Forrás: Origo

Az egész életművet romba döntő erkölcsi csőd vagy pedig csak annyi, mintha egy magyar jobboldali politikusról kiderül, 17 évesen KISZ-es volt? Ehhez hasonló kérdések vetődtek fel, miután a Nobel-díjas német író, Günter Grass bevallotta, 17 évesen rövid ideig tagja volt a hírhedt Waffen SS-nek. Az [origo] összeállításából megismerheti a világhírű szerző múltja körül kialakult nemzetközi vitát és a magyar véleményeket is.

Ki venne tőle használt autót?

Günter Grass Nobel-díjas író, a Bádogdob szerzője a hétvégén egy lapinterjúban beismerte, hogy 1945-ben néhány hónapig a Waffen SS egyik páncéloshadosztályában szolgált. Erről az író még sohasem beszélt korábban. Arra a kérdésre, hogy miért hallgatott ilyen sokáig, a hamarosan megjelenő naplójára utalva azt válaszolta, hogy csak most találta meg azt az irodalmi formát, ami lehetővé tette, hogy a Waffen SS-tagságáról írjon és beszéljen.

Grassnak szeptember elsején jelenik meg a gyermekkoráról és fiatal éveiről szóló regénye (Beim Häuten der Zwiebel, Steidl Kiadó), melyben részletesen beszámol életének hatvan éven át eltitkolt szakaszáról. A 79 éves írót elmondása szerint annyira nyomasztotta az emlék, hogy végre ki akarta magából adni.

Grasst a munkaszolgálatból sorozták be 1944 késő nyarán Drezdában a Waffen SS-hez, ahol a Frundsberg nevű tízes páncéloshadosztálynak lett a tagja. Állítása szerint a haditengerészethez kérte felvételét, tengeralattjárón szeretett volna szolgálni, csak átirányították. Az őszi-téli hónapokban páncéloskiképzést kapott, majd 1945 máciusában és áprilisában részt vett a visszavonuló német hadsereg luzsicai harcaiban. Április 20-án sérült meg, nem sokkal később pedig amerikai fogságba esett. Azt, hogy a Waffen SS-nek volt a tagja, az amerikai hadsereg dokumentumai is igazolják.

A nemzet lelkiismerete volt

Grasst írók és politikusok sora bírálta az elmúlt napokban. Különösen annak tükrében, hogy épp ő volt az, aki elkötelezett baloldaliként az antifasiszta értékek fő megjelenítője volt, és a „nemzet lelkiismerete”-ként működött. Évtizedeken keresztül arra buzdította a németeket, hogy bátran nézzenek szembe a náci időkben elkövetett tetteikkel. A történet pikantériája, hogy épp arról az emberről derül ki, hogy elhallgatott valamit, aki mindig is tiltakozott az elhallgatás ellen.

A reakciók a legkülönfélébbek: van, aki a Nobel-díj visszaadását követeli, mások az új könyve megjelenéséhez kapcsolódó ügyes PR-akciónak minősítik Grass bejelentését. Az általános kifogás, hogy a beismerés sokat késett. Ugyanakkor egyesek dicsérik, hogy Grass egyáltalán a nyilvánosság elé mert állni, és ezzel tabut döntött: a saját maga emlékművét.

Akad, aki a pénzt is visszakéri

A legkeményebb reakciók a CDU soraiból, valamint Csehországból és Lengyelországból érkeztek. Az utóbbi nem független a háborús sérelmektől, az előbbi pedig azzal is magyarázható, hogy Grass elkötelezett baloldali értelmiségiként, a Német Szociáldemokrata Párt (SPD) támogatójaként számtalan alkalommal mondott megfellebezhetetlen ítéletet jobboldali politikusokról.

Wolfgang Börnsen kereszténydemokrata kultúrpolitikus a Bildben odáig ment, hogy felszólította Grasst: adja vissza az 1999-ben odaítélt Nobel-díját. „Günter Grass egy életen át morális elvárásokat támasztott főként politikusokkal szemben. Ezeket az elvárásokat most magával szemben is érvényesítenie kellene, és minden kitüntetést, amit kapott, a pénzjutalmakkal együtt vissza kellene adnia. Beleértve a Nobel-díjat is.”

A volt lengyel államfő, Lech Walesa Gdansk (németül: Danzig) díszpolgári címének visszaadását követelte a Danzigi-trilógia (Bádogdob, Macska és egér, Kutyaévek) szerzőjétől. Hasonlót fontolgat a nemzetközi írószervezet, a PEN Klub cseh tagozata is: ők az 1994-ben megítélt Karel Capek-díjat vennék vissza.

„Már nem zsinórmérték”

Sokan csalódtak. Michael Jüngs, Grass életrajzírója az életmű morális értékét vonta kétségbe, számára megszűnt Grass erkölcsi zsinórmérték lenni. Joachim Fest, az egyik legfontosabb Hitler-életrajz szerzője hasonlóan érvelve a 68-as generáció idolja, J. F. Kennedy híres mondását vette át: „Már egy használt autót sem vennék ettől az embertől.”

Rolf Hochhuth német író felidézte azt a húsz évvel ezelőtti esetet, amikor Grass élesen kritizálta Helmut Kohlt, mert Reagan amerikai elnökkel közösen ellátogatott egy katonai temetőbe, ahová az amerikai és német katonák mellett Waffen SS-tagokat is temettek. Akkor bevallhatta volna, hogy ő is odatartozott, és hogy a saját történetéhez miképp viszonyul – de nem tette. Hochhuth szerint Grass ezzel morálisan leírta magát.

Charlotte Knobloch, a Németországi Zsidók Központi Tanácsának elnöke is úgy nyilatkozott, hogy az évtizedeket felölelő hallgatás megkérdőjelezi Grass politikai beszédeit. Az pedig, hogy épp a könyve megjelenése előtt vallott színt, szerinte erősíti a gyanút, hogy mindez elsősorban reklámcélokat szolgált.

Joachim Festet leszámítva a történészek visszafogottak maradtak. Többen túlzottnak tartották a Grass-szal szembeni reakciókat. Norbert Frei szerint a Waffen SS 1944-ben már nem számított náci elitalakulatnak. Arnulf Baring pedig úgy vélte, hogy Grass esetét követően árnyaltabban ítélkeznek majd a nemzetiszocializmus hétköznapjairól, valamint a benne élők viszonyáról a politikai rendszerhez.

Hannes Heer ugyanakkor alapkérdéseket hiányolt Grass vallomásából: például azt, hogy miképp viszonyult a Waffen SS gyakorlatához, miszerint foglyokat nem ejt, a dezertőröket árulónak tekinti és megsemmisíti, csakúgy, mint a zsidókat. Megválaszolásuk nélkül Heer szerint nem lehet tudni, hogy mi számított normalitásnak a Waffen SS-tag Grass számára.

Propagandista és író

A filozófus Rüdiger Safranski védelmébe veszi Grasst, és arra hívja fel a figyelmet, hogy különbséget kell tenni az író életműve és a között a szerep között, amit politikai propagandistaként és moralistaként betöltött. Többek szerint épp az utóbbi szereppel volt gond: a múltat fekete-fehérre festő, rigorózus ítéleteivel Grass azt a véleménydiktatúrát folytatta, ami a Harmadik Birodalomnak is sajátja volt.

A vezető politikusok többsége visszafogottan vagy többnapos késéssel szólalt meg. Angela Merkel kereszténydemokrata kancellár nem kívánt részt venni a vitában, Franz Müntefering alkancellár pedig csak annyit jegyzett meg, hogy Grass általa sem helyeselt hallgatása még nem ok arra, hogy az ellenfelei önelégülten rátámadjanak.

Noha Grass 1993-ig tagja volt az SPD-nek, és aktívan segítette Willy Brandt, majd Gerhard Schröder kampányát, a szociáldemokraták elsőre nemigen mutattak szolidaritást Grass iránt. A Bundestag alelnöke, az író generációjához tartozó Wolfgang Thierse kedden ezért arra szólította fel az SPD-t, hogy álljon az író oldalára. „Csak azt tudom tanácsolni saját pártomnak, hogy ne kezelje leprásként Günter Grasst” – fogalmazott Thierse, aki abszurdnak nevezte, hogy sokan „politikai és erkölcsi hullának” igyekeznek feltüntetni az írót.

Reagált a vitára a Nobel-díj odaítélésért felelős svéd akadémia is: a norvég Knut Hamsun példáját állították párhuzamba, aki 1920-ban érdemelte ki a kitüntetést, de azt utólag sem vonták vissza, pedig később kollaborált a náci rezsimmel, és hazaárulásért elítélték.  A nemzetközi írótársadalomból érdekes módon két osztrák író, Robert Menasse és Robert Schindel tartotta hihetőnek, hogy Grasst a szégyenérzete tartotta távol attól, hogy nyilvánosan a Waffen SS-múltjáról beszéljen. Schindel elárulta: neki bizalmasan már 20 évvel ezelőtt beszélt erről Grass.

A strichelő nagymama és a KISZ-tagság

A Berlinben élő Dalos György író-műfordító szerint a Grass-ügy több szempontból kényes, de nem amiatt, hogy Grass 17 évesen a Waffen SS-ben találta magát, hiszen nem ő az egyetlen, aki elismerte vagy akire rábizonyították, hogy a náci rezsim utolsó szakaszában valamilyen szerepet vállalt. Sokkal inkább azért, mert mindez éppen a múltfeltárás igehirdetését magának vindikáló Grass-szal esett meg és hogy érthetetlenül sokáig hallgatott életének erről a szakaszáról.

A szintén Nobel-díjas Heinrich Böll például rögtön 1945 után nyíltan beszélt a Wehrmachtban szerzett tapasztalatairól. Dalos úgy látja, hogy a szűkebb írói szakma, különösen a vele egyidős generáció (Walter Jens, Martin Walser), inkább az író mellé állt, a kritikusok, publicisták és történészek pedig mintha javarészt ellene esküdtek volna. A magyar író az [origo]-nak ugyanakkor elmondta, hogy a vélemények között nagyon kevés a tárgyszerű nyilatkozat, többen korábbi ütéseket viszonoznak, vagy egyszerűen azon versenyeznek, hogy ki tud frappánsabbat odamondani Günter Grassnak.

Pozitív példaként Henryk Broder írását hozta fel (Spiegel online), aki a csalódást viccesen a Jan Ullrich kerékpárversenyző doppingolását követő hisztériához hasonlítja, és leszögezi, hogy a reakciók sokkal inkább Grass barátait és ellenségeit jellemzik, mint magát az írót.

„Mintha röviddel karácsony előtt a nagymamáról kiderült volna, hogy fiatalasszonyként strichelni járt. Épp a nagyi, aki mindig olyan erkölcsösen viselkedett és az unokáknak tiltotta a miniszoknyát. És most mindenki kérdezi: mi legyen vele? Mégsem lehet elűzni a háztól, de továbbra is egy asztalnál ülni vele, azt azért senki nem szeretne (…) A Grass-szal szembeni felháborodásban mindenekelőtt a tisztelők dühe fejeződik ki: Ilyen emberre hallgattunk? Tőle vártuk, hogy erkölcsről prédikáljon?” – írja Broder a cikkében. A szerző a moralista Grass-szal kapcsolatban azt sem hallgatja el, hogy hány Kasszandra-jóslata és megfellebezhetetlennek tűnő állásfoglalása bizonyult utóbb zavarba ejtőnek vagy szimplán szamárságnak.

Dalos a PR-váddal kapcsolatban elmondta: sajnos a látszat valóban azt mutatja, hogy a botrány jól jön a könyvnek. A Frankfurti Könyvvásárra megjelenő kötetek esetében ugyanis a kiadóknak szeptember 4-ig tilos recenziós példányokat kiadni. A média nyomására azonban már mindenki a Grass-naplóról beszél. Korábbi eseteket ismerve ez olyan, mintha százezer példányt már el is adtak volna – mondta az [origo]-nak a berlini magyar író.

A történész nem érti

Ungváry Krisztián történész szerint érthetetlen módon a tényeket semmibe vevő vita kerekedett Grass vallomásából. Az 1933 óta létező Waffen SS eredetileg valóban nem tartozott a német hadsereghez, hanem Hitler politikai katonáiként tartották őket számon, akik kíméletlenségükkel és keménységükkel tűntek ki mind a megsemmisítő táborokban, mind pedig a harcok során elkövetett háborús bűneik nyomán. 1943 után azonban, ahogy a katonaság létszáma csökkent, úgy nőtt a Waffen SS-tagok száma.

Ungváry az [origo]-nak azt mondta: mire Grasst behívták, addigra már rég nemcsak a 180 cm magas, kék szemű elitkatonák gyűjtőhelye volt a Waffen-SS, hanem egy milliós létszámú hadsereg. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy hova kérte magát Grass és végül hova hívták be. Németországban ekkor már nem volt mód választani, hogy ki hol szeretne szolgálni, ahogy nálunk is ekkor már kényszersorozták a magyarországi németeket a Waffen SS-be. Kis túlzással Grass esete olyan, mintha egy jobboldali politikusról ma kiderülne, hogy 17 évesen a KISZ tagja volt, és ezért egyszerre szörnyen meghurcolnák.

Az irodalmárt már régóta irritálta

Györffy Miklós műfordító, irodalomtörténész kizárólag politikai, nem pedig irodalmi kérdésnek tekinti a Grass körül kialakult polémiát. Szerinte Grass irodalmi életművét az ügy aligha befolyásolja majd. A német irodalom rövid története és más német irodalomtörténeti munka szerzőjét már a 80-as években irritálta, hogy Grass egyre inkább az általa igényelt erkölcsi megmondóember szerepében tetszelgett, miközben egyre kevésbé sikerültek az irodalmi projektjei.

Fontos műveit már rég megírta, a Nobel-díj-bizottság is az 1959-ben megjelent debütáló regényét, a Bádogdob-ot emelte ki a méltatásában. A magyar ügynökügyekkel összehasonlítva, Györffy elmondta: azért nem ugyanaz, ha valakit egy újságíró buktat le, mint amikor saját maga színt vall – még ha megkésve is. Az is jelentős különbség, hogy a sajtó nemcsak a kritikának ad teret, hanem megkérdezi a másik felet, aki viszont vállalja, hogy a nyilvánosság előtt védi meg magát. Grass csütörtökön a német egyesen (ARD) áll a kamerák elé.

Bár Németországban rengetegen kaptak az alkalmon, hogy Grassról ítéletet mondjanak, de az is árulkodó, hogy ki nem szólalt meg. Közülük elsősorban Marcel Reich-Ranicki, a „kritikuspápa” érdemel említést, aki tíz évvel ezelőtt Grass Ein weites Feld című regényét annyira rossznak találta, hogy a Der Spiegel címlapján az jelent meg, ahogy a kötetet széttépi. Reich-Ranickiról egyébként néhány évvel ezelőtt az derült ki, hogy kapcsolatban állt a lengyel titkosszolgálattal. A magyar írók között is többen vannak, akik inkább a hallgatást választották: az [origo] megkereste a Németországban is népszerű Esterházy Pétert és Konrád Györgyöt, de egyikük sem kívánt állást foglalni a Grass-ügy kapcsán.

Bogár Zsolt

[origo]