Forrás: NOL

Népszabadság * Bokor Péter * 2006. augusztus 19.

Salkaházi Sára Kép: KATOLIKUS.HU 1. Talán a legtalálóbb, ha azt írom Jolsvai Hedvigről: finom személyiség volt. Finom arcvonások, finom hang, finom mozdulatok. De a finom külső takarhat igen kemény jellemet is. Apáca volt: a Szociális Testvérek Társaságának tagja. 1944-ben a társaság Bokréta utcai Leányotthonában lakott. Az otthon hivatalos neve (az 1943-as telefonkönyv szerint): Katholikus Nővédő Egyesület, Munkásnők Otthona. Tulajdonosa: a Katholikus Dolgozó Nők- és Dolgozó Lányok Országos Központja. A központ vezetője Salkaházi Sára nővér volt. Főtitkára: Jolsvai Hedvig.

Mindkettőjüket a „Társaság” vagyis a Szociális Testvérek Társasága delegálta. A Társaság központja („Anyaháza”) a Thököly úton volt. A régi telefonkönyv itt egy nevet is feltüntet: Schlachta Margit nevét. Holott Margit testvér (ahogy a rendtagok szólították egymást) nem volt „főnök”. Csak rendkívül befolyásos szellemi vezető.

2. A 70-es években egész sor filminterjút készítettem olyan budapestiekkel, akik nemcsak elviselték az ostrom idejének pinceéletét, hanem valamilyen formában (nem csak fegyveres ellenállásban) megőrizték cselekvőképességüket. Például oly módon, hogy akár életük kockáztatásával rejtették, mentették, akiket rejteni és menteni kellett. Egyik interjúalanytól hallottam a másikról, és így jutottam el Jolsvai Hedvighez is, aki önmagáról alig mondott valamit, inkább mások cselekedeteiről mesélt. Leginkább Sára szociális testvérről.

Salkaházi Sára kassai létére tudott a szlovákiai deportálásról, amelyet a pozsonyi kormány leállított, hogy aztán 1944-ben folytassa és végigvigye. A Társaság tagjai közül többen is tudták, hogy Slachta Margit 1941-ben híradást kapott több tízezer magyar zsidó deportálásáról Galíciába; ott német katonák valamennyiüket legéppuskázták. A bűnük az volt, hogy nem tudták hivatalos irattal bizonyítani magyar állampolgárságukat. Slachta Margit mindazt, amit Kárpátalján megtudott, írásban jelentette a Főméltóságú Aszszonynak, vagyis Horthy Miklós kormányzó feleségének. A kormányzó és a belügyminiszter ezt az akciót akkor leállította. De ami már megtörtént, azt nem lehetett semmissé tenni. Amikor híre jött 1944-ben a vidéki zsidóság deportálásának, a Társaság vezetői úgy döntöttek, hogy megnyitják intézményeiket azok előtt, akik menedékért kopogtatnak. A Bokréta utcai otthon mintegy 150 állandó lakója között a nyilas-hatalomátvételkor legalább 25-30-an iratok nélkül vagy hamis iratokkal bujkáltak. A pontos létszámot Sára nővér ismerte, ő fogadta be őket.

Örökfogadalmi csoportkép 1940-ből (jobbról a harmadik Salkaházi Sára) Kép: KATOLIKUS.HU

3. Az egykor vagyonos, később szerényebb sorban élő kassai család eredeti neve: Schalkhaass. Osztrák név. A kassai Schalkház Szállót felépítő nagyapa Ausztriából vándorolt Kassára. Unokája: Sára 1899-ben, csípőficammal született, három nehéz műtét adta viszsza a mozgásképességét. Kassán szerzett tanítónői oklevelet. Az első világháború utolsó évében Kassán helyettes tanítónő, de Trianon után nem teszi le a Csehszlovákiában kötelező hivatali esküt, ezért aztán nem taníthat. Inasnak szegődik el Pintér János könyvkötőmesterhez. 1922-ben Jolán húgával kalapüzletet nyitnak, de elszórakozzák a bevételt, két év múlva az üzlet csődbe kerül, Sára visszatér a könyvkötészethez. Ugyanakkor jó néhány magyar nyelvű újságnak külső, de rendszeresen publikáló munkatársa. Ír a Felvidéki Újságnak, a Kassai Újságnak, a Prágai Magyar Hírlapnak, majd a csehszlovák Országos Keresztényszocialista Párt szociális szakosztályának vezetőségi tagja. És szerkesztője a párt lapjának, a Népnek. 1926-ban novelláskötete jelenik meg Fekete furulya címmel.

Amerre néz, a társadalom igazságtalanságát látja. Megérlelődik benne az elhatározás, hogy életének egyetlen értelme: küzdeni a szegénység, a nyomorúság, az igazságtalanság ellen. 1928-ban három hónapos szociális és népjóléti tanfolyam hallgatója. A következő évben visszaküldi jegygyűrűjét a vőlegényének, és felvételét kéri a Szociális Testvérek Társaságába. 1930-ban leteszi a fogadalmat. Apáca lesz. A Szociális Testvérek tagjai félig-meddig civil ruházatot viselnek, nem a zárdák, a kolostorok zárt világában élnek, hanem a társadalomban. Különböző szociális intézményekben, bölcsődékben, árvaházban, tanoncotthonban, menhelyeken, betegeket és öregeket ellátó intézetekben De a Társaság belső rendje legalább olyan szigorúan szabályozott volt, mint bármelyik hagyományos szerzetesrendé.

4. Amikor Hitler a háború első éveiben sorozatosan óriási győzelmeket arat, és uralma alá hajtja szinte egész Európát, Magyarországon propagandaakció indul a „visszanémetesítés” érdekében. „Legyünk büszkék rá, ha a diadalmas német néphez tartozunk! Vegyük vissza a régi, eredeti német családnevet!” – 1943. március 10-én a kassai anyakönyvbe bejegyzik: Schalkház Sára a mai napon nevét Salkaházira magyarosította.

1943 őszén a Szociális Testvérek Thököly utcai „anyaházának” kápolnájában Sára testvér – feletteseinek engedélyét nagy nehezen megszerezve – az oltár elé lép, letérdel. Halkan, de eltökélten beszél.

„Legkegyelmesebb Atyám! Aki engem végtelen szeretetből megteremtettél és jóságos irgalmadból gyermekeddé fogadtál… Aki nekem, méltatlannak, a hivatás kegyelmét és a Társaságot ajándékoztad… Én ma a Társaság és a testvérek iránti hálából és szeretetből fölajánlom magam mint a Társaság áldozatát… Fogadd el az én halálomat, minden fájdalmával együtt, váltságul a testvérek, különösen az öregek, betegek és gyengék életéért…”

Sugallat? Előérzet? Sára testvér lett a Társaság egyetlen háborús halottja…

5. – Azon a karácsony estén a karácsonyfa gyertyáinak fénye mellett, aztán az éjféli misén a kápolnában minden a békére emlékeztetett. Ilyen békés hangulatban telt el az ünnep második napja is. De a második nap estéjén Sára testvér kénytelen volt komolyan figyelmeztetni az egyik nőalkalmazottat, hogy az otthonban gyakran megforduló katonákkal szemben nem megfelelő a magatartása. Megmondta a lánynak, hogy mivel nem küldheti haza a szüleihez, hadműveleti területre, úgy látja helyesnek, ha áthelyezi egy másik munkásnőotthonunkba. Ez december 26-án történt. A következő nap, 27-én kora reggel Sára testvér meghallgatta a szentmisét, aztán hívott, hogy kísérjem el a Liszt Ferenc téri otthonba az áthelyezés ügyében. Az ottani vezető persze ezt készséggel vállalta. Aztán máris indultunk vissza. Mondanom se kell: villamos, autóbusz nem közlekedett, repülőgépek berregtek a fejünk felett, lövéseket is lehetett hallani, egyszóval riasztó volt az egész. A háborús Budapest. Sára testvérnek az volt a szokása akkoriban, hogy mindenhova magával cipelt egy roppant nagy bőröndöt, hátha találunk valahol valami megvásárolhatót a konyha számára. De ezúttal a koffer üres maradt. Bekanyarodtunk a körút felől a Mester utcába, onnan a Bokréta utcába. Már az utcasarokról láttam, hogy a kapunkban egy fegyveres nyilas áll. De akadálytalanul bejutottunk. Szokásunkhoz híven először a ház urát akartuk köszönteni a kápolnában, csak egy térdhajlítással, a küszöbről, de üvöltöztek velünk, hogy „Le az óvóhelyre!” Az alagsori tágas ebédlő volt az óvóhely. Mire leértünk, ott zsúfolódott a lócákon az otthon összes lakója és velük szemben a nyilasok főnöke, két térde között golyószóró, előtte pedig egy felfordított ládán mindenféle iratok. Folyt az igazoltatás. Éppen egy asszonyt igazoltattak, aki azért vált gyanússá, mert túl sok irata volt. Születési igazolvány, vasúti bérlet, házasságlevél, gyerekei keresztlevele. Vesztére odatette a nyilas elé az egész iratpaksamétát. Az meg vallatta, keresztkérdéseket tett fel neki, és üvöltözött. „Hazudik! Hazudik!” Sára testvér odalépett. „Ezt az aszszonyt én alkalmaztam! A mellékhelyiségek tisztán tartása a dolga!” A nyilas meg ráüvöltött: „Ez is hazugság! Mindent tudok magáról!” Később derült ki, hogy az a lány, akivel Sára testvérnek vitája volt, az szaladt el a kerületi nyilasházba és jelentette fel az otthont, amiért üldözötteket bújtatunk. A főnyilas mindjárt ki is nevezte azt a lányt vezetőnek, Sára testvért pedig bedirigálta a már félreállítottak közé. Közöttük volt Bernovits Vilma hitoktatónő is, aki szintén a Bokréta utcában lakott. És mindjárt el is vitték őket. Én megkérdeztem attól a nyilastól, aki kísérte őket, hogy hova mennek. Azt mondta: „A főnöknőt meg a hitoktatónőt elvisszük jegyzőkönyv-felvételre, a többit meg oda, ahova valók.” Gondoltam: ez a gettót jelentheti. A nyilas még hozzátette: „Éjjel visszajövünk teherautóval a zsidó vagyonért!” Én meg azt mertem neki felelni: „Itt aztán nincsen sem zsidó, sem más vagyon. Akik itt vannak, azoknak minden vagyonuk belefér egyetlen zsebkendőbe.”

– Hány embert vittek el?

– Összesen hatot. December 27-én estefelé. Többé nem láttuk őket.

– Sejtették, hogy mi történt velük?

– Akkor már tudtunk a Duna-parti sortüzekről. De semmi pontosat. Csak évekkel később

1967-ben, amikor a zuglói nyilasház embereit bíróság elé állították, a tárgyaláson jelen volt egy régi, kedves munkatársunk mint újságíró. A per után rögtön jött, annyira megdöbbentette az egyik vádlott vallomása. Ő beszélt egy apácáról, aki zömök termetű, fekete hajú volt, a leírás ráillett Sára testvérre. De ami még inkább rá vallott: „Mielőtt kivégeztük volna, előbb letérdelt, és feltűnően nagy, széles mozdulattal vetett magára keresztet.” Ez annyira Sára testvér volt! Sokszor tanította a környezetének: „Keresztet ne úgy vessetek, mintha legyet kergetnétek, hanem szépen, összeszedetten, mint aki a hitét vallja meg.” Azon az estén is többtucatnyi embert lőttek bele a Dunába.

6. A szerzetesrendeket 1950 júniusában feloszlatták. Ez lett a sorsa a Szociális Testvérek Társaságának is. Schlachta Margitot az 1945. novemberi választásokon még beválasztották a parlamentbe, képviselőként nagyon kemény, kritikus hangot ütött meg. Aztán a mentelmi bizottság két ízben is 6-6 hónapra kitiltotta a Parlamentből. Észrevette, hogy furcsa, szimatoló alakok követik, akárhová megy. Bujkált. Végül is sikerült kijutnia az országból. Azon túl haláláig a Társaság külföldi intézményeiben dolgozott. Engem 1952-ben letartóztattak. A vádiratot nem olvastam, csupán hallottam, de egyetlen felolvasásból nem sok maradt meg bennem. A fő vád az volt ellenem, hogy a feloszlatás után is foglalkoztam a lányokkal. Meg valami demokrácia elleni kijelentés … Mindegy. Nyolcévi börtönre ítéltek. A Gyűjtőfogházban voltam, később Kalocsán, ott a konfekcióüzemben dolgoztam. A forradalom idején szabadultunk. Szabályos papírt kaptunk, még a kis keresményünket is kiadták. Autóstoppal jöttem fel Pestre, és még életben találtam édesanyámat. Egy hónapon belül elhelyezkedtem: egy bölcsődében lettem az élelmezés felelőse. Kilenc hónapi munka után elvittek azzal, hogy folytassam a rabságot, mert szökésben vagyok. 1957 augusztusáig raboskodtam, aztán feltételesen szabadlábra helyeztek, és visszatértem a bölcsődébe.

– Kikkel raboskodott együtt?

– Voltak közöttük sokan, illusztris személyek.

– Például?

– Például Kéthly Anna, Szakasits Árpádné. Sok szociáldemokrata. Vagy például Keresztes-Fischer, volt belügyminiszter özvegye. Szálasi Ferenc özvegye. Ott volt Rajkné is, nagyon karakán asszony volt. Egyszer valami kivételezett kosztot akartak neki adni, de hozzá se nyúlt. Csak azt, ami a többi rabnak jár! Amikor kikerültem a börtönből, még sokáig csak félig-meddig voltam szabad. Végül 1985-ben megkaptam az útlevelemet. Akkor éreztem magam megint szabad embernek.

7. Salkaházi Sárát, aki a Bokréta utcában és a Társaság más otthonaiban, üdülőtelepein több száz ember életét mentette meg, 45 éves korában nyilas pártszolgálatosok gyilkolták meg. Felkészülve fogadta a halált. Néhány hét múlva a katolikus egyház boldoggá avatja.

Schlachta Margit az USA-ban hunyt el, 90 éves korában, 1974-ben. Buffalo temetőjében nyugszik.

Jolsvai Hedvig szociális testvér Csobánkán töltötte élete utolsó éveit, a Társaság idősotthonában. Ott nyugszik a csobánkai temetőben.

Béke poraikra.

Comments are closed.