Ujlaky István
Az örökség
Az én 1956-om
Az ÉS 28-as számában Székelyhidi Ágoston írt jó szándékú, nemes veretű, szép, becsületes cikket 1956 utóéletéről (1956 félresiklott utóélete). A szerző számos állításával messzemenően egyetértve más gondolataival vitatkoznom kell. Ez az írás mégsem egyszerűen vitacikk, hanem a Székelyhidi Ágoston által felvetettek továbbgondolása. Ehhez engedtessék meg némi szubjektív visszatekintés.
1958-ban születtem, 1972-ben lettem gimnazista. A forradalomról szinte semmit sem tudtam, csak annyit, hogy ellenforradalomnak nevezik, és ez az elnevezés valami miatt nagyon fontos, elvi kérdés. Az iskolában 1956-ról semmit nem tanultunk, vagy ha valamit mégis, hát oly keveset és jellegtelent, hogy azt az emlékezet törölte. Salgótarjánban éltem: 1956 utolsó tömegtüntetésének és sortüzének városában. Erről a sortűzről nekem vagy 1989-ig senki sem beszélt: sem a családban, sem baráti körben, sem az iskolában, sem szórakozóhelyen. Mintha egy egész város tett volna némasági fogadalmat. Az egyetemen, ahol történelmet hallgattam, nem szólt előadás vagy szeminárium 1956-ról. Kitűnő tanáraim alighanem röstelltek volna hazudni, propagandával ámítani, igazat meg nem mondhattak. Így pályakezdő tanárként azt tanítottam 56-ról, ami a tankönyvben volt. Nem vagyok erre büszke, de igazán szégyellnem sem kell, hiszen információk nélkül ennyi tellett. Gosztonyi 1956-könyvét még szamizdatban olvastam, Bill Lomax munkáját már a könyvesboltban vehettem meg. 1988-1991 táján faltam mindent, ami a forradalommal kapcsolatos: szakirodalmat, emlékiratot, újságcikket. Egy okos és bátor diákom, talán 1989-ben, illegális 56-os műsort rendezett, melyre engem is meghívott. 1990-ben már én rendeztem iskolánk első hivatalos 1956-os ünnepségét. Felnőttként tudtam meg, hogy édesanyám október 23-án egyetemistaként ott volt a budapesti tüntetésen. Felnőttként raktam össze gyermekkori félmondatokból és emlékcserepekből, hogy egy nagybátyám egy pofon és néhány haragos mondat miatt ült egy vagy két évet mint ellenforradalmár. Napjainkban (bár történészként az ókori Róma az eredeti szakterületem) tanárként kifejezetten szívesen tanítom a forradalmat. Nem hihetem azt, hogy mindenki épp az én utamat járta be. Nyilván voltak, azt hiszem, kevesen, akik személyes élményeiket és tapasztalataikat 1956-ról a maihoz hasonló módon helyezték el a történelemben. Nyilván akadtak, talán még kevesebben, akik, személyes tapasztalatok híján, de családi elbeszélések és szamizdat-olvasmányok alapján jutottak, tegyük fel, a hetvenes években a maihoz hasonló ítélethez. De, úgy hiszem, sokkal, de sokkal nagyobb azoknak a száma, akik személyes élményeik és emlékeik éles és pontos filmkockáit nem tudták nagyobb öszszefüggésekbe helyezni, vagy, személyes tapasztalat híján, olyasfajta semmi- és hamis és fél-ismeretekkel rendelkeztek, mint jómagam. De vajon hányan olvastak, legalább utóbb, anynyit 1956-ról, mint egy történelemtanár? És hány, de hány iskolában „nem jut idő” 1956 tanítására azóta is? Egyszóval: a Székelyhidi által említett (és György Péter egy kitűnő írásában, az ÉS-ben részletesen elemzett) elfojtás mellett ott a tudatlanság is, mint 1956 utóéletének egyik legfőbb jellemzője. Ezért, ellentétben Székelyhidivel, kizárt dolognak tartom, hogy 1956 és az azt követő megtorlás mai közéleti viszonyaink rendezőelve lehetne. De erről még később.
(Bocsánatkérés) Akiknek a forradalmat követő megtorlásokért bocsánatot kellene kérniük (politikusoknak, bíróknak, rendőrtiszteknek, feljelentőknek, „pufajkásoknak”), azok ezt nem fogják megtenni. A legtöbben közülük már nem élnek. Akik igen, azok felejtésbe, hallgatásba, önigazolásba menekülnek. Igen, önigazolásba. Bármennyire is hátborzongató ez. Az emberi psziché ilyen. Nem tudjuk elviselni azt az énképet, hogy mi aljas gazemberek vagyunk/voltunk. Ezért, a legképtelenebb módon is, visszaigazoljuk bűneinket. „Emberi dolog gyűlölni azokat, akikkel rosszat tettünk” – mondja Tacitus. „Aki ellen pedig valami méltánytalanságot követtünk el, arra haragszunk. (Így szoktuk). […] Akivel szemben igazságtalanok voltunk, […] várhatja, hogy még rúgunk is rajta egyet búcsúzóul. Így „vezeklünk” saját méltatlan viselkedésünk miatt. Ilyen a mi bűnbánatunk. Sajnos” – írja Szilágyi István. A valódi, igazi bűnösök nem fognak bocsánatot kérni. A szocialisták pedig már megtették. Az 1990-es években négyszer is. Az egyikről első kézből tudok. Volt életemnek egy rövid, aktívan politizáló szakasza (1993-1995) és ekkor nem csupán olvastam, de meg is szavaztam, s aznap a televízióban is láttam/hallottam az MSZP bocsánatkérését. Hogy ez (is) kitörlődött a kollektív emlékezetből? Bizony. Épp ezért úgy gondolom, semmiféle újabb bocsánatkérés sem indokolt. Aki akarta, hallotta. Aki akarja, emlékszik rá. Aki tud, megbocsát. Ha holnap az 1959-ben született miniszterelnök bocsánatot kérne az általa el nem követett bűnök miatt, már két-három év múlva lennének, akik, törölve emlékezetükből, újból bocsánatkérést követelnének. De különben is. Mindenki a saját szavaiért és tetteiért felelős. És csak azért. Egy 1956-os szervezet veteránja nyilatkozott a televízióban. Elmondta, szerinte az egész MSZP-ben hét-nyolc olyan ember van, akinek az 1956-os múltja elfogadhatatlan. Azt már én teszem hozzá: a szocialista pártnak harmincezer tagja van (én már nem tartozom közéjük) és vagy kétmillió szimpatizánsa. 1956-ot nem azért nem ünnepeljük meg együtt, mert a szocialisták nem kértek bocsánatot. A külön ünneplés nem ok, hanem okozat. Nem is 1956-tal kezdődött. 1989. március 15. előtt kezdeményezte Csengey Dénes a külön ünneplést. Mivel baloldaliak még sohasem tették tönkre a jobboldal ünnepét, viszont gyűlölködő antiliberálisok ezt rendre megteszik a szabad demokrata vagy szocialista megemlékezésekkel, bizony, Székelyhidi úr, a jobboldal a hunyó. Túl nagy a kísértés, minden október 23-án, némi kis kommunistázásra, abban a reményben, hogy szavazótáborunk nem kíván különbséget tenni 1958-as vérbírák és mai szocialisták között. Rúghatunk egyet politikai ellenfelünkön.
(Folytonosság) Tanítványaimmal a recski emlékhelyen. Olyan csöndben, megrendülten múzeumi tájékoztató szövegeket olvasni tanulókat én még nem láttam! Kár, hogy az utolsó tájékoztató tábla valami olyasmit emleget, mint Székelyhidi úr is, hogy tudniillik (nem tudom szó szerint idézni) az 1950-es évek bűnösei a rendszerváltás után is átmentették hatalmukat. Székelyhidi Ágoston igazán árnyaltan fogalmaz, de mégsem eléggé. Azt én is tudom, hogy az 1980-as évek gazdasági és politikai vezető rétege és a rendszerváltás utáni gazdasági és politikai elit között jelentős a folytonosság. Ez erkölcsileg felháborító, történelmileg kézenfekvő és természetes, praktikusan bizonyos mértékig hasznos. Erkölcstelen: azok, akik létező szocializmusról és leendő kommunizmusról, kizsákmányolás-mentes társadalomról beszéltek – ma nagyvállalkozók, ha úgy tetszik, kizsákmányolók. Természetes: a történelemben mindig így szokott lenni. A régi elit (a magyar történelemben is többször) átmenti hatalmát. Nem helyes, csak természetes. És bizonyos mértékig hasznos. Teljes, százszázalékos elitcsere egyszer volt a magyar történelemben: 1944 és 1950 között, több lépésben. Meggyőződésem, hogy az 1950-es évek rendkívül gyenge kormányzati teljesítménye nem csupán a Szovjetunió utánzásával, az ország politikai függésével, a geopolitikai helyzettel magyarázható. Hanem ezzel a teljes elitcserével is. Minden szakember helyére politikailag megbízható amatőr került. Ezt nem szabad többé megismételni. Nincs olyan romlott elit, amely rosszabb lenne, mint a százszázalékos őrségváltás. (Az 1980-as évek rendre egyetemet végzett elitje pedig nem is volt már oly rossz, mint az ötvenes éveké.) De vissza a kályhához. Nem is abban van vitám, hogy a folytonosság az elitben megfigyelhető-e. Hanem abban, hogy a nyolcvanas és a kilencvenes évek közötti folytonosság az elitekben azonosítható-e azzal, hogy az 1956-os megtorlások kora és napjaink megosztottsága között folytonosság, összefüggés lenne az egész magyar társadalomban? Teljesen önkényesnek látom azt a hipotézist, hogy a mai jobboldal az egykori megtorlások veszteseiből, a baloldal a bűnök elkövetőinek örököseiből állana. Szilágyi Ákos a 2000-ben remekül elemzi a problémát, tessék elolvasni! Boross Péter és Horn Gyula, Schmitt Pál és Kovács László a régi, Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc az alulról jött, új elitekhez tartozik. Csak gondoljuk végig a számokat! Lehetett 1956-nak 229 kivégzett, harmincezer bebörtönzött vagy internált és pár tízezer munkahelyén zaklatott áldozata. És lehetett pár ezer bűnelkövető, ha a kisebbeket is ide számítjuk. Hogyan lehetne ebből levezetni a Fidesz és az MSZP egyenként kétmilliós szavazótáborát? Mindkét táborban van gazdag nagykapitalista és küszködő kisvállalkozó, megkapaszkodó és lecsúszó középosztály, szakmunkás, munkanélküli, nyugdíjas. Bal- és jobboldal között legfeljebb anynyi szociológiai különbség lehet, hogy a baloldal Budapesten és a nagyvárosokban, a jobboldal a falvakban és a kisvárosokban erősebb – de hiszen ez világjelenség, és hazánkban a dualizmus korában is így volt! Egész egyszerűen nem lehet „1956-hoz kötődő mai ellentáborok”-ról, sem 1956-hoz kapcsolódó mai nyertesekről és vesztesekről beszélni. Egy helyi példa. Salgótarján 1956-nak áldozata volt. A rendszerváltásnak is nagy vesztese. Ugyanakkor Salgótarjánban rendre szocialisták nyerik a választásokat, és erős a városban mindkét Munkáspárt is. Most akkor mi van?
(Az örökség) Az 1956-os forradalom kezdetétől a második szovjet intervencióig tizenegy nap, a teljes leveretésig két-három hét telt el. A forradalom legendás sokszínűsége mögött időhiány, ezzel összefüggő kiforratlanság áll. Képzeljük el, mi lett volna, ha a Rákóczi-szabadságharcot tizenegy nap (vagy két-három hét) után leverik? Nem lett volna nagyságos fejedelem, Habsburg-trónfosztás, kuruc állam, sajtó, pénzverés. Mi lett volna, ha az 1848-as forradalmat tizenegy nap után leverik? Nem lett volna jobbágyfelszabadítás, Kossuth-bankó, felelős minisztérium, unió Erdéllyel, honvédsereg. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, mennyire fontos 1956 megértése, illetve megérthetetlensége szempontjából az időtényező. Mi történik akkor, ha a szovjet Vörös Hadsereg nem avatkozik közbe? Nem tudjuk. Talán lassú, de teljes visszarendeződés. Talán keserű kompromisszumokkal telve megújult szocializmus. Talán a megálmodott demokratikus szocializmus. Talán a maihoz hasonló polgári demokrácia. Talán horthysta restauráció. Mindegyikre utaltak jelek. Egy, a Valóságban vagy két éve megjelent írás szerint 1956-nak legalább hatféle vállalható öröksége van (és tudjuk, van vállalhatatlan öröksége is!).1 Hatféle – egy szaktörténész szerint -, és nem kettő: egy fideszes meg egy szocialista.
Magam is tudom: a mi lett volna, ha nem tudományos kérdés. De ez nem jelenti azt, hogy fel sem tehető kérdés. Jómagam csupán azért jeleztem a fenti mi lett volna, ha típusú lehetőségeket, hogy kimondhassam: 1956-nak van baloldali öröksége is. (Az is fontos szó!) A reformkommunistából demokratává lett Nagy Imre, Maléter, Losonczy és Donáth, a Petőfi Párthoz tartozó Szigethy Attila és Bibó István, a pártonkívüli szocialistának mondott Angyal István, olyan írók, mint Déry vagy Eörsi, a színész és rendező Nagy Attila vagy akár Göncz Árpád és Mécs Imre; a munkás önigazgatás eszménye és gyakorlata – olyan örökség, amely a baloldal számára is tiszta szívvel vállalható.
A formális logika szerint nem lehet valakiben egyszerre Kádár-nosztalgia és Nagy Imre vagy Bibó István iránti tisztelet. Csakhogy az ember nem kizárólag logikus lény. Az abszolút logikai következetesség a miniszterelnöktől vagy egy Vitányi Ivántól elvárható (vagy talán tőlük sem?), de nem követelhető meg mindenkitől. Az embert a logikus gondolkodás képessége mellett érzelmek, ösztönök, szorongások, előítéletek, szokások is vezetik. Bizony, sok-sok magyar emberben, talán nem is csak szocialista szavazóban, kavarognak egymással logikailag nem összeilleszthető nézetek.
Állítólag száz évvel ezelőtt sok család lakásában függött a falon Kossuth Lajos és Ferenc József portréja. Egy kitűnő kecskeméti színházi rendező, Bodolay Géza tette fel a kérdést egy 1956-tal kapcsolatos tanácskozáson: vajon hogyan ünnepelték március 15-ét az ötvenedik évfordulón? Nos: sehogy. 1898-ban április 11. számított ünnepnek. Március 15-e csak további egy-két évtized múlva lett nemzeti ünneppé.
Talán, ezer bajunkkal együtt, 1956 örökségével mégsem állunk olyan rosszul.
Ujlaky István
1 Csoóri Sándor nyilatkozott a Duna Tévében a Köztársaság téri kegyetlenkedésekről. Erről persze más forrásokból is tudhatunk, de a politikai jobboldalra sodródott Csoóri álláspontja különösen érdekes. Az ÉS-ben olvashattuk Standeisky Éva írását néhány 1956-os antiszemita kilengés történetéről.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 38. szám
