Forrás: Magyar Hírlap

Valódi vízválasztóhoz érkezett Magyarország. A pékek, a zöldségesek, a beszari értelmiség, a traktorosok, a panellakók, a kiskirályok és nem utolsósorban a politikusok. Nincs tovább. Tényleg. Vége. Ezt az országot banánköztársaságnak hívják. Bár banán nem terem, de mondjuk, magyar narancs, elhazudott cukortartalmával, elhazudott színnel és formával terem. Hazudott édeset, hazudott narancssárgát, hazudott gömbölyűt… és most nem politizálok. Ne olvassanak a sorok között, nincs mit!

Pszichés gondok

Néhány héttel ezelőtt azt találtam írni Tarlós István kapcsán, hogy igazi kelet-európai bajainkat az előző generáció nem tette rendbe. Mi, harmincasok azt gondoltuk, hogy foglalkozhatunk végre azzal, hogy az ország „cool place” legyen a nemzetközi térképen. Ehelyett még mindig a homofóbia, antiszemitizmus, hungarofóbia és egyéb hazai nyalánkságok ülik meg a gyomrunkat. Nem „magyar” sajátság ez, ahogy aposztrofálni szokás az ilyen típusú problémákat. Ez régiós, vesztesen periferikus, szegény, elnyomott és identitásválságos probléma. Olyan nyom, melyet a történelem és a sorsfélelem ragaszt az arcokra. A legtöbb régiós országban ez a gond. A mutyi nem hazai találmány, bár kétségkívül profin műveljük. Kelet-európai… és mint ilyen: lengyel, szlovák, ukrán, román, magyar, zsidó, horvát, szerb, orosz, roma, német, moldáv és az isten tudja még milyen.

Gyurcsány Ferenc banánköztársasága súlyos pszichés gondokkal küzd. A pékek, a zöldségesek, a beszari értelmiség, a traktorosok, a panellakók, a kiskirályok és a politikusok. Gyurcsány Ferenc hazugságai egy régiós állampolgár hazugságai. Mint ilyen hazugságok, egy demokráciában az ország vezetőjétől igen furcsán csengenek. De a jó megérzésű miniszterelnök azonnal reagál, intuitívan viszi tovább a fonalat. Még aznap este mindenütt turnézik. Szinte egybemosódik a kiszivárgott hír és maga a magyarázat. Aki nem médiaértő, az lehet, hogy egy hosszú mondatnak érti az egész vasárnap délutáni hírhalmazt. A hírt és önnön magyarázatát. Gyurcsánynak teljesen igaza van abban, hogy itt mindenki hazudik. De nem erről van szó. Arról van szó, hogy az MSZP mit csinál. Mit gondol a demokráciáról? De demokrácia-e ez itt?

Jóhiszem és mersz

Értjük-e mit jelent a szó: demokrácia? Démoszi uralom, a nép uralma, a civilek kihelyezett bizalma egy emberbe, egy kormányba, egy pártba. A bizalma, amely abban a jóhiszemben működik, hogy a csoportba projektált bizalommal az uralkodó csoport nem él vissza. A köz érdekében teszi, amit tesz. Ha pedig nem teszi, akkor az éber civilek szólnak a demokratikus világ fórumain, hogy gond van a bizalommal. A civilek, akiknek meg kell érteniük, hogy csakis őrajtuk múlik a demokrácia. Ők választanak, adnak mandátumot és szólnak, ha valaki visszaél. Ehhez egy tudatos civil szféra kellene. Volt-e ilyen Magyarországon?

Senkinek nem volt soha érdeke a tudatos civil szféra. Miért? Mert a tudatos civil szféra egyedül magának a civil szférának az érdeke: a középosztálynak, a kontrollt gyakorló démosznak. Az uralkodó elitnek nem kellett soha civil szféra. Kellemetlen, túlságosan figyel, éber. A leszakadó társadalmi rétegek meg ugyebár azon melóznak hogy enni tudjanak, nincs idejük efféle „úri huncutságra”. Ezért aztán a civilek nem szeretnek Magyarországon élni, mert nincs közegük. Savanyúan irigykednek, hogy bezzeg Londonban… Ilyenek a régiós civilek. Végeredményben félnek bármit is kimondani, mert ki tudja, merről fúj majd a szél. Ebbe a sodorvonalba került bele a régiós értelmiség is. Szervilisen ide és oda nyalakodva próbál úrrá lenni anyagi gondjain. Arra azonban, hogy önálló erővé rendeződjön és így valódi erőt képviselve valódi hatalmat szerezhessen, nincs mersze. Megszokta már a félést. Félelemből hazudik és félelemből nem tisztáz semmit sem maga körül. Volt például egy rendszerváltás, egy liberális demokrácia és szabadpiac ígérete, de nem, senki sem nyitotta ki a szekrényeket, hogy megnézze, ki mit tett a történelem során, régen a beteg múltban. Nem jó bolygatni… mondják. Vagy ezért, vagy azért. A testvérgyilkosságba zuhant 20. századi Magyarországon mindenki valahogy sáros. A félelem pedig hazudik. No win game. Semmi sincs komolyan véve, és a szabadság meg van erőszakolva. A megerőszakolt pedig ahelyett, hogy vállalná, hogy megerőszakolták, inkább otthon zokog, és fél. Fél a világ megvetésétől, a szégyentől, fél az emlékektől. Hazugságot hazugságra halmoz, és egy hazug világban próbál lépdelni. A hazugságok persze megfogják és leteperik.

Azt gondoljuk, hogy a kommunikáció egyet jelent a hazugsággal? Azok a „márkák”, akik képesek őszintén beszélni, a valóságról megnyilatkozni, azok élnek túl. A hazugság csak rövid ideig üzemanyag. Hazugságokra építeni nem lehet hosszú távon. A hitelesség az, ami egy márka egyetlen kommunikációs tartaléka. Vonatkozik ez termékekre, politikusokra, országokra.

Unjuk-e a banánt?

Mit lehet tenni? Mit tehetünk mi, a BananaRepublic lakói? Nyilván szeretnénk leradírozni a banán szócskát a republic szó elől. Az ország most ebből vizsgázik. Mindenki tudja, hogy hazugságban élünk, de kérdés hogy ez után hogy lesz. Vagy unjuk a banánt, vagy pedig a hazugság legitim lesz. Van-e hozzá erőnk? Van-e hozzá bátorságunk? Van-e hozzá kitartásunk? Tudunk-e teljesítmény alapján élni? Tudunk-e nem mutyizni, úgy dönteni, hogy a professzionálisat válasszuk a „könnyű” úttal, az önös, rövid távú érdekek útjával szemben? Tudunk-e hinni a versenyben? Mi, civilek vagyunk csak képesek arra, hogy a politikusok hazugságainak véget vessünk. De nem úgy, ha elnézően legyintünk és azt mondjuk: „ahhh, mind ugyanolyan…” Nem. A banánköztársaság nem életképes. Vive la République!