Az 1792-es francia konvent ülésrendje politikai hagyományként maradt meg a politikatörténetben, annak ellenére, hogy az egyes oldalakhoz sorolt pártoknak az egész világban semmi közük nincs a jakobinus, vagy girondista nézetekhez. De ha ez a szóhasználat, feltehető a kérdés: van-e jobboldal országunkban? Ha a jobboldal alatt eszmei szempontból a történelmi múlt és a modernizáció, a nemzeti érdekek és nemzetközi kötelezettségek változó prioritását, a hagyományos értékek elsőbbrendűségét értjük, tehát az őszintén nemzeti-konzervatív-keresztény gondolkodást, akkor azt kell magamnak válaszolnom: alig. A magjában magához térő Demokrata Fórumon belül egyes álláspontokból egy ilyen politikai erő kialakulása tükröződik. Az igazán „jobbközép” arculathoz azonban általános eszmerendszer, attitűd, argumentáció kell, aminek kialakulására van remény. Egyelőre ez a párt ezt a közép álláspontot konkrét politikai kérdésekhez való álláspontjaiban – méghozzá konstruktívan – fejezi ki. Az őszintén konzervatív politikai képviselet nélkül, szerintem, a magyar parlament nem igazán magyar, és nem igazán országgyűlés.
A FIDESZ azonban nem konzervatív, hanem ideológia deficittel rendelkező szövetség. Nem kívánnám felvázolni azt az ívet, mondhatni félkört, amit 1988-óta leírt, ami a retorikában, de a kormányzati stílusban, a hatalomgyakorlásban mindig is ellentmondásosan tükrözte a magáról éppen meghirdetett politikai jelzőt. A programokban, a parlamenti szereplésekben, a saját sajtójukban, a demonstrációkban egyaránt látszott, hogy az utolsó négy évben nem ellenzéki, hanem ellenpárt volt, mindent támadott, de ez az arculat jelentkezett a 98-2002 közötti kormányzati magatartásban is. Ki merem jelenteni, ez a helyzet nem kis mértékben járult hozzá választási vereségéhez, és ezzel az MDF bejutásához.
Számos téren a körbefordulás jelei nem csak kifelé mutatkoztak, belső ellentétek éleződtek. Igen határozottan távozott a pártból néhány ma is jelentős tanácsadó, politikus. E mellett befogadták az átlépők tömegeit, konchoz is juttatták őket. Szerves részükké tették a keresztény szövetségek őszinte és kevésbé őszinte tagjait, de az intellektuális rétegek előtt egyre világosabbá vált az eltúlzott, őszintétlen, ál-ájtatos keresztény álca. Elhallgattak a szélsőjobb bírálatával, sőt, még a pórázt is elengedték, néhány szitokszót át is vettek tőlük. Visszatért a kommunistázás, mi több, bolsevistázás, eltűrve, hogy szimpatizánsaiknál párosuljon mindez a burkolt, vagy nyílt zsidózással. Megjelent a két világháború közötti, arisztokratikus és álhagyományos stílus, hirtelen fókuszba állítva és a parlamentbe helyezve a Szent Koronát, pedig közel tíz évvel azelőtt először frakciójuk a Kossuth címerre szavazott, majd a második fordulóban e párt mai két legmagasabb vezetője a (sic) koronás címer ellen. A 12-13 éve az államot az egyháztól minden területen elválasztani akaró, a csuhás kifejezést is használó agnosztikus világnézet odáig jutott, hogy keresztényi történelmi múlt, a magyarság kizárólagos képviselőjévé nyilvánították magukat. Ezek a jelek a két forduló között világossá váltak. Nem a pártok szavazókért folytatott küzdelme, hanem kampányharc uralta el a választási mezőnyt, amiben a mélyen antidemokratikus vonások ezen a magát jobboldalinak mutató, ultrabaloldali ígérgetéseket meghirdető oldalon jelentek meg. És ebben az arculatban második, mai ellenzéki arculatukban semmi nem változott. Az azonban még mindég kérdés, hogy miért ez az elegypárt a legnagyobb ellenzéki erő? Miből ered a bálványimádás? Milyen szociológiai és tömegpszichológiai jelenség áll e mögött?
És hogy állunk a baloldallal? Már többször felvetődött bennem, hogy az immár 130 éve létrejött és artikulált szociáldemokrácia, illetve annak politikai intézményei lényegében a klasszikus kapitalizmus periódusának evidens termékei. Ez a világmozgalom, amely nemzeti pártokban manifesztálódott, elfogadta az államberendezkedéseket, az adott társadalmi, lényegében osztályjellegű rendszeréből kiindulva a változásokat nem forradalom, hanem reformok útján kívánta végrehajtani
A huszadik század utolsó harmadában a hatalmon, vagy hatalom közelben lévő pártok politikai megjelent a jóléti állam, és ez már hatalomhoz kötött program volt, keresve a megegyezést a szociális biztonságban érdekelt tőkével. A „harmadik út”-ként nevezett ideológia alapján a társadalom kialakult életszintjének fenntartása és fokozott növelése került a célkeresztbe.
Amikor a 80-as évek második felében elkezdődött rendszerváltás alatt az MSZP szociáldemokrata pártként vett részt a választásokon, a név megvolt, a tartalom nem. A 94-es győzelem a lakosság kiábrándultságának, a nosztalgia elemeknek, a komoly, nehéz, de eredményes belső mozgósításnak, és a kommunista múlttal való szakításnak volt köszönhető De az adott világhelyzetben nehéz is volt definiálni, megtalálni egy átmeneti korszak szociáldemokrata programját.
A nyugat felé mozgás folyamatában világossá vált, hogy a globalizációs antikapitalista mozgalmak, amelyek e planetáris folyamatot „le akarják állítani”, nem veszik tudomásul, hogy az elsősorban tőkemozgásra alapuló jelenség objektív, és az utat ezen belül kell megtalálni. A harmadik út kifutott, és ekkor jelent meg egy olyan politikai mag, amelyet nem kötött már a régi gondolkodás öröksége, amely új, de nem kifejezetten fiatal, hanem a világban és gazdaságban tapasztalattal bíró csoportot képezett, és az utóbbi két évben rátalált egy megvalósítható, reális, de „szoci” baloldal alapértékeihez kötődő stratégiára. A mai miniszterelnök annak idején privát személyként közölt írásai a Népszabadságban már tükrözték ezt a nézetrendszert.
A 17 éves MSZP az elmúlt másfél évben már felismerhetően, egy korszakának végéhez ért, radikális eszmei, működési, személyi-generációs és strukturális megújulása terén egy kissé felemás generációváltás következett be, ha úgy tetszik bizonyos gyökerekre támaszkodó, a történelmi szociáldemokráciát modernizáló új párttá válás szándéka, mi több, akarata alakult ki.
Az értékrend az esélyegyenlőség, az önhibájuktól függetlenül leszakadtak részére a szociális ellátórendszerek sajátos válfajának létrehozása, a modern demokrácia és a humánus liberalizmus szimbiózisában található meg. Ez, pedig egy negyedik út, amit nevezhetünk a szociális felkarolással korlátozott szabadelvűségnek. Ez a program, de ennek hordozója egy szocialista párt, végrehajtója egy koalíciós kormányzat. Az előbbi belső kapcsolatainak kiépítésével, a másik az egzisztenciálisan nem érdekelt gondolkodók bevonásával kerülheti el a ki nem zárható kudarcokat.
A szerző biztonságpolitikai elemző
Deák Péter
