Forrás: NOL

Népszabadság * Bächer Iván * 2006. augusztus 5.

Jön a vonat hazafelé, elhagyja Vácot, el a cementművet, el az egykori téglagyár helyén lévő betonkeverőt és a vele szemben mostanra épülő vízi centrum monstrumot. Belerobogunk Verőce Duna-mező névre hallgató negyedébe. A töltés alatt-mellett húzódó Maros utcához érve már lassít a vonat; lehet nézni a házakat, és lehet látni, hogy többségük tipikus, egykori parasztházból felpolgárosított nyaralóház. A figyelő szemnek különösen feltűnhet egy épületegyüttes. Klasszicista kúria, mór stílű ablakokkal, az épülethez tapasztva egy szintén régi, jókora L alakú ház.

Mindegyik a pesti nyaralókat szolgálta egykor.

A középsőben, a szép fenyők alatt fehérlő mór ablakosban, amelyben ma Alpári Gyuri és családja él, egy érdekes ember nyaralt övéivel tíz éven át: Kinszki Imre.

1901-ben született színes, elegyes, lezsidózható családban, amelynek ágain, bogain számos értékes ember termett; rokon volt például Baumhorn Lipót építész, a legnevesebb magyar zsinagógaépítő.

Imre kimagasló eredménnyel végezte el a piaristák gimnáziumát, orvos szeretett volna lenni, de egyetemre nem mehetett az úgynevezett numerus clausus miatt. Ez a törvény, kedves gyerekek, amely származás alapján szabta meg és arányosította a magyar egyetemisták számát, szörnyű szégyent hozott Magyarországra, a tehetségek szép részét elüldözte az országból, mellesleg minimum fél tucat Nobel-díjastól fosztotta meg a nemzetet, bárcsak ez lett volna a legnagyobb baj.

Kinszki tehát nem egyetemre ment, hanem hivatalba; a Gyáriparosok Országos Szövetségének irattárában helyezkedett el, ahol az általa tökéletesen elsajátított öt idegen nyelven intézte a hivatal levelezését. Itt ismerkedett meg gyors- és gépírónő asszonyával is. Két szép gyermekük lett, azokkal kezdtek aztán Verőcén nyaralni.

A mama egy darabig a gyermekszínházas Lakner bácsi titkárnője volt, később beírónőként állt rendelkezésére íróknak, újságíróknak, tehát kézírást vagy élőbeszédet rögzített írógéppel.

Kinszki Imre mindennap munka után és persze minden hétvégeken és minden verőfényes verőcei nyaralónapon fényképezett. A képeket maga hívta elő, és maga nagyította és válogatta és rendezgette ma is meglévő csinos albumokba.

Univerzális tehetség lehetett amúgy; szenvedélyesen érdeklődött a természettudományok iránt, mikroszkóppal is fotózott, de írt cikkeket a textiliparral kapcsolatosan, filozófiai fejtegetései jelentek meg a Nyugatban, természetesen merült el a magyar irodalom mélységeiben, Babits-rajongóként rendszeresen eljárt a Centrál Kávéházba, hogy élőben láthassa-hallgathassa a költőt.

A négytagú Kinszki család Zuglóban lakott, a Róna utcában, polgári nívón, a családfő jövedelme ötszáz pengő körül volt havonta.

Egyhavi keresetből kitelt száz napra a verőcei házbér, itt a koszt fillérekbe volt, mellesleg a verőcei gazdák többsége általában korlátlan gyümölcsfogyasztást engedélyezett a pesti gyerekeknek az óriási kertekben.

1932-ben Hartó János adott ki nekik szobákat a Maros utca 42. szám alatt lévő házában, majd 1933-tól tíz éven át ugyanezen utca 30. szám alatti házában béreltek egy különálló melléképületet Oroszi Páltól, illetve annak unokaöcscsétől, Szilágyiéktól, akik debreceni mézeskalácsosok voltak amúgy.

A családfő a két-három heti szabadságot leszámítva természetesen mindennap bevonatozott a városba. De vasárnaponként és a szabadság napjaiban mentek a Dunára és fel a Börzsönybe, mint minden verőcei nyaraló.

Aztán máshova történt a vonatozás; Kinszki Imrét és a még diák Gábor fiút behívták munkaszolgálatra. Az apáról pontos hír nem jött, csak az volt a biztos, hogy nem tért vissza többé; viszont került túlélő tanúja annak, hogy a kamasz fiút Buchenwaldban úgy ölték meg, mint Szabó István filmjében az olimpikont: addig locsolták vízzel, míg az élet belé nem fagyott.

Anya és lánya a pesti gettóban élték túl az ostromot.

Háború után a Liszt Ferenc tér 2.-ben laktak, a Vidor Emil tervezte házban, amelyben az építész irodája, Jaschik Álmos műterme vagy a Vázsonyi család lakása volt, amely háznak tehát több regényt is rejtenek, őriznek vaskos falai – de hát a legtöbb pesti ház falaira ez igaz.

A Liszt téren – lévén a nagyszerű drámapedagógussá lett Judit lánygyermeke, Eszter, egyetemista társam, barátom – gyakorta megfordultam magam is. Kinszki Imre özvegye – nekem nagymama – 1983-ban bekövetkezett halála után magam is részt vettem a lomolásban; a hihetetlen mennyiségű papír, emlék, régi iskolásfüzet, háború előtt lejárt szavatosságú gyógyszeres fiola mellett az én kezemben is megfordultak a fényképek, amelyekről akkor még nem tudtam, hogy mára a magyar fotográfia történetének megbecsült darabjai lesznek.

Juditnál megvannak a Verőcén készült fo-tók is.

Hallom, nemsokára kiállítása nyílik Kinszki Imrének, és valami albuma is megjelenik majd.

Egy kis Kinszki-verniszázst rendezhetne egyszer Verőce is; van köze e fotóművésznek a községhez annyi, mint a szobrot kapott Wass Albertnek, aki soha nem járt e tájon.

Nem szeretem a misztikumokat, nem hiszem, hogy egy ház falai önmagukban hidegnél, avagy melegnél tudhatnak sugározni egyebet. De ha mi tudjuk, hogy kik éltek, milyen emberek laktak a falak között, akkor az a tudás már igenis beléköltözik a falakba, és onnantól azok a falak már adnak a hőnél egyebet is.

Orosziék, Szilágyiék egykori házában, amelynek tíz nyáron át volt lakója családjával Kinszki Imre, ma Alpári Gyuriék laknak; értelmes, érdeklődő, nyelveket beszélő, sokat utazó, olvasó, nyitott szemmel és szívvel elő polgáremberek. Biztos, hogy jól megértenék egymást Kinszki Imrével.

Ráadásul megvan a kertben a kisház is, és föl is van újítva szépen.

Comments are closed.