasonlókat, akkor elmossuk a történelmi korszakok különbségeit, vagyis egy adott időszak egyediségének megértését tesszük nehezebbé. Távol álljon tőlem, hogy ilyen ködösítési szándékot tulajdonítsak a válogató-szerkesztőnek, de mindenképpen úgy vélem, hogy nem számolt kellőképpen az általa választott nézőpont veszélyeivel. Ezért kettős szerkezeti elv érvényesül az antológia felépítésében. Egyrészt kronológiai sorrendet követ, amelyet a fejezetcímek jeleznek. (A honfoglalástól a felvilágosodásig, A reformkortól Világosig, A forradalom után Trianonig, Két háború között és végül, kissé meglepően: 1945-1989.) Másrészt, nyilvánvalóan a “sorskérdések” fedezetével, megbontja az időbeli linearitást. Így kerülhet Szent István mellé Ady Endre vagy Móricz Zsigmond, így előzheti meg Kemény Zsigmond (A mohácsi veszedelem okairól) Zrínyi Miklóst (Az török áfium…), s még folytathatnám.

Domokos Mátyás törekvése jól érthető. Meg akarja mutatni, miképpen társalogtak egymással a nagy magyarok évszázadok távolságából is; érzékeltetni kívánja, hogy szerinte az ilyen szellemi érintkezések alakítják ki a nemzeti lét tudatát, teremtik meg a történelmi folyamatosság érzetét. De ha a szándék világos is, az eredmény annál kétségesebb. Az Utószóban Domokos felteszi a kérdést: “Milyen összkép rajzolódik ki a magyar szellemi élet kimagasló személyiségeinek esszéiből az élet és a történelem magyar útjának a jellegéről, problematikájáról és minőségéről…?” Válaszadásra természetesen nem vállalkozik, hiszen, mint mondja, az maga is könyvterjedelmű esszét kívánna; de kifejezi reményét, hogy minden olvasó kialakít magában valamilyen választ. Nem szívesen beszélnék más olvasók nevében, de magam csak kudarcról számolhatok be. Nagyon jólesett újraolvasni az általam régtől ismert szövegeket, és élmény volt megismerkedni azokkal, amelyeket még sohasem olvastam, ám semmiféle összkép nem alakult ki bennem. (Hacsak nem nevezzük összképnek a “Komp-ország” lepusztított és közhelyessé vált metaforáját.) Ennek fő oka szerintem az, hogy a válogató által kijelölt kérdésirány nem eléggé erőteljes, nem kellőképpen koncepciózus. A két kötetben ott kavarognak az olyan kérdések, mint a nemzettéválás feltételei, a politikai függetlenség problémái, az “idegenekhez” való viszony gondjai, a demokratizálódás esélyei, a magyar nyelv létképességének dilemmái, a magyar író társadalmi státusának ellentmondásai… Mindebből azonban nem alakul, mert nem is alakulhat ki “összkép”, ami voltaképpen üdvös, csak láthatóan ellentmond a szerkesztő ambícióinak.

Lett volna egy másik lehetőség a “magyar esszé antológiájának” öszszeállítására. Nevezetesen az, ha a válogató műfaji kritériumok alapján közelítette volna meg a feladatot. Domokos Mátyás eleve lemondott erről, ami érthető, mert minden műfaji definíció közül valószínűleg az esszé meghatározása kecsegtet a legkevesebb sikerélménynyel. Babitsra hivatkozik, aki szerint “tökéletesen szabad” műfajról van szó. Nem vitás, hogy így van; ugyanakkor arról sem feledkezhetünk meg, hogy amikor kimondjuk az “esszé” szót, mégiscsak gondolunk erre-arra, vagyis nem minden szöveget nevezünk esszének. Nincs kizárva, hogy főként negatív kritériumok alapján tudjuk (megközelítőleg) állítani egy szövegről, hogy “esszé”, de véleményem szerint legalább ennyit meg kellett volna kísérelni egy ilyen antológia összeállításakor. Annál is inkább, mert az Utószó azért mégiscsak próbálkozik valamilyen műfaji körülhatárolással. Természetesen Montaigne-re hivatkozik; a francia ős híres beköszöntőjét úgy értelmezi, hogy “egyfajta szellemi naplót” akart írni a “kísérlet” formájában, “amelynek ihletője a fenntartás néküli őszinteség”. “Mesterkedés és cicoma nélkül” – idézi a magyar fordítást, amely ezen a helyen nem egészen pontos. Montaigne “sans estude et artifice” akar megszólalni, ami inkább annyit tesz, hogy lemond a korabeli tudományosság és irodalmiság megszokott kellékeiről, mert önmagát akarja festeni, mintegy mezítelenül. Egyfajta szubjektivitás mellett teszi le a voksát, amivel igenis megrajzolja egy lehetséges műfajleírás alapvonalait. Domokos Mátyás ezt a vonalat már nem követi, vagyis rögtön elengedi Montaigne kezét (amit az is jelez, hogy az Essais első megjelenését 1530-ra datálja 1580 helyett – ez az általam fellelt egyetlen tollhiba a kötetben). Ez azért sajnálatos, mert így elsorvad az a szubverzív, kérdező, termékeny bizonytalanságot teremtő jelleg, amely csírájában már ott volt Montaigne pimaszul kihívó szubjektivitásában.

Ehelyett annyit tudunk meg az esszéről, hogy “szabálytalan” írói megnyilatkozás. Pontosabban olyan prózai műforma, amelyben “az emberi élet és a történelem, a kultúra és az erkölcs, s egyáltalán: a létezés legkülönfélébb jelenségeinek értelmezésére tettek kísérletet évszázadokon át a gondolkodó tollforgatók”. Látható, hogy a cél az esszé fogalmának olyan kiterjesztése, mely által egy kötetbe válogatható a Mit kíván a magyar nemzet tizenkét pontja, Teleki László párizsi jelentése Kossuthnak, Arany János levele Wenckheim belügyminiszternek (a “kis kereszt” ügyében), és még sorolhatnánk. Mi történik vajon abban az esetben, ha a szerkesztői koncepció ezzel ellentétes irányú, vagyis ha Domokos Mátyás az igencsak elmosódottan megjelölt “sorsproblémák” helyett abból indult volna ki, hogy az esszé mégiscsak írás, a szó kreatív értelmében véve? Nyilvánvalóan kiesett volna jó néhány szöveg, amelyekben közvetlen politikum vagy a tudományos igény dominál számottevő írói kvalitás nélkül; továbbá le kellett volna mondania rendkívül érdekes, de pusztán történelmi vagy emberi dokumentumnak számító írások közléséről. Érdekes kérdés, hogy meddig lehetett volna visszamenni az időben; István király intelmeiig aligha.

Ezzel szemben gazdagodhatott volna a válogatás számos irodalmi szöveggel. Adorno klasszikus tanulmánya, Az esszé mint forma szintén abból indul ki, hogy az esszé “nem tűri, hogy feladatát előírják”, de nem elégszik meg annak leszögezésével, hogy ennek a műfajnak a meghatározása sem a művészet, sem a tudomány kritériumai szerint nem lehetséges. Azt az írói produkciót tekinti esszének, amelyben “a gondolkodó tulajdonképpen nem is gondolkodik, hanem a szellemi tapasztalat színhelyévé teszi önmagát, anélkül, hogy ezt a tapasztalatot felfejtené”. A nyitott szellemi tapasztalat nyelvi formája ez, amelyért a bizonyosság hiányával kell fizetni – márpedig ettől “a megalapozott gondolkodás normája halálosan retteg”. A mostani gyűjteményben jó néhány olyan írást találunk, amelyre ráillik a német filozófus jellemzése. Egyszer talán lesz olyan esszéantológiánk is, amely az írásmódot teszi a válogatás iránytűjévé, akár az adornói, akár másfajta meggondolások alapján. Csak sajnálhatjuk, hogy ezt már nem Domokos Mátyás fogja elkészíteni.

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 39. szám

Comments are closed.