GYÖRGY PÉTER
A budapesti Zsidó Múzeum
Attól tartok, hogy a Dohány utcai zsinagógával összeépült Zsidó Múzeum, s a kertben lévő tömegsírok, emléktáblák, Holocaust-emlékművek együttese egyre zavarba ejtőbb. Az 1859-ben felavatott Dohány utcai zsinagóga, az európai templomépítészet egyik kiemelkedő nagyságú és jelentőségű darabja mellé 1932-ben épült a Zsidó Múzeum. A két épület architekturális, spirituális egysége akkor nyilvánvalónak, illetve szükségszerűnek is tűnt. Mikorra a századelő óta formálódó gyűjtemény, az önálló Zsidó Múzeum gondolata intézményi valósággá vált, lassan elmozdulóban voltak a XIX. századi asszimilációs normarendszer társadalmi-politikai feltételei. A Horthy-rendszerben egyre inkább marginalizálódó, illetve kényszerűen is magába záródó zsidó kulturális élet mindennapjaiban a Dohány utcai intézmény komoly szerepet kapott. Ahogyan nőtt az antiszemitizmus, úgy gettóizálódott a magyar zsidóság társadalmi, kulturális létformája, már hosszú évekkel a valódi gettó felállítása előtt. A harmincas, kora negyvenes években tehát a zsinagóga és múzeum közötti – egy szabad országban nyilván bonyolult, s cseppet sem magától értetődő – kapcsolatrendszer egyetlen pillanatig sem volt kérdéses. Mindazok, akik társadalmi, politikai létüket, kulturális önkifejezésük formáit a magyar társadalomban képzelték el, egyre gyakrabban élték a zsidó nyilvánosság és közösség intézményei között az életüket, s ennek a kényszerű kizáratásnak és bezáródásnak a társadalom- és kultúrtörténete a Zsidó Múzeum történetének fontos, determináló fejezete, még akkor is, ha mai állandó kiállításain mindennek nyoma sincs. Azaz a látogató magában a múzeumban semmit sem tudhat meg arról a társadalom- és kultúrtörténeti folyamatról, ami 1932 és a negyvenes évek, tehát a pusztulás időszaka között lezajlott. Az állandó kiállítás első része ugyanis a zsidó vallás kegytárgyait, a vallásos életforma használati eszközeit mutatja be, az ünnepek rendjének megfelelően. Ez a tágabb történeti kontextusoktól eltekintő kiállítás tehát illő körülmények között bemutatja a tóravérteket és fűszertartókat, a szédertálakat és a chanukka gyertyatartókat. Látható például egy szépen megterített széderasztal, s különféle tóraszekrény-takarók is. Aki egy vallásos életforma tárgyi kultúrája iránt érdeklődik, nyilván jó helyen jár, de attól tartok, hogy a Zsidó Múzeum látogatóinak jóval bonyolultabb és sokrétűbb elvárásaik lehetnek. A kegytárgyak között – bármiféle kommentár nélkül – képzőművészeti alkotások tűnnek fel. Ámos Imre Ünnepek linómetszet-sorozata vagy épp Izsák József Rabbik angyallal (Salgó László, Scheiber Sándor) című munkája. Ennek a képnek a szerepeltetetése jól érzékelteti, hogy milyen bonyolult is a Zsidó Múzeum helyzete, s mennyire nem szerencsés, ha az nem reflektál arra. Izsák József műve ugyanis érdekes lehet, mint a magyar zsidó kulturális élet egyik dokumentuma, s kevéssé indokolják bemutatását művészettörténeti értékei.
Az állandó kiállítás második része az 1938-1945, tehát a zsidótörvények, a Holocaust s a felszabadulás közötti időszakot tekinti át. A kiállítás része egy lépcsősor, amelyen lejutva a látogató egy emléktáblához s egy mécseshez érkezik – ahogyan a csendes elmélyülésre, magányra felkínált terek megtalálhatóak a washingtoni Holocaust vagy a berlini Jüdisches Museumban is. Maga a kiállítás döntő többségében felnagyított fényképmásolatokból áll. Csak minimális az eredeti tárgyak száma, s prezentációjuk információkat nem tartalmaz, amint hatásmechanizmusuk nem tűnik gondosan eltervezettnek. A látogató nyilván mindent szeretne tudni annak a deportálás után elrabolt tállitból, imasálból készült női ruhának a történetéről, ami az egyik tárlóban látható. Az eredeti dokumentum a megfelelő kommentár nélkül keveset jelent. Így van ez a Mauthausenből származó alumíniumcsajka esetében is, amelyre tulajdonosa rákarcolta a lágerbe érkezésük idejét s tényét. Vajon ki volt ő? Lehet-e tudni bármit róla? Miként került a tárgy a múzeumba? A válaszok itt éppúgy elmaradnak, mint a kegytárgyak esetében. Az alapvető probléma azonban ennél mélyebb.
A kiállítás alapkoncepciója ugyanis egész egyszerűen nem követhető. A vallásos élet tárgyainak bemutatására azonnal a magyar és európai zsidóság modern kori drámája, a Holocaust következik. S közte számtalan hiányt érzékelhetünk. A kiállítás nem beszél a magyar zsidóság társadalom-, politika- és kultúrtörténetéről, szó sem esik arról az asszimiláció kultúrájáról, amely egyébként a múzeum alapítóinak motivációiban fontos szerepet játszott. A látogató számára láthatatlan marad a magyar zsidóság szerepe, mindaz, ami ebben az országban megtörtént. Nincsen szó gazdaságról, politikáról, kultúráról, a gyűjtemény sehogyan nem reprezentálja azt, ami a múzeum küldetése lenne: a magyar zsidóság történelmét. Nincs szó arról a társadalomról, amelyben egykor a magyar zsidóság otthonra lelt, s ha a látogató nem tudja, hogy mi volt a vég előtt, akkor nyilván kevéssé érinti meg mindannak a drámája, ami megtörtént. A gettó korszakát, a tragédiát bemutató fényképek között látható például a múzeum udvara, amely 1944-ben temető volt (amint arra máig – a közönség elől elzárt – tömegsírok is mutatnak). A kiállításon egyetlen mondat sem utal arra, hogy ami a képen látható, az abban az épületben történt, ahol a látogató áll. Tudom, hogy a berlini Zsidó Múzeum helyzete több szempontból is összemérhetetlen a Dohány utcaival. De nem pusztán a tehetősségről, hanem a kiállítás vonalvezetésének meglétéről vagy hiányáról van szó. A berlini látogató megtapasztalhatja, megtanulhatja, hogy milyen mély kapcsolatok voltak egykor a németek és zsidók között, megértheti, hogy majd” egy évszázadon át a két csoportról nem lehetett elkülönülve beszélni. S azt is, hogy utána mit műveltek a nácik.
Ami az ideiglenes kiállításokat illeti, ott a látogató zavara fokozódik. A nyáron zárt be a Conditio Humana címet viselő, Vajda Lajos önarcképeit bemutató tárlat. Maga az elképzelés, hogy a jóvátehetetlenül fiatalon, a munkaszolgálatban végképp legyengült, majd elhunyt, nemzetközileg máig ismeretlen festő önarcképeit a Dohány utcában bemutassák, nyilván üdvözlendő. Sajnálatos viszont, hogy az Éber Miklós gyűjtő által rendezett kiállítás, valamint az általa írt katalógus elemi hibák sorozatát tartalmazza. A jó szándékot nem vonom kétségbe, s a szomorú végeredmény nem is a lelkes magánember felelőssége, hanem a múzeumé, amelynek garantálnia kellett volna az értő művészettörténeti, muzeológusi hátteret.
Vajda után a múzeum három kozmetikus (sic!) munkásságát mutatja be. Judith Müller, Helena Rubinstein, illetve Estée Lauder tevékenységének bemutatásának a budapesti Zsidó Múzeumban nyilván indoka lehet, hogy mindhárman részben magyar, illetve közép-európai származásúak. Elvi kérdés, hogy bölcs-e mindezt egy zsinagóga és egy temető, illetve Holocaust-emlékhely kontextusában bemutatni, s nekem erre a kérdésre nincs válaszom. Az azonban bizonyos, ha a múzeum eldöntötte, hogy e három asszony tevékenységét bemutatja, akkor azt meg kellett volna rendezni. Egy kiállítás ugyanis nem azonos mégoly érdekes eredeti fényképek, plakátok, dokumentumok falakra való felrakásával, igen szegény szöveges kommentárok kíséretében. Az Izraelben élt Judith Müller élete valóban gazdag, érdekes élet volt, de attól tartok, hogy ezen a helyen illene tudni, hogy minden élet éppoly érdekes és gazdag. Ha a számomra abszurd idea, hogy ugyanis a nemzeti illat (sic!) feltalálásában tevékenykedő asszony élete kiállítás tárgya lehet, akkor bizony én a múzeum figyelmébe ajánlanám a zsidónegyed minden egyes lakójának életét s halálát.
S itt a kritikusnak meg kell említenie még valamit. A budapesti Zsidó Múzeum látogatóinak jelentős része külföldről érkezik, s a zsidó kultúra és identitás kérdésében személyében is érintett. A Szépművészeti Múzeumtól eltekintve talán nincs olyan magyar múzeum, amely ennyire a nemzetközi érdeklődés homlokterében állna, ezért is vélem szinte lehetetlen állapotnak az állandó kiállítás hiányos mivoltát, illetve az ideiglenes tárlatok alacsony szakmai színvonalát. Már csak azért is, mert azok a látogatók, akik a múzeumba és a zsinagógába jönnek, egyben egy különösen érzékeny területre lépnek, amit hatvankét évvel ezelőtt holtakkal raktak tele, majd részben ott temettek tömegsírokba. A budapesti gettó területére tehát, amelyre ugyancsak helyes volna a látogatók figyelmét felhívni. Mindaz ugyanis, ami itt történt 1944-ben, alapvető mértékben változtatta meg az 1932-ben egymás mellé került múzeum és zsinagóga viszonyát. 1944-ben a virtuális, kulturális gettóból valóság lett, aki idejön tehát, nem két, hanem három, egymással szorosan összefüggő helyre érkezett. A zsinagógát, a múzeumot és a Holocaust-emlékhelyet egymás mellé s részben egymásra préselte, nyomta, szorította a magyar történelem: tehát egymásra utalva s egyszerre mutathatnák be azt, amit történelemként vagy társadalmi valóságként lehet számon tartani. Ennek azonban az lenne a feltétele, hogy az adott kulturális tér egyes rétegei, összefüggései ne pusztán a véletlen vagy épp felette világi érdekek mentén váljanak nyilvánvalóvá, vagy legyenek elfedettek, értelmezés nélküliek. A végeredmény sajnos riasztó.
Még át sem lép a látogató a biztonsági kapun, amikor már zavarban van. A kaputól balra egy ritka ízléstelen bódéban vehet jegyet, ha különféle nyelveken vezetést kíván a múzeumban, a zsinagógában és az emlékhelyen. Ha csak a múzeumban kíván látogatást tenni, akkor a zsinagóga épületében lévő jegypénztárba siet, majd onnan át a múzeumba. S közben, hogy értsen valamit a zűrzavarból, megszemlélheti az „útjelzőtáblákat” tartalmazó oszlopot: Museum, zsinagóga stb. A látogatónak – ha a zsinagógába megy, ha az emlékhely felé indul – egyaránt egy-egy giccseket árusító alpári bódén kell áthaladnia. Kínos, hogy szól, s elég komoly hangerővel a klezmer, hadd jöjjön meg a vásárlási kedv. Az engedelmes látogató elindul a zsinagóga épülete mellett a hivatalosan emlékhelynek tekintett udvar felé, s eközben elhalad a kék zsinórral lezárt kert mellett. Ami maga az emlékhely: a tömegsírokkal teli temető. 1944-ben ez a kert szinte abszurd mértékben volt tele a gettóban meghaltak egymásra halmozott holttesteivel. Minderről persze fényképek készültek, amelyek közül itt, ezen a helyen, egyetlenegy sem látható. Ugyanakkor a kert mai állapota az én értelmezésem szerint a múzeum egyik legértékesebb területe, egyike az – Alois Riegl kifejezésével érve – akaratlan műemlékeknek, pontosabban emlékműveknek. A kert ugyanis pontos és félreérthetetlen lenyomata és végeredménye mindannak, amit 1945 után a magyar társadalom gondolt, illetve nem gondolt mindarról, ami 1944-ben ott történt. A tömegsíroknak támasztva, a fák alatt számos apró, a túlélő rokonok által állított emléktáblát látunk különböző évtizedekből. A privát emlékezet nyomai egy olyan nyilvános térben állnak, amelyet máig nem szervezett egységbe semmiféle akarat. Év múlt évre, s az emlékezők különböző csoportjai hagyták ott nyomaikat az udvaron. Ott van például a Magyar és Izraelita Földművelési Egyesület 1842-1949 emlékére. MIFEKE-világtalálkozó 2000 tábla. Vagy a váci Vívó és Atlétikai Club mártírhalált halt tagjainak emlékére szóló szerény méretű tábla. S persze az 1985. január 18-án felállított, a gettó 1945. január 18-i felszabadulására emelt emlékmű. A gettó falát idéző téglafal, tetején szögesdrót s a hálaadás a szovjet hadseregnek. Hátrébb a baloldali zsidó cionista mozgalom, a mentésben oly fontos szerepet játszó Hasomer Hacair 1948-ban felállított, s 1998-ban felújított emlékműve, közelében Szenes Hanna, az angolok által Palesztinában kiképzett, a magyar hatóságok által kivégzett ejtőernyős emléktáblái. S van az emlékmű szövegének tanúsága szerint „a gyilkos demagógia áldozata”, tehát a zsidómentő bizottság elnökének, Kasztner Rezsőnek s társainak emlékműve.
Jól olvasható tér ez. S a szöveg nem elsősorban a zsidó áldozatok drámájáról, hanem a magyar társadalom mélységes zavaráról szól. Szenes Hanna (Chana) vajon miért máig csak Izrael állam hőse? Vajon nem Magyarországra jött vissza, hogy harcoljon a nemzetiszocialisták ellen? Mit is gondolunk az utóbb Izraelben a bíróság által felmentett, s egy másik túlélő által a nyílt utcán lelőtt Kasztner Rezső zsidómentő akciójáról? Mit jelent, hogy ebben a kertben zsidók nyugszanak? Mert azért ők magyar állampolgárok voltak, akiket a nemzet kilökött magából. Miért is nincs egyetlen, még oly szerény nyoma sem itt a magyar állam emlékezőtehetségének? Itt látszik világosan, hogy miért is olyan neutrális hely a Páva utcai Holocaust Emlékközpont. Mert nem abban a kertben vannak a sírok, hanem épp itt. Ez itt az eredeti színhely, amely mellett – a kerítésen kívül – évtizedek óta járnak el a budapestiek. Jobbára mit sem gondolva arról, amit bent láthatnak. Ez itt az emlékezetek, ellen-emlékezetek, felejtések, gyávaságok kertje: amelyben az 1945 óta eltelt idő nyomai alatt ott nyugszik megannyi áldozat. Még mindig kilökve a kulturális emlékezet formáiról, még mindig abban a gettóban, ahol egykor meghaltak. Nyilvánvaló, hogy ehhez a kerthez ma már nem szabad hozzányúlni, mindössze – ha végre eljön majd az idő arra, hogy a Dohány utcai kulturális teret egységében kívánják az arra illetékesek végiggondolni, s elrendezni sorsát – egyetlen óvatos építészeti idézőjellel lenne az bekeretezhető.
S akkor talán össze lehetne kötni a nyilvánosság számára ma is nyitott területtel: az emlékparkkal. Amely, ha lehet, még zavarosabb, mint a temető. Itt található a Varga Imre által tervezett, vörösgránit talapzaton álló, a múzeum ismertetője szerint „szomorúfűzet mintázó [fém] Életfa”, amelynek leveleire ki-ki felvésetheti elpusztult hozzátartozója nevét. Kádár János portréjának, Kun Béla emlékművének megformálója ez alkalommal is narratív giccset készített. A mulandó természet-örökkévaló emlékezet metafora kibontása nyomasztó tanulságokat ígér, mintha Karády Katalin dalainak világában járnánk. Mindenesetre a fém szomorúfűz létrehozásához hozzájárulók családjainak táblái azért elolvashatóak a gránit alapzaton. A donátorok kultúrája nem ennek az emlékműnek az erőssége. A falakon Raul Wallenberg emléktáblája, majd Szilárd Klára üvegablaka előtt azoknak a nem zsidó származású magyaroknak a neve olvasható, akik mentették honfitársaikat, s ezért évekkel, évtizedekkel később Izrael állam – részben persze a magyar állam helyett -, igen helyesen, kitüntette őket. S van még a kertben egy apró emlékmű a névtelen mártíroknak, végül az épület falánál Jahrzeit-táblák, tehetősebb, túlélőkkel rendelkező családok emlékeznek elhunyt tagjaikra.
A közönség elől elzárt temetővel szemben a szomorúfűzfával ékeskedő emlékhely nem megható, csak leverő és bántó.
Az utóbbi hónapokban számos alkalommal jártam a Zsidó Múzeumban. Néztem, amint a látogatók egyre zavartabban viselkednek, egyre kevésbé értik, amit látnak. Sorra járják a kert, a múzeum, a zsinagóga egyes pontjait, gondosan elolvassák a hiányos feliratokat, s próbálják megérteni a hely szellemét. Csakhogy annak a titka a nem a Dohány utcán belül, hanem rajta kívül van. Ez a hely azért ilyen ma is, mert a mai magyar társadalom hagyja, tehát teszi ilyenné.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 37. szám
