Forrás: Magyar Hírlap

A Zsidó Fesztivál Hete alkalmából vetítették Groó Diana négy dokumentumfilmjét

A Zsidó Fesztivál Hete alkalmából vetítették Groó Diana négy dokumentumfilmjét. A rendezővel, a Csoda Krakkóban című film alkotójával a Spinoza Házban ültünk le beszélgetni.

Groó Diana filmrendező: mi törtük meg a hallgatást (fotó: Horváth Péter Gyula)

Harminchárom éves. Krisztusi korban van. Tűnődöm, mondhatom-e ezt egy zsidónak, de visszavág.

– Jézus is zsidó gyerek volt!

– Alulról, féloldalról néz rám. Aztán hozzáteszi. – Igaz, határúthoz érkeztem. Lezárok egy alkotói szakaszt az életemben.

Groó Diana mögött mintegy húsz dokumentum- és egy játékfilm áll, a Csoda Krakkóban, amelyet tizenkét fesztiválon mutattak be világszerte, s amely a Houston WorldFesten elnyerte az Arany Remi díjat. Minden eddigi műve zsidó témát dolgoz fel. Groó Diana az elhíresült Simó-osztály hallgatója a Színművészeti Egyetemen; 1999-es vizsgamunkáját, a Kazinczy utcát egy szabadversre komponálja. A tavaly forgatott Urlicht, eddigi legutolsó munkája, Mahler 2. szimfóniájának egyik áriájára épül.

Diana bibliája Chagall életműve. Filmrendezőként a festő képein át lát, a chagalli eltorzult, valószerűtlen környezetben. Képtelen realista helyzeteket teremteni. A Spinoza Házban levetített négy filmjének mindegyikében úgy mozog a kamera, mint ecset a vásznon. Hol aprólékos, türelmes pöttyözéssel, hol hosszú, meszelő mozdulatokkal. A Chagall-festmények graffitivá rongyolódnak a kopott falakon, a kátyús aszfalton, a pingált égbolton. Motívumai a pesti zsidónegyed kellékei: az alma, az almás pite, a tűzfal, a hetedik kerület, a fekete, körkarimás kalap, a kéregető oboája.

– Állandóan úton vagyok, mint a bolygó zsidók – mosolyog rám. Kékes fény játszik szürke szemeiben.

A filmbeli házakból nem kilépnek a lakók, hanem kifutnak. A szerelmesek félhomályos lépcsőházakban szaporáznak fölfelé, hogy a harmadik emeleti, udvarra tekintő gangon egymás karjaiba rohanjanak. Az Urlicht (Ősfény) főszereplője, Jordán Adél addig fut egy marhavagon mellett, amíg le nem győzi a szerelvényt. Muszáj megkérdeznem:

– Ez saját álmod?

– Saját.

– Eljön az az idő, amikor ti, zsidók, megszabadultok a marhavagonos komplexustól?

– Harmadik generációs zsidó vagyok. Mi törtük meg a hallgatást. Nagyanyám úgy tett, mintha mi sem történt volna. Anyám, bár nekünk mesélt a háborúról, csendbe burkolózott. Amíg szemtanúk élnek, a marhavagon marad. A mi generációnkkal a tanúk tanúi is kihalnak. A zsidóság akkor fog először előre nézni.

Diana állapota a lebegés. Filmjeiben lebegnek a muzsikus koldusnak leszórt bankjegyek, a szél által felkapott papírdarabkák, a rabbiszakállak és fekete kalapok, az ablakokban, ajtókban némán megjelenő alakok, az égbolton átúszó Chagall-hegedűsök, sőt maguk a történetek is.

“Prüntyőke, szálljál le már a földre egy kicsit!” – könyörgött nemegyszer Simó osztályfőnök Dianának. Hiába. Ő a saját útját járta. Aki nem ismeri jól a zsidó környezetet, nem mindig képes követni a szimbólumok csapongását. Ezért talált vegyes fogadtatásra első játékfilmje, a Csoda Krakkóban.

Az Urlichttal bezárult a zsidó témájú filmek köre, mondja Diana. Új játékfilmre készülődik. A 90-es évek szerb konfliktusáról szól a nyers forgatókönyv. A forgatáshoz vezető út azonban hosszúnak, rögösnek látszik. Legnagyobb problémája a mindennapok tengetése.

– Meg tudsz élni a filmezésből?

– Dehogy. El vagyok keseredve, amiért nincsenek itthon minőségi televíziós állomások, ahol a fiatalok két mozifilm között dolgozni tudnának rövidebb produkciókon. Hogy legyen mit enniük. A felgyorsult világ a mélyebb pillanatok ellen dolgozik. A ritmus megeszi az értékeket.

Somo

Comments are closed.