Forrás: Népszava

Ez most másféle háború volt és mégis ugyanaz a régi. Tavaly buszokat robbantottak fel, utcán és vendéglőben követtek el merényleteket és az izraeliek iszonyú dühösek voltak. Ezúttal más a helyzet. A düh átadta helyét a szomorúságnak. A hitetlenség felismeréssé változott. Mert ezt már ismerjük. Mert azt hittük, ide nem kerülünk vissza újra. És mert tudjuk, miért folyik ez a háború.

Az első napokban találat érte Haifát, sokan megsebesültek, de senki sem halt meg. A rakéta letépte egy ház homlokzatát, a lakások kísértetiesen lemeztelenedtek, beléjük lehetett látni. De ennek ellenére, az emberek nem hagyják el lakóhelyüket. Egy újságíró megkérdezte őket, miért nem mennek el biztonságosabb vidékre. Valaki a statisztikával érvel: „Miért mennénk máshová? Már eltaláltak. Annak esélye, hogy újra eltaláljanak, egy a millióhoz.” Egy másik haifai felháborodva reagált: „Mi köze ennek a számokhoz?” Majd szinte beleordította a kamerába az épületre mutatva: „Ez a mi otthonunk. Nem megyek sehová”. Az izraeliek megértik, mi ez. Ez a háború az otthonaikért folyik. Nem a területekért.

Ez a háború nem a „megszállás” miatt tört ki. Nem a Palesztin Állam megteremtéséért folyik. Itt arról van szó, lesz-e a jövőben egy Izrael nevű ország. Hatvan évvel azután, hogy az arab államok az ENSZ 1947. november 29-i – Izraelt megalapító – határozatára háborúval válaszoltak, nem sok változott. Most is azért érte támadás Izraelt, amiért hatvan éve.

Először az egyiptomiak, a szíriaiak, a jordániaiak jöttek. Őket megállítottuk 1947-ben, 1956-ban, 1967-ben és 1973-ban. Aztán következtek a palesztinok, akik becsapták a világot (és közülünk izraeliek közül is sokat), hogy elhiggyük, csak egy önálló Palesztin Államot akarnak, és terrorjuk csak eszköz ennek elérésére. Hogy rákényszerítsenek minket a lehetőség megadására. Hagytuk hát, hogy elkezdjék létrehozni azt a bizonyos államot. Kivonultunk Libanonból, hogy véget vessünk a konfliktusnak, és ami még súlyosabb, kivonultunk Gázából, azt remélve, hogy ott majd kialakul valami.

És most itt van a Hezbollah. Vagy pontosabban: Szíria. Vagy még pontosabban: Irán. Mi baja van Iránnak Izraellel? Területvesztés? Nem vesztettek területet. És ki hiszi el, hogy az irániaknak fontos egy palesztin állam megteremtése? Nem ez az ok, tudjuk, és ők is tudják.

Minden izraeli tudja, hogy a háború két frontja pontosan az a két térség, ahonnan visszavonultunk a nemzetközileg elismert határok mögé. Visszavonultunk Gázából a belső ellenvetésekkel nem törődve, remélvén, hogy ezzel előmozdíthatjuk a palesztin államiságot – és a békét. Válaszul azonban nem kaptunk mást, mint a Hamász választási győzelmét és nyolcszáz ránk kilőtt Kasszem rakétát. És még nem látszik a folyamat vége.

Azután elrabolták a 19 éves Salit tizedest. Nem valamely vitatott senkiföldjéről, hanem Izrael nemzetközileg elismert határain belülről. Hogy biztosan megértsük: „Nincsen számotokra biztonságos hely, nincs olyan hely, ahova nem visszük el a háború lángját. Nem maradhattok itt.”

Hat évvel ezelőtt kijöttünk Libanonból. Ugyanaz a történet. Az ENSZ 1559.sz. határozatával dacolva, a Hezbollah állig fölfegyverezte magát, fölhalmozott több, mint tízezer rakétát. Emberei aztán elrejtőztek a hegyekben, majd befészkelték magukat Bejrútba és gyakorlatilag élő pajzsként használják az egész libanoni lakosságot. Mindezek után, feltételezve, hogy nem sokat tehetünk, június 12-én megtámadtak bennünket, megölték nyolc katonánkat és elraboltak kettőt: Jehud Goldwassert és Eldad Regevet Izrael belsejéből. Olyan vonalon belülről, amelyet senki sem vitat.

Ez magyarázza, hogy minden buszmegállónál a szokásos hirdetések helyett izraeli zászló látható Mózes Józsuéhoz intézett szavaival: „Légy erős és határozott!” De a dac mögött szomorúság rejlik, az optimizmus elvesztése és a kérdés: Vajon befejeződik-e ez valaha is? A minap a tévében a híradó rövid humoros jelenettel kezdődött. Két jellegzetes észak-afrikai szefárd zsidót láttunk beszélni erős akcentussal, fogpiszkáló darabokat köpködve. Azt ismételgették: „Nem mozdulunk innen. Ez az egyetlen hely, ahol egy zsidó biztonságban élhet. Itt kell maradnunk.” És a kamera elhátrált és láthatóvá vált a London Bridge és a Tower a háttérben. Mulatságos lett volna, ha nem lett volna olyan szomorú. Szomorú, mert az emberek elkezdenek gondolkodni: „Mi kell még ahhoz, hogy megszabaduljunk a gyűlöletüktől? Kimentünk Libanonból. Kimentünk Gázából. Olmertet megválasztottuk, miután kijelentette, hogy vissza kívánja adni Ciszjordánia nagy részét. Akaratlanul is lehívtuk a blöffjüket, színvallásra kényszerítettük őket. De kiderült: nem az ő államiságukról van szó. A mienkről.

A szomorúság a világos felismerésből jön. Aláírhatunk békeszerződéseket, visszahúzódhatunk, fegyverkezhetünk. De mindez nem elég. Békét kötsz Egyiptommal és akkor jön Szíria, elfoglalja Libanont és a Hezbollahot használja ügynökéül. Békét kötsz Jordániával és akkor Irán beszáll a ringbe. Megtanulhatod megvédeni a határaidat, és akkor az ország belsejét támadják. Lankadatlanul. Nem a hetedik háborúnak tűnik, hanem az első sokadik folytatásának. Lehetséges, hogy most is ott vagyunk, ahonnan elindultunk? Talán ezért nem nevetett senki a viccen a Towerral.

Vagy olyan ez, mint az első háború, mert azt meg tudtuk nyerni, és még sincs biztonságunk? Mi lesz, ha a Hezbollah, amely súlyos sebet kapott, megőrzi ütőképességét? Várjuk meg, amíg még több rakétát küldenek Cfátra, Haifára és akár Tel Avivra is? Óvóhely lesz továbbra is a sorsa az izraeli gyerekeknek? 1956-ban, 1967-ben és 1973-ban főleg a határokon folyt a háborút, majd az ő területükön. Az ország közepe a szörnyű aggodalom ellenére is sértetlen maradt. De nem így volt 1948-ban és most sem így van. Haifa a front, Cfat a front, Nazaret a front.

Temetnek felnőtteket, gyerekeket. És ha hinni lehet Naszrallahnak, talán majd Tel Aviv következik. Reményeink ellenére a veszteségeink egyre nőnek. És a győzelem nem volt mindent eldöntő. Az izraeli városokat bármikor tovább lőhetik, a rémült gyerekeknek ismét az óvóhelyen kell majd aludniuk. Mint az első háborúban. És akárcsak az első háborúban, a nemzetközi sajtó arab menekültek oszlopait mutatja, akik a bejrúti bombázások elől menekülnek északra vagy Szíriába. Az izraeli tévé híradásában egy várost látunk, amely inkább hasonlít a háború végi Drezdára, mint Bejrútra. Biztos vannak izraeliek, akik nem bánják ezt, de akikkel én találkozom és dolgozom, igenis bánják. Megértik, hogy valószínűleg nem volt más választásunk. És nincs más esélyünk, mint túlélni. De az izraeliek, akikkel nap mint nap beszélek, szomorúak a menekülő arabok ezrei láttán, akik hátra hagyva porrá lett otthonukat, fehér zászlókkal, fejük felett izraeli harci gépekkel, lassan vonulnak észak felé.

Humanitárius szinten tudjuk, hogy a szenvedés kiszámíthatatlanul nagy. Ez – megint csak – olyan, mint a régi fekete-fehér fotó a függetlenségi háborúból. Mint probléma, az arab menekültek nem tűnnek el. Ők támadnak, mi válaszolunk, ők menekülnek. És a problémájuk a miénkké válik.

Habár Jeruzsálem – eleddig – a rakéták hatótávolságán túl esik, a légkör ott is háborússá vált. A lányunk nem jön haza most Sabbatra – őrszolgálatos a bázison – másik két gyerekünk elutazott a nyári szünetben, így hát kettesben vagyunk otthon. A ház üresen kong. Csak kívántak volna valami mást! De nem tették. Az irániak, a szíriaiak, akik a CNN-nek lelkesen nyilatkoznak Naszrallahról, hasonlóképpen a ciszjordániai palesztinok, akik a képét fölragasztották a falra. Az izraeli arabok pedig, akik – miután a rakéták őket is eltalálták – mély gyászukban Izraelt és nem Naszrallahot okolják szeretteik vesztéért.

Szóval ez a hetedik háború (vagy a nyolcadik, ha beszámítjuk a hatvanas évek végének Felőrlő Háborúját, esetleg a kilencedik, ha idevesszük az első Intifádát is). És egyben az első háború. De egyre megy, mert nem engedhetjük meg magunknak, hogy veszítsünk. Nyernünk kell.

A háborút ugyanazért vívjuk, mint az összes többit. Tudjuk, hogy akkor miért támadtak. És tudjuk azt is, miért támadnak bennünket még mindig. És eltökéltek vagyunk a végsőkig, ugyanazon okból, amelyből ők is eltökéltek abban, hogy soha nem állnak le. A mi okunk az, hogy a zsidó népnek nincs hova mennie.

Daniel Gordis (Izrael)

Keretes cikkek

A rabbi megszólal és a országáról beszél

Kezembe került egy szöveg az interneten keresztül, és olyan szemszögből vet világosságot a komor izraeli valóságra, melyet fájdalmasan nélkülözök a magyar és nemzetközi tájékoztatás idevágó cikkeiből. Azon nyomban lefordítottam, és a rabbi engedélyével, némileg lerövidítve közlésre ajánlom a Népszava szerkesztőségének, elolvasásra olvasótáborának, megfontolásra a sokszor meggondolatlanul író „bölcseknek”. A rosszakarók, a szemforgató álszenteskedők sem látják kárát, ha beletekintenek, úgy is lepereg róluk… Én pedig úgy érzem, kötelességet teljesítettem. Köszönet a segítőknek. (Fellegi Ádám, a fordító)

Kepecs Ferenc