Forrás: Népszava

Faludy György végtelen mesélőkedve közismert. Az alábbi történeteket 1998-ban mondta el, s részletek a Népszava Szép Szó mellékeltében és a Szombat című folyóiratban jelentek meg belőle, így együtt még nem látott napvilágot ez az interjú. Most néhány fejezetet idézünk föl a hosszabb beszélgetésből.

– A jó hírű budapesti fasori evangelikus gimnáziumba járt. Gondolom ott kezdett ismerkedni a költészettel.

– Az iskola valóban kitűnő volt. Nagyszerű osztálytársakkal jártam együtt, például Neumann Jancsival. De az irodalom oktatás jellemzéséül legyen elég annyi, tanárom a XX. század legnagyobb költőjének Kozma Andort tartotta. Hallotta már a nevét?

– Őszintén szólva nem.

– Ne szégyelje, nem veszített sokat. Amikor az 1927-es tanév vége felé eljutottunk a Poetika tankönyv utolsó oldalára, ahol Ady Föl, földobott kő-je volt, azt mondta a tanárunk, na, ezt a szemetet kihagyjuk. Erre persze mi iskola után csapatostul rohantunk egy körúti könyvesboltba, megvenni Ady válogatott verseit.

– Hiába a költészet iránti vonzalom, az érettségi után mégsem lett bölcsész.

– Bár egész életemben arra vágyódtam, hogy költő legyek, az apám azt akarta, tanuljak valami tisztes dogot, legyek én is vegyész. 1928-1933 között jártam egyetemre Bécsben, Berlinben, Párizsban Gratzban, de vegyészet helyett inkább csillagászatot, muvészettörténetet, filozófiát hallgattam. Akadtak is belőle kellemetlenségeim. Az apám, ha jól emlékszem harminckettőben, átutazott Bécsen és felkereste a kémiai intézet vezetőjét – akivel együtt végzett a müncheni egyetemen. Kérdezte tőle, jól dolozik-e a fia, mire természetesen azt a választ kapta, fogalma sincs, hogy ki lehet az ő fia.

– Képzelem, hogy kétségbe lehetett esve az apja. Egy tisztes polgári családban egy költő.

– Még Párizsból küldözgettem verseket Pestre. Akkoriban a napilapok is hoztak verseket. Néha hétköznap is, de hétvégén mindig. A Pesti Napló, a Magyar Hírlap, a Pesti Hírlap, sőt még az Új Magyarság is. Emlékszem hármat küldtem be az akkori liberális Magyar Hírlapba. Aztán hétfőn vagy kedden rohantam a Boulvard d” Opera sarkára, ahol egy nagy zöld bódéban külföldi lapokat is árultak. Borzasztó szél volt, nagy nehezen széthajtottam az újságot, a 14. oldalra, ahol a szerkesztői üzentetek jelentek meg. Ez állt ott: “F. Gy.: Hagyja abba.” Ezután már nem sok reményem maradt, hogy ebből fogok a kenyeremet megkeresni. Az apám különben is mindig azt mondta, hogy a költészetből még a legjobbak sem tudnak megélni. Arany tanár volt és az akadémia főtisztviselője, Babits és Kosztolányi – tanár és újságíró. Ady támogatást kapott Hatvanytól és másoktól. De mi lesz velem? Akkoriban még cikkeket sem tudtam írni, elég reménytelennek tünt az egész. Közben – 1932 őszén – kivettek a bécsi egyetemről és anyám átvitt a gratziba.

– Reménykedtek, hogy ott leszokik majd a versírásról?

– A fő ok az volt, hogy szerelmes lettem a Theater in ther Josefstadt művésznőjébe, egy nálam 2-3 évvel idősebb hölgybe. És ez sok időmet elvitte. Minden héten kétszer háromszor vártam rá valahol a városban. Ha négyre beszéltük meg a randevút, akkor általában nyolcra meg is érkezett. Addig én kénytelen voltam föl le sétálgatni. De azért szeretett. Egyszer például, amikor Schiller Orleansi szüzét játszotta páncélban, kifestve szaladt be értem az egyetemi könyvtárba.

– Szép jelenet lehetett.

– Az volt. A szüleim igazából attól tartottak, hogy el akarom venni feleségül.

– Megértem, hogy ez már sok volt nekik. A gyerek verseket ír, s hozzá egy színésznőbe szerelmes.

– Egy komoly, polgári családban rémesen hangzott az ilyesmi. Anyám tehát fogott és elcipelt Gratzba, beiratott az egyetemre, lakást bérelt, mindent elintézett, csak hogy ne legyek Bécsben. Amikor mindenen túljutottunk, kikisértem a pályaudvarra. Amíg a vonatra vártunk anyám a Gratzer Tagenpostot kezdte lapozgatni. Amikor a hetedik oldalra ért, lecsapta a lapot. Ott állt a hír, hogy a művésznő Josefstadtból Graztba szerződött. Az én kedvemért.

– Idilli élete lehetett.

– Egy darabig. 1933 júniusában behívtak katonának. Be kellett vonulnom, különben katonaszökevénynek számítok – amiért akasztás jár – vagy 10-15 évet külföldön kell maradnom, amíg megbocsátanak. Ennyi idő alatt Hitler biztosan elintézett volna.

– Úgyhogy a kalandot választotta és hazajött.

– Mi mást tehettem volna? Bevonultam Magyarországon katonának és írtam egy verset F. Gy. egyetlen szerelméről. Egy egészen kis havilapban jelent meg. Aztán egy szép vasárnap reggel jön egy vezérkari százados – aki engem nagyon kedvelt -, kezében egy Magyar Hírlappal, a melléklet első oldalán ott a versem és mellette egy méltatás arról, hogy új költő született.

– Még szerencse, hogy akkoriban ilyen műveltek voltak a tisztek, verseket olvastak.

– Vezérkari tiszt volt, értelmes ember. Akadt néhány ilyen is, de azért a többség állat volt.

– Meddig tartott a katonai karrierje?

– Tizenkét hónap szolgálat után még három hónap tiszti iskola következett. Semmi értelme nem volt, mert pontosan tudtam, hogy ebben a rémes hadseregben én nem fogok szolgálni. Leszereltem, s óriási szerencsével a Magyar Hírlapba kezdtem írni. Boldogság volt látni, hogy szombat éjfél előtt, amikor kijött a vasárnapi szám az emberek már ott vártak a nyomda előtt a lapra és azonnal a melléklet első oldalára lapoztak, ahol az én verseim jelentek meg.

– Ma már ilyen nincs.

– Nincs. De akkor még volt szerencsére. Csak éppen a költő barátaim hagytak ott.

– Radnóti naplójában például azt írja “Faludy Györgyöt, mint irodalmi jelenséget én sem szívlelem…”mennyire zavarta az ilyen vélekedés?

– Engem nem zavart, a kortársakat zavartam én.

– Radnóti irgy lett volna önre?

n Eleinte nem szerettem Radnóti verseit, gyenge költőnek tartottuk, nem hittük, hogy lesz belőle igazi. De végül, 1941-tol, nagyszerű lett. Én kezdettől csak egy embert ismertem el. Attilát. Akivel viszont nem lehetett barátkozni. Csak vitatkozni. Attila remek költő volt, de kibírhatatlan. Én nagyon szerettem. Lehetett tudni róla, hogy olyan verseket ír, amelyek évszázadokig fentmaradnak.

– Sokáig a legismertebb műve a Villon átköltések voltak.

-Annak rengeteg kalózkiadása volt. Például egy nagyon szép, amit Miskolcon csináltak. Minden szerepelt benne, a nevemet kivéve.

– És miért éppen azt hagyták ki?

– Az én nevemet 1956 után sokáig nem szabadott leírni. Még a Széchényi könyvtár katalógusából is kivették a könyveim céduláit.

– Azért az szép nem, hogy ha a nevét nyilvánosan nem is szabadott emlegetni, mégsem felejtették itthon el?

– Amikor hazajöttem, nagyon féltem, hogy csak a 70 évnél idősebbek fogják tudni, hogy ki vagyok. Úgyhogy nagy élvezet volt, amikor az első előadásomat tartottam Szegeden. Bár úgy indult, hogy a város vezetője – a nevét már elfelejtettem – egy rohadt -, kijelentette, hogy amíg ő ott van én nem nyithatom ki a pofámat Szegeden. Így mondta. Amire az egyetem rektora odaadta az auditorium maximumot. Este nyolckor kezdődött az előadás és vagy egy negyed óráig tartott, amíg egyáltalán be tudtam jutni, annyian jöttek el. S bár ötven percnél nem szoktam tovább beszélni, éjjel egyig tartott az előadás.

– Emlékszem az 1988-as első Jurta Színházbéli előadására, oda se nagyon lehetett beférni.

– Nagy öröm volt számomra, egyrészt hogy nem felejtettek el, másrészt, hogy sok fiatal jön el meghallgatni. Ma is, bárhol tartok előadást az országban a közönség legalább háromnegyede fiatal.

– Akkor elégedett az élettel?

– – Ami a személyes sorsomat illeti, teljes mértékben. Nem gondoltam volna, hogy hazajöhetek még egyszer. Emigrációs barátaim többsége ezt már nem érte meg. Ám a világ sorsát meglehetősen reménytelennek látom. A környezet megállíthatatlanul pusztul. És a népességrobbanással sem tud senki sem mit kezdeni.

– A zsidóság a költészetében sohasem foglalkoztatta. legfeljebb csak az élet nagy pillanataiban. Találtam egy versét, az Újszülött fiamhoz címűt – amelyben azért szót ejt az ősökről. Egyébként nem érdekelte a dolog?

– Persze, hogy nem érdekelt.

– Miért persze?

– Arany János talán mindig arról írt, mi a kapcsolata a nagyszalontai ősökkel? Ez nem egy verstéma. Azt, hogy zsidó vagyok mindenki tudja. De miért kellene mindig erről írnom?

– Mit jelent a zsidósága az életébe?. Jó, rossz, nem számít?

– Bizonyos mértékig örülök neki. Mert az embert egy olyan népbe osztja be, amely rendkívül régi kultúrával rendelkezik – még ha annak nem minden részét ismerem el a magam számára. Az utolsó százötven évben kevés nép járult olyan nagy mértékben hozzá a civilizáció fejlődéséhez, mint a zsidó. Borzasztóan örültem, amikor a zsidó állam megalakult. Bár most egy kissé meg vagyok rettenve. Továbbra is a zsidó emigráció alkotja a szellemileg fontos dolgokat, Izraelben pedig nem nagyon születtek ilyesmik. Bár soha nem jártam ott, nem volt annyi pénzem, hogy elutazzak, sokat tudok az országról. Egyébként a másodunokatestvérem volt hosszú ideig Jeruzsálem polgármestere.

– Teddy Kollek?

– Igen. Ugyan személyesen soha nem találkoztunk, de azért kölcsönösen számontartjuk egymást.

– Ugorjunk vissza a múltba. Életrajzi könyvében számtalan okot említ, miért érezte úgy, hogy 1938-ban el kell mennie Magyarországról. Az okok között nem szerepel, hogy attól tartott volna, zsidósága miatt üldözni fogják.

– Akkoriban azt mondták az emberek, hogy maradj itt. Cs. Szabó Laci megigérte, ha bármi történne, akkor ő megvéd.

– Elhitte?

– Ő elhitte. Én nem, hogy sikerül neki. Persze, amit kérdez, az is egyik oka volt, hogy elmentem. Csak hogy érzékeltessem önnek a helyzetet: 1939-ben azt mondtam egy unokatestvéremnek Párizsban, hogy maradjon ott, mert különben agyon fogják ütni. Azt felelte: Hülye vagy, tényleg azt képzeled, hogy a nácik Magyarországra is eljutnak?

– Sok rokonát elvitték és megölték Auschwitzban, a húgát Kun páterék lőtték agyon a Dunaparton. Milyen érzés volt a háború után mindennek tudatában visszajönni?

– A húgomat éppen ebből az épületből vitték el, ahol most élek. Akkor ez nyilasház volt. Itt a Margithíd lábánál lőtték agyon.

– Az ablakból éppen odalátni.

– Egyenesen oda. De azért azt tudni kell, hogy a magyar irodalom valódi, értékes alkotói sohasem álltak a nyílasok, a nácik szolgálatába.

– Beszéljünk másról, önnel minden rendszer idején “baj van”.

– Baj? Én kritizálok ha kell, s nem szoktam frázisokat hangoztatni. Sem internacionalistákat, sem hazafiasakat. És ezt sokan nem szeretik.

— Mindehhez ön igazi világpolgár. Számos országban élt, ma is háromnak az állampolgára.

– Angol, kanadai és magyar útlevelem van. De voltam Costa Rica-i állampolgár is.

– Costa Rica-i?

– Az “56-os forradalom után néhányunkat meghívták oda egy előadókörútra, s megkaptuk az állampolgárságot is, így.

– Más nyelven próbált verset írni?

– Nem. Nem sikerült volna.

-Önt élő klasszikusnak tarják, milyen annak lenni?

– Ha nem volna annyi fiatal, aki szeret és felkeres, akkor szégyellném. De így nagy öröm.

– Látom, ennyi év és ennyi könyv után még mindig tud örülni egy-egy új kötetének.

– Hajaj. Nagyon. Tudja, én arra számítottam, hogy hatvan éves korom körül meghalok és marad utánam ötszáz oldalnyi vers. Most már ezernél tartok, s lassan kínos ennyit az utókorra hagyni. Mit csinálnak majd vele?

Dési János

Dési János

Comments are closed.