Bár a Nagy-Britanniában leleplezett terrorista-akció egy rövid időre csaknem akkora pánikot váltott ki Európában, mint 2005. július 7., a múlt heti történet fő üzenete mégis az, hogy a globális terrorizmus jelenléte, befolyása, hatóköre és lehetősége talán mégsem olyan általánosan széleskörű, mint azt sokan gondolják.
2006 augusztusában több mint nyolc hónapi nyomozást követően a brit rendőrség letartóztatott 24, az al-Kaidával kapcsolatot tartó brit állampolgárt – valamennyien szélsőséges iszlamisták, s kettő kivételével második generációs, középosztálybeli, pakisztáni bevándorlók leszármazottjai – akik kézipoggyászban a fedélzetre felcsempészett folyékony robbanószerrel, egyidejű merényleteket terveztek elkövetni több, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok között közlekedő repülőjáraton. Röviden ennyiben foglalható össze az a múlt heti eset, amely alighanem csupán egy epizódja a tavaly júliusi londoni eseményekkel felszínre törő folyamatnak, s melyhez hasonlókról szinte bizonyosan hallunk még a jövőben.
Amíg egy országban léteznek olyan nagy létszámú, szegregált társadalmi közösségek, melyeken belül megtalálható egy olyan szűkebb réteg, amely támogatja, vagy legalábbis tolerálja a terrorista módszereket, addig a múlt hetihez hasonló híreket – bármilyen rosszul hangzik is – természetesnek kell tekintenünk. Nagy-Britannia – s ez régóta ismert a szakemberek előtt – sajnos ilyen ország. A PEW Kutató Központ vizsgálatai szerint ugyanis a brit muzulmánok 81% tekinti magát először muzulmánnak, s csak azt követően saját hazája állampolgárának. E tekintetben a világon csupán egyetlen államban múlták felül a brit muzulmánokat – Pakisztánban (87%), ahonnan a brit muzulmánok közel fele származik (másik egynegyedük Indiából és Bangladesből vándorolt be, különösen sokan Kasmírból). Egy nemrég készült másik felmérés eredménye még lehangolóbb. E szerint ugyanis a 1,6 milliós brit muzulmán közösség több mint fele felszámolná a nyugati társadalmat, egyharmaduk bevezetné a saria-rendszert, 16%-uk pedig ezek érdekében még a terrorista módszereket is tolerálja. Vagyis cseppet sem véletlen, hogy július 7. és a múlt heti események éppen Nagy-Britanniában következtek be, s nem – mondjuk – Franciaországban, ahol a PEW adatai szerint a muzulmánok 46% tekinti magát előbb muzulmánnak, 42%-ukban viszont az állampolgári kötődés az erősebb. A mostani brit események legfeljebb abból a szempontból különlegesek, hogy a merénylettervvel kapcsolatban letartóztatottak között két olyan, nem pakisztáni származású brit állampolgár is található, aki csupán az utóbbi időben tért át az iszlámra. 2005. július 7. és a mostani merénylettervek tehát mindenekelőtt a brit társadalmi integráció modelljének és intézményeinek (elsősorban az iskolarendszernek) igen mély válságát jelzik.
A mostani eset másik újdonságának a nemzetközi média a folyékony robbanószert, illetve annak repülőgépeken való esetleges létrehozását tekinti, annak ellenére, hogy a szakértők egy része kétkedik abban, hogy a jelenlegi repülőtéri műszerekkel, illetve robbanószer-kereső kutyákkal kimutathatatlan triaceton-triperoxid (TATP) olyan egyszerűen létrehozható lenne a Boeingek fedélzetén. E kétkedők sokkal inkább elképzelhető (s ami fontosabb: egyszerűbben megvalósítható) változatnak tekintik azt, hogy a merénylők valamilyen hagyományos robbanószert (pl. trotilt) akartak felcsempészni a gépekre. A robbanószer-vita valószínűleg még folytatódni fog, miként minden bizonnyal nagy keletje lesz Ehud Keinan izraeli tudós TATP-detektorának is, a lényeg azonban az, hogy még így sem leszünk (ma sem vagyunk) tökéletes biztonságban. Az újabb és újabb felismerő és ellenőrző rendszerek szolgálatba állítása ugyanis számos szakértő szerint csupán tűzoltás a terrorizmus elleni harcban.
Paradox módon leginkább abban reménykedhetünk, hogy a terroristákat saját korábbi sikereik gyengítik. Az al-Kaida típusú terrorizmus ugyanis tudatosan törekszik a sok áldozattal járó, s a nemzetközi média figyelmét magára vonó, nagyszabású merényletekre, s ezek előkészítése és koordinálása (vagyis az elkövetők kiválasztása, felkészítése, a merényletek megtervezése stb.) hosszú időbe telik, ami – mint azt korábbi, illetve az elmúlt heti eset is bizonyítja – esélyt adhat a rendőrségnek a merényletek megakadályozására. Persze ne legyenek illúzióink: a nagy számok törvénye azt valószínűsíti, hogy a versenyfutásban az utóbbiak olykor majd lemaradnak.
A múlt heti eset nagy kérdése az, hogy valójában mi motiválta a merényletek előkészítőit. Ha ugyanis bebizonyosodik – mint azt sokan valószínűsítik -, hogy a tervezett robbantások az Egyesült Államoknak és Nagy-Britanniának, nevezetesen Washington és London afganisztáni, iraki-, illetve közel-keleti-politikájának szóltak (közbevetőleg: egy, a „Channel 4”-nak készült felmérés szerint a brit muzulmánok csaknem egyharmada értett egyet azzal, hogy „Nagy-Britannia terrorizmus elleni háborút támogató politikája miatt elfogadhatók voltak a júliusi londoni merényletek”), akkor megint közelebb kerültünk egy kérdésnek a megválaszolásához. Nevezetesen, hogy miért éppen Tony Blair Nagy-Britanniájában, s nem Jacques Chirac Franciaországában született meg a múlt héten leleplezett merénylet terve. S talán végre közelebb kerülünk ahhoz is, miként csökkenthetjük politikai eszközökkel egy-egy ország – jelen esetben Nagy-Britannia – terrorfenyegetettségét…
Persze lehet, hogy brit rendőrség múlt heti sikerét követően (mert, hogy siker volt, azt a pánik ellenére se feledjük) a politikusok ismét arról igyekeznek majd meggyőzni bennünket, hogy a terrorizmus elleni küzdelem szükségszerűvé teszi a szabadságjogok átmeneti vagy tartós korlátozását. S a legtöbb ember alighanem elfogadható kiindulópontnak tekinti, hogy amennyiben a terrorizmus veszélye számottevően megnőtt, akkor igazolható a szabadságjogok korlátozása. Magam is így gondolom, de csakis akkor – s ettől még nagyon messze vagyunk -, ha a terrorizmus visszaszorítása érdekében már kipróbáltunk minden más módszert és eszközt. A szabadságkorlátozó intézkedések egy jelentős része ugyanis csak tovább növeli majd a terrorizmust toleráló, az arra fogékony, elszigetelt, frusztrált csoportok számát, különösen, ha nem párosulnak e csoportok társadalmi integrációját elősegítő hathatós programokkal.
Tálas Péter (A szerző biztonságpolitikai szakértő)
