Forrás: ÉS

Majsai Tamás

Kamenyec-Podolszkijra emlékezünk

“Olyan volt az Úr, mint valami ellenség… Lásd meg, Uram és tekintsd meg, kivel cselekedtél így! Az utcákon a földön fekszik gyermek és vén; szüzeim és ifjaim fegyver miatt hullottak el; öldököltél haragod napján, mészároltál, nem kíméltél. Egybe hívtad mint valami ünnepnapra az én rettegtetőimet mindenfelől.”

(Jeremiás Siralmai 2.)

1941. augusztus 27-28. “nagy járceitje1 lesz a zsidóknak, mert tizenötezer ártatlan ember veszett el ezen egy városban csak mert közülünk való volt, sajnos közöttük sok magyarországi is” – számol be levelében az izraelita pártfogó szolgálat egyik helyszínen járt munkatársa a Dnyeszter-parti Kamenyec-Podolszkij területén végbevitt zsidógyilkosságról. Akkor még senki nem gondolhatta, hogy a drámai jelképpé vált várost hamarosan egy még borzalmasabb Leviathán követi. Olyan pusztulása a zsidó közösségeknek, amelynek nyomán az ünnepi-liturgiai alkalmak legszemélyesebb eseményét generációkon át az őrjöngő halál emlékezete fogja uralni, ám azokon a legtöbb esetben még az istentiszteleti teljesség kívánta maroknyi tíz fő sem tud egybegyűlni.

Kamenyec-Podolszkij különös dimenziója, hogy a hozzá kötődő dátum, más összefüggésben ugyan, de a “magyar” és a keresztény lelkiismeretnek is “nagy járceitje”. Arra most csak utalnék, hogy nemzeti történelmünkben ez a hely volt az első állomása annak az eseménysorozatnak, amely mintegy negatív Sínai-ként tárta fel a zsidóellenesség gyökeres istentelenségét. Nem kevésbé súlyos azonban a másik teher, a nemzeti önismeret nagy kérdése: mit jelent az, amikor az emlékezők magukra maradnak, és az egykor kitaszítottakat 65 év múltán sem veszi körül a visszafogadás szeretetének legalább az együttemlékezésben megnyilvánuló gesztusa.

1941 július-augusztusában Kőrösmező határállomáson át néhány hét leforgása alatt mintegy 18 000, Magyarországon élő, zsidó származású testvérünket toloncolták ki a nácik és csatlósaik által megszállt Ukrajna területére. Sorsuk a szervezett halál földjére vezetett. Ma sem tudjuk, hogy hányan menekültek meg “tűzből kikapott üszög”-ként, és közülük is hányakat nem ragadott el a “második” istentelenség. Egészen biztosan nagyon-nagyon kevesen voltak, és ők is alig néhányan lehetnek már közöttünk.

Az 1941. július 12-én, majd 14-én, a “miniszter rendeletéből” kibocsátott belügyi utasítással megkezdődött tisztogatás hivatalos céljaként “az ország területén élő” és “főként az utóbbi időben… beszivárgott lengyel és orosz” külhonos “zsidók” eltávolítást jelölték meg. Történelmi munkákból sem megismerhető, hogy a váratlan elhatározással (a magyarázatot a hadba lépéssel megnyílt lehetőség gyors kihasználásának brutális vágya jelentette) megindított akció során egész falvak zsidó lakosságát fogdosták öszsze (elsősorban Északkelet-Magyarország és Kárpátalja területén) és toloncolták ki a később megismert marhavagonos módszerrel Kőrösmezőre (határállomás Máramarosszigettől északra), illetve az ott megszervezett gyűjtőhelyre, ahonnan aztán katonai teherautókkal a hadműveleti területekre deportálták őket. A kitelepítés sajátos filozófiájára utal az is, hogy ún. külhonosok (tehát idevándorlók, idemenekültek) csak legfeljebb harminc százalékban voltak közöttük, a többségük viszont generációk óta Magyarországon élt. A csendőrség válogatott kegyetlenséggel fogdosta össze az áldozatokat, a legtöbbször arra is tekintet nélkül, hogy nagyon beteg és idős emberekről avagy egészen kis gyermekekről volt szó, és gyakori eset volt a családtagok egymástól való elszakítása is. Az eltávolítás azonban másban is tökéletes előképe volt a későbbieknek. Amint a verchovinai hegyvidéken kitelepítendők ismert esete mutatja, most is tánc szerveződött például az aranyborjú körül (igaz, eltérően Mózes korától, a kőtáblák régen a porban voltak már). Az érintettek aligha lehettek ún. idegenrendészetileg megbízhatatlan elemek, hiszen túlnyomórészt a környék gazdasági elitjéhez tartoztak: gyárosok, iparosok, kereskedők voltak.

A deportálás befejezésére ugyanolyan hirtelen került sor, amint a kezdetére. Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter 1941. augusztus 9-i táviratával az akció azonnali leállítására utasította Kozma Miklós kárpátaljai kormányzói biztost. Az ok prózai volt, és nem humánus: ezen a napon került német katonai irányítás alá az orosz fronton tevékenykedő magyar Kárpát-csoport harcoló alakulatát adó Gyorshadtest, és eltérően a zsidógyilkolást kedves ügynek tekintő náci rendőri apparátustól, a katonai vezetés ellenezte, hogy a magyar és egyéb erőket a világnézeti harc jegyében ambicionált deportálások apasszák. Augusztus 14-ét követően pedig, amikor a Kárpát-csoport által uralt területet teljesen a németek vették kézbe, a belügyminisztérium felfüggesztette (bár csak “ideiglenesen”) az akció egészét. Még véletlenül sem arról volt tehát szó, hogy a magyar belügyi és katonai vezetés megrettent volna a hadszíntéren zajló tömegmészárlások úgymond menet közben megismert tényeitől, és vonakodó együttműködőként kompromiszszumot harcolt ki, hanem ellenkezőleg, fogcsikorgatva akceptált egy akarata ellenére közölt német katonai ultimátumot. A magyar kormányzat és hadvezetés képviselői diplomáciai és közvetlen katonai csatornákon keresztül mindenesetre ezután is újból és újból szóba hozták a kitelepítés felújításának ügyét – egy olyan időben is, amikor már mindenki a legapróbb részletekig tisztában volt a zsidó életekre orosz területen váró perspektívák felől. Egészében véve az a nagyon paradox helyzet állt így elő, hogy – legalábbis ekkor – magyarországi zsidók sok tízezrei éppen a náci hadvezetésnek köszönhették életüket. (Néhányszor azonban a német tiltakozás ellenére is sor került még kisebb létszámú csoportok deportálására.) Bárdossy László miniszterelnök és Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter Képviselőházban elmondott szavai sem a héják leszerelését szolgálták, hanem a valóságot tükrözték: “még többet akartunk kitelepíteni, de a velünk baráti Német birodalom figyelmeztetett bennünket, hogy ezt tovább ne tegyük” (B. L.), illetve: “megkíséreltem a tárgyalás útjára lépni velük, hogy ezt a határozatukat megváltoztassam, de ez nem sikerült” (K-F. F.).2

Az uralkodó vélekedéssel szemben Kőrösmező és Kamenyec-Podolszkij nem a rendszer kivételes működései zavara volt, és nem is a külső önkény terméke. Megtörténtük és magától értetődésük előzményeiként például politikusokra, a szellemi és a vallási élet reprezentánsaira bukkanhatunk, akik évek-évtizedek óta a nemzet testét gyötrő bacilusként, emberi antitézisként hirdették gyilkos igéiket a zsidóságról, és adtak hangot az új üdvhisztériának, az országból való eltávolításuk óhajának. Veres Péter népi író például éppúgy, mint mondjuk Maróthy Károly, a Keresztény Magyar Közéleti Almanach által méltatott nemzetiszocialista szellemiségű képviselő.

Kamenyec-Podolszkijnak egyelőre nincs spirituális üzenete e hazában. Negatív üzenete van csak, amint egykori valóságában is volt. Kamenyec-Podolszkij elővételezett kódjává jegecesedett annak, amiért az 1944-es gaztettet ignoráló kollektív hárítás és amnézia is a lelkünkre terhelődik. Kamenyec-Podolszkijt ma nem fegyverek, hanem a társadalmi önismeret bátortalansága és tisztátalansága avatja elsősorban negatív ikonná. Nemegyszer éppen a történelemtudomány és annak művelői, és mindenekelőtt a tankönyvírók, többek között azzal, hogy százezer zsidó menekült (mesevilágot idéző) befogadásáról értekeznek, miközben (jó esetben!) amúgy félvállról megemlítik azt, hogy “német nyomásra” 1941 nyarán sor került egy deportálásra is (pl. Magyarország a XX. században I-II., Szekszárd, Babits Kiadó, 199.). A mitologizáció nem kíméli azonban az emberi helytállás, az önzetlen jóság ércnél erősebb oszlopait sem, és ők is eltűnnek előlünk a zavart lelkű múltvesztésben.

*

Az olajág jegyében: a Wesley János Lelkészképző Főiskola udvarán három évvel ezelőtt, amikor egyik lelkésztársunk meggondolatlanul bűnös kijelentéseket tett, a béke jeleként egy kis cserjét ültettünk el “a galíciai és más diaszpórákból hozzánk érkezett, köztünk élt, majd innen elhurcolt… embertársaink emlékére”. Az ágakat a Kamenyec-Podolszkijban végbevitt gyilkosság helyszínéről hoztuk. A cserje azóta kis fácskává sarjadt, és számunkra és barátaink számára jelképe annak a reménynek, hogy a fájdalmak valóban megbékéléssé oldódhatnak, és azok, akik “egykor távol kerültek egymástól, közel valókká lehetnek” (Efézusi levél). Október 12-én, a Stanislauban elkövetett “Kamenyec-Podolszkij” napján, amikor sok száz, Kőrösmezőn át kitoloncolt zsidó testvérünk is gyilkos halálát lelte, ennek a hitnek a jegyében szeretnénk jószolgálati és kegyeleti alkalmat tartani azokkal, akik velünk együtt kívánnak emlékezni a magyar történelem hatvanöt évvel ezelőtti tragédiájára. Szeretettel várjuk őket. (Az eseményről a wesley.hu honlapon és a [email protected] levelezési vonal igénybevételével adunk tájékoztatást.)

Majsai Tamás

1 Jahr(es)zeit (német-jiddis; “járcejt”, “jórescájt”): halálozási évforduló.

2 Képviselőházi napló 1941. november 21. (223. ülés) és november 26. (225. ülés)

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 35. szám

Comments are closed.