Forrás: Népszava

Talán alkati tulajdonságom ez, hiszen olyan ismerős a helyzet még az írógépes világból: ülök a gép előtt, merően nézem a befűzött fehér papírt és nem tudok leütni egyetlen billentyűt sem. Most a képernyőt nézem ugyanígy, s egyelőre csak annyit sikerült leírnom, hogy meredtem nézem a monitort, úgy, mint valamikor a gépbe befűzött papírlapot.

Akkor, ezelőtt harminc évvel, talán azért nem tudtam egy sort sem leírni, mert csak éreztem, hogy akarok mondani valamit, de nem tudtam igazából, hogy mit. Most pontosan tudom, hogy mit akarok mondani, és ez a pontosan éppen akkora probléma.

Ugyebár úgy szól egy zsoltár, minek írjam ide a számát, a szám az semmi, egy fikció, s aki a következő mondatból nem mondja fejből a számot, annak úgyis hiába írnám le: szóval valami olyasmiről van szó, hogy az elhurcolt zsidók ülnek a babiloni vizeknél és hegedűiket a fákra akasztják. Azt mondják nekik, énekeljetek nekünk valami vidámat a Cion dalai közül! De hát hogyan énekelhetnénk mi valami vidámat, mikor az ország romokban, a templom lerombolva, a nép fogságra hurcolva. Ejnye no. Ne lógassátok az orrotokat! Énekeljetek már valamit arról a Jeruzsálemről.

Hát jó, énekelünk valamit.

Ha elfeledkezem rólad, Jeruzsálem, feledkezzék el rólam az én jobb kezem.

Ezt tudnánk énekelni.

Este van. Nyitva az ablak, beszűrődik a város zaja. Nagy bontások-építések voltak itt, éjjel-nappal csattogott valami légkalapács, most végre hazamentek a munkások, csak egy utcai kiülőke közönsége énekelget, hát úgy, ahogy egy utcai kiülőke közönsége szokott, nincs ezzel semmi baj, ez a béke. Elcsörömpöl a villamos, kicsit rázza a házat, nyomulnak az autók, ordítoznak a részegek, este van, nyár, béke. Délután kibicikliztem a Margitszigetre, áthámoztam magam a bicikliútnak kinevezett parti sétány gyalogosain, a lezárt Műegyetemi rakpart helyett igénybe vehető Budafoki út intoleráns autósain, a Szigeten szuszogtam egy kicsit, néztem a Dunát és a Margit híd alatt monokiniző lányokat, szóval: éltem a békét.

Ha akarok, holnap átruccanok a Tátrába hegyet mászni. Ha akarok, kiszaladok Bécsbe egy barátságosat sörözni. Vagy átmegyek Ungvárra, az ott élő költő barátommal meginni egy pohárt bort. Esetleg beülök a kocsiba és elmegyek Erdélybe, mondjuk Vajdahunyadra, hogy megnézzem, milyen Közép-Európa legszebb reneszánsz lovagvára.

Van egy ország, szívünkhöz közel álló, minden, a keresztény és a zsidó kultúrán felnőtt ember szívéhez közel álló, amelyet ellenséges vagy bizalmatlan környezet vesz körül, ahonnan nincs mód átruccanni ide vagy oda, amelyet csőre töltött fegyverek gyűrűje vesz körül és ahová most éppen katyusa-lövedékek és aknák zuhognak. Ahol emberek halnak meg azért, mert éppen kimentek a vasútállomásra, ahol katonafiúkat rabolnak el, ahol az esti béke zörejei, neszei, hangjai közül az egyik a rádióé: hogy nem kell-e gázálarcot húzni, óvóhelyre menni. Egy ország, amelyik a civilizáció, a demokrácia és az anyagi fölemelkedés legfőbb hordozója a régiójában, amelyik mentsvár volt százezreknek és millióknak, és amelyik talán most is az. Egy ország, amelyik nem akar mást, csak lenni, de ez is sok, már ez sem számít bocsánatos bűnnek.

És hát ez az, ami miatt nem tudok írni: a görcs miatt, hogy elfogult vagyok. Nem akarok elfogult lenni. Szeretnék együttérezni a libanoni asszonnyal, akit a hírügynökségi fénykép tanúsága szerint vérző arccal tesznek fel a mentőautóra. Szép arca van – vajon begyógyul-e rajta valaha az seb, és marad-e utána heg, vagy néhány hét múlva éppen olyan szép lesz, mint azelőtt? És szeretnék együttérezni a libanoni fiúkkal, akik futva visznek egy halottat az utcán végig, arcukon harag, megdöbbenés, fájdalom, gyűlölet.

Názáretben jártunk, egy csoporttal, turisták voltunk, fényképeztük a látnivalókat, Szűz Máriát félholdban, mecsetet, Angyali Üdvözlet-templomot, amikor elhúzott mellettünk egy nyitott, öreg Ford, vidám fiúk ültek benne és azt kiabálták nekünk, marónak szánt iróniával: „Wellcome! Wellcome!” és ujjukat egyértelműen ránk szegezve csattintgattak, akkor még csak kézzel, azóta már ki tudja, lehet, szereztek olyan szerkezetet, igazit, amivel csakugyan lehet csattintani. Dermesztő jelenet volt. Ha tudnék arabul, biztosan megpróbáltam volna beszélni velük, hogy: hát miért? Magyar turisták vagyunk, mecsetet, templomot egyaránt fényképezünk, ha a müezzin énekelni kezd, tisztelettel megállunk: miért akartok lelőni bennünket?

Elmondtam volna nekik: én olvastam a Koránt, tudom: Allah nem kívánja ezt tőletek, sőt, Allahot a Próféta, akit nagyszerű, kiemelkedő történelmi személyiségnek tartok, aki a világ humanizálásához óriási mértékben járult hozzá: szóval kezdetben nem Allahnak nevezte, hanem így: Rahman: a Könyörületes. Mondjátok, barátaim, akiknek Istenét kezdetben így nevezte a Próféta: a Könyörületes: hát hová menjenek a zsidók?

Mondjátok, miért olyan rettenetes bűn az, ha egy nép csak lenni akar? Mi rosszat tett: lecsapolta a mocsarakat, autópályákat épített, demokráciát és munkahelyeket teremtett – azon a földön, ahol úgy nem mellékesen, négyezer év óta otthon van. Természetesen tudom, seb itt, seb ott, érv és ideológia mindig és mindenre van. És mi, Kelet-Európa önpusztító történelmének elszenvedői és örökösei, mi sem léphetünk fel a tanítómester pózában. De mégis: mi lett volna, ha tudok arabul, és megpróbálok beszélni ezekkel a fiúkkal?

Én általában szót tudok érteni még a bedühödött kamaszokkal is. Ezekkel a fiúkkal azonban, ott Názáretben, abban a nyitott, öreg Fordban, hát, ki tudja, hogyan végződött volna a beszélgetés. Nagyon különös fény égett a tekintetükben. Pedig csak annyit akartam volna mondani: mi nem ti ellenetek szeretjük Izraelt, hanem mindannyiunkért.

Ezért, most, akinek fontosak a béke esti hangjai, aki szeretne együttélni ilyen emberrel és olyannal, akinek szívügye a Margitsziget és a monokiniző lányok, aki hisz az ilyen szavakban, mint érték és szépség, szabadság, igazság, szerelem, élet: az mondja velem: ha elfeledkezem rólad, Jeruzsálem, feledkezzék el rólam az én jobb kezem.

Mert van, amikor a szó ideje jön el, és van amikor a tetté, de most különös kort élünk: most a szó a tett. Most az a dolgunk, hogy elmondjuk a világnak: van egy könyv, amely vallás, etika, költészet és ennek a könyvnek van egy népe és az a nép mi vagyunk. Mondjuk el: van egy város, egy ország, amely nekünk: keresztényeknek, muszlimoknak, zsidóknak, ateistáknak, humanistáknak fontos, mert emberi mivoltunk szimbóluma. Mi vállaljuk ezt a szimbólumot.

Önstigmatizáció?

Talán az. És?

Egyébként a 137. zsoltárról van szó – , nem mintha ez lényeges volna, mert nem vagyok vallásos, versnek pedig nem igazán nagy, van ennél szebb szöveg a zsoltárok között is, a Biblia más könyvei között is. Ez csak egy mondat.

De a legaktuálisabb mondatunk.

Szunyogh Szabolcs