PÁLYI ANDRÁS
Ex libris
Múlt és jelen: örök dilemma, legalábbis azóta, hogy az emberiségnek tudata és ismerete van a múltjától. Teher-e a múlt, amelytől meg kell szabadulnunk, amit el kell vesztenünk, hogy a kor kihívásaira válaszolni tudjunk? Vagy ellenkezőleg, semmi sem oly fontos, mint a saját eredetünk, gyökereink ismerete, e nélkül ugyanis képtelenek vagyunk megvetni a lábunk a világban, hisz az identitás nélküli ember semmiféle választ nem tud adni semmilyen korkérdésre. Hol tartunk ma ez ügyben? Miképp van jelen a (nemzeti) múlt mai jelenünkben? Az alábbi négy könyv négy különböző választ kínál erre a kérdésre.
Kiss Gy. Csaba: A haza mint kert
Ebben a kötetben az a legrokonszenvesebb, hogy első pillantásra eszünkbe se jut róla a fenti dilemma. Aminek különös hangsúlyt ad, hogy olyan szerzővel van dolgunk, akinek érdeklődése homlokterében a nemzeti identitás kérdése áll. E tekintetben egyébként számos értékes munka látott napvilágot az elmúlt másfél évtizedben, elérhetővé váltak korábban tiltott címek is, nem beszélve a szellemi, erkölcsi vagy szakmai értelemben vett selejtről. Lehet-e még újat mondani? Nem a „könyökünkön jön ki” ez a téma? Éppen nem, hisz a térségünkben – és nem csupán itt – az újra meg újra felszikrázó sovén indulatok, az idegengyűlölet és az etnikai előítéletek korában, ez az egyik legforróbb, legidőszerűbb, leginkább tisztázandó kérdés. Amiből is következik, hogy taglalása legtöbbször erősen összefonódik a napi politikával, ami persze – inkább előbb, mint utóbb – szellemi és történelmi zsákutcába vezet. Ez pedig egyfajta patt.
Kiss Gy. Csaba, aki annak idején rövid ideig maga is aktív politikus volt, ám hamarosan visszatért az egyetemi katedrára, új kötetével, amely az utóbbi néhány évben született tanulmányainak gyűjteménye, már-már modellértékű választ kínál erre a pattra. Szerzőnk az ezredforduló táján ugyanis elkezdett behatóan foglalkozni az általa „köztes Európának” nevezett térség, más szóval a volt szocialista országok nemzeti himnuszaival. Azaz hogy nem is országokról, hanem az itt élő népekről van szó – elegendő a régi Jugoszlávia felbomlásával, Csehszlovákia kettéválásával fémjelezhető folyamatra gondolnunk -, és nem is csak a himnuszokról, hanem a nemzeti mitológiában szereplő hősökről, tájakról, folyókról, egyéb jelképekről. „Ezeknek a panteonoknak az alakjai a szomszédos népek szemében nemegyszer ellenségnek számítottak” – állapítja meg Kiss, hisz a horvátok nemzeti hősét, Jelaèiæot mi a pákozdi csatából ismerjük, a horvátok és a szlovákok Kossuthot a központosító és magyarosító törekvések apostolaként, és így tovább. Az első benyomásunk nem is lehet más, mint a vagy-vagy, a „tertium non datur”, mert a „nemzeti mítoszok ahhoz keresnek érveket, hogy bebizonyítsák, hogy saját nemzeti hőseik az egyetemes igazságot képviselték”.
A „vagy-vagy” helyett szerzőnk az „igen és nem” mellett tör lándzsát. Hangsúlyozza, hogy „magát a nemzetet nem kismértékben narratívák és szimbólumok teremtik”, amihez hozzátartozik, hogy a mítoszokat nem eltüntetni kell, hanem mítoszként tekinteni rájuk, magyarán funkciójában látni mindegyiket, s akkor mindjárt megkísérelhetjük „egy közös közép-európai panteont fölállítani”. Nem egyszerűen azért, mert így az is kiderül, hogy létezik másik névsor is, akik a térség népeinek együttműködése mellett szálltak síkra, akár saját korábbi lépéseikkel vitázva: a Monarchiát konföderációvá alakítani kívánó cseh Palacký, a Duna-konföderáció tervével Kossuth, az ugyancsak államszövetségben gondolkodó lengyel Czartoryski herceg a XIX. században és Pi³sudski marsall az első világháború után, vagy akár „az Erdős-Kárpátok többkultúrájú világát regényeposzban megköltő Stanis³aw Vincenz” stb., stb. Ennél is fontosabb lenne azonban az egymással szembenálló nemzeti héroszok és szabadságmozgalmak nyílt konfrontálása e közös panteonban, esetleg olyan, közösen írt tankönyvek formájában, amelyek több oldalról mutatnak meg minden hőst és minden népet: „Így talán veszítenének előítéleteket sugárzó erejükből a nemzeti mítoszok, és tudatosíthatnánk, hogy érvényességük csupán viszonylagos.”
A kötet minden egyes tanulmánya, az esetleges olvasói elfogultság ellenére, tiszteletet parancsol a szerző iránt, aki úgy haladja meg a térség népeinek tegnapi konfliktusait, hogy valamennyi esethez impozáns tárgyismerettel és empátiával közelít, s ez lehetővé teszi számára, hogy elmélyülve és elfogadva az adott közösség identitásproblémáit, megmutassa annak korlátait is. Ezt neveztem modellértékűnek.
(Nap Kiadó, Budapest, 2005. 228 oldal, 2440 Ft)
Kovács István: Csoda a Visztulánál és a Balti-tengernél
Hézagpótló és hasznos munka – némiképp szerencsétlen címe ellenére – Kovács István XX. századi lengyel történelemkönyve, noha korántsem törekszik arra a komplex látásmódra, mint Kiss Gy. Csaba. A szerző, akit eredeti irodalmi munkássága mellett műfordítóként, diplomataként, esszéistaként a lengyel történelem és kultúra avatott ismerőjeként tartunk számon, e vaskosra sikeredett könyvében az oldott történelmi esszé hangnemét gyakran adomázásba fordítja, sőt nem túlzunk, ha a történelmi-közéleti anekdoták előadását érezzük igazi műfajának, amire ékes bizonyság a függelékként közölt két személyes hangvételű csevej, a legendás Wac³aw Felczak professzornak emléket állító írás és a Történelem a futballpályán című családi sztori apáról és fiáról, akik közel négy évtized különbséggel a lengyel-magyar válogatott labdarúgó-mérkőzés tolmácsai voltak. Igaz, utóbb az apa, a könyv szerzője, krakkói főkonzulként maga járt közben fia érdekében, míg az előbbi esetben épp Lengyelországban tartózkodó ösztöndíjas egyetemistaként neki magának kellett megszerveznie a megtiszteltetést, hogy rajongott futballsztárjaival együtt tölthessen egy-két napot, miközben hetven kilométerre a chorzówi stadiontól épp a lengyel kereszténység millenniumának ünnepségei zajlottak.
A történetben hemzsegnek a bájos és a kor ellentmondásait érzékletesen felvillantó anekdoták, mégis úgy érezzük, inkább a főkonzul majdan megírandó emlékirataiban lenne a helyük, s nem „a XX. századi lengyel történelem sorsfordulóit” ismertető munkában. Ahogy kissé túlzás úgy ismertetni Felczak bátor és kalandos életét – aki a német megszállás alatt a hazai ellenállás és a londoni emigráns kormány közt kapcsolatot tartó futár volt, amiért aztán évekig kommunista börtönben kellett sínylődnie -, hogy annak igazi megkoronázása, amikor 1988-ban a Bibó kollégiumban Orbán Viktornak és Kövér Lászlónak azt sugalmazza, hogy „alakítsatok politikai pártot”. Számomra az igazán árulkodó epizód azonban az, amikor feltűnik a könyv lapjain Michalina Pe³czyñska aszszony, Felczak anyja, akinek ősei a bukott lengyel felkelések után megjárták Szibériát, s aki nyolc gyermekéből négyet elvesztett az ellenállás alatt, mégis „katonai esküjének megtartására biztatta a mesebeli legkisebbik fiút” a szovjet megszállókkal szemben 1945 után is folytatódó fegyveres ellenállás idején. Itt érezzük a legtisztábban, mennyire távol áll Kovácstól Kiss Gy. Csabának a nemzeti mitológia viszonylagos igazságát hangsúlyozó látásmódja. Ő inkább példaként állítja e XIX. századi lengyel hazafiságot, amelyről ma könnyen a fiaikat öngyilkos merényletekre nevelő palesztin anyák jutnak eszünkbe, a gyengélkedő magyar patriotizmus elé. Csakhogy a múlt így, egy az egyben semmiképp sem emelhető át a jelenbe.
Amire egyébként a legjobb példa az utóbbi időben e témakörben a lengyeleknél fellángolt nem egy vita, de erről ő láthatóan nem kíván tudomást venni. A könyv törzsanyagában, amely az események krónikáját korrekt szenvtelenséggel tárgyalja, s egy jól forgatható kronológiát is tartalmaz, véletlenül se kerül szóba a jedwabnei zsidók 1941-es lemészárlása, aminek a németek csak nézői voltak, s amelynek napvilágra kerülése a lengyel önismeret egyik legtermékenyebb polémiáját váltotta ki, de igen diszkréten említődik a függetlenség viszszanyerése utáni első köztársasági elnök, Narutowicz elleni jobboldali hecckampány és merénylet is, a szocialista-demokrata Pi³sudski marsall államcsínye és diktatórikus hatalomgyakorlása is, s engem személy szerint az is zavar, ha előfordul, hogy a Szolidaritás betiltása utáni hadiállapotot pártállami eufémizmussal „szükségállapotnak” nevezi. Azaz elsősorban a nyolcvanas évek végéig forgalomban lévő történelemkönyvekhez képest korrekt ez a panoráma, s az akkori mítoszt tükrözi a cím is: az 1920-as „visztulai csoda”, amikor Pi³sudski megállította a bolsevik intervenciót, valamint a Szolidaritás-„csoda” együttes beemelése a nemzeti panteonba. Csakhogy ez utóbbi az azóta történtek következtében ugyancsak megkopott. A gondot az a szerzői szemlélet okozza, amely a múltat nehezékké, teherré teszi. Kár. Hisz mondom, ennek ellenére hézagpótló, fontos könyvről van szó.
(Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006. 650 oldal, 3800 Ft)
Dr. Meskó G. Zoltán: A csendes összeesküvés
„A politikai tisztogatás kommunista modellje a pozsonyi szlovák egyetemen” – ez a hosszú, árulkodó alcím vastag betűkkel ott áll a kassai születésű és Pozsonyban 1952-ben orvosi diplomát szerzett, nemzetközi hírű Meskó kardiológus professzor könyvének címoldalán. Sejteni véljük hát, hogy ez a könyv, amely eredetileg angolul íródott és az Egyesült Államokban jelent meg (a magyar kiadás a német változat alapján készült), miért tetszett annyira monsignore Thomas Hartmann-nak, a Rockville Centre egyházközségi tévé- és rádióadások igazgatójának, aki így üdvözölte: „Ismerjük II. János Pál történetét és azt, miként került fel neve az elítéltek listájára. Dr. Meskó segítségével most abba nyerhetünk bepillantást, milyen hosszú is volt ez a lista:”
Azaz A csendes összeesküvés elfogult könyv, nem mentes túlzó kifejezésektől. „A szicíliai maffia mindössze kezdő amatőr társaság volt ahhoz a titkolózó, ármányos és pusztító kommunista klánhoz képest, amely párttagkönyvét a kollégák eltávolítására használta fel” – olvassuk többek közt. Ám ahogy elmerülünk ebben az elképesztő névsorolvasásban, amely a negyvenes évek végén a pozsonyi orvostudományi egyetemen lezajlott tisztogatás áldozatait sorolja, minden esetet gondosan részletezve, hisz rövid időn belül vallásosságuk vagy egyéb ideológiai megbízhatatlanság miatt a profeszszorok nagy részét és közel ezer hallgatót távolítottak el onnan, nem tudunk nem elképedni. Ismerünk a korabeli Csehszlovákia történetéből nem egy hasonlóan rémisztő akciót, hogy csak a németek kitelepítésére, az úgynevezett magyar-szlovák lakosságcserére utaljunk, de az a vakság, amely az orvosoktól nem azt várja el, hogy gyógyítsanak, hanem – Ernest Sýkora oktatásügyi miniszter szavaival – hogy „a marxizmus-leninizmus erős bástyája” legyenek, még a maga korában is párját ritkította.
Meskó G. Zoltán, aki 1968-ban hagyta el Csehszlovákiát, s azt követően német, majd amerikai klinikákon működött, hihetetlenül pontos, egzakt, hiteles. Minden elfogultságával és érezhető indulataival együtt. Vagyis igazi tanúságtétel ez a könyv, nélkülözhetetlen, mint minden adattár, és tisztességes, mert tényekre szorítkozó dokumentáció. Ez is a múlt egyfajta képviselete a jelenben, adatközlés, amely önmagában fejbeverően hat a mai olvasóra. Megvan persze a saját véleménye a történtekről, de azt ő maga is mellékesen árulja el. Ránk bízza az ítéletet.
(Fordította Murányi Beatrix. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006. 244 oldal, 2000 Ft)
Péter I. Zoltán: Ady és Léda
Ady Endre vitathatatlanul a magyar nemzeti mitológia kiemelkedő alakja, de egyben máig a legvitatottabb alakja. Péter I. Zoltán remek könyve, amely nem akar többet, mint elmondani „egy szerelem történetét”, és amely lebilincselő olvasmány, nyilván sokféle szempontból elemezhető, meg is érdemelné, de itt csak a fenti összefüggésben veszem szemügyre. A szerző nem irodalomtörténész, nincs is ilyen ambíciója. Őt alapjában véve a „régi” Nagyvárad, vagyis a városnak a magyar művelődéstörténetben egykor betöltött szerepe foglalkoztatja, ám idevágó művei közt már korábban is volt két Ady-könyve. A jelenlegiben kimondottan arról a kilenc esztendőről van szó, amely során 1903. szeptember 6-i nagyváradi megismerkedésüktől az 1912-es Elbocsátó, szép üzenetig Ady és Léda „együtt” voltak.
Az idézőjel indokolt, hisz tudjuk, igazából sosem voltak együtt. Léda, azaz Brüll Adél Párizsban él kereskedő férjével, Diósy Ödönnel, s bár az asszony egy sor tekintetben igazi emancipált nő – elsősorban társadalmi kapcsolatait, baráti, szerelmi vonzalmait, szellemi tájékozódását illetően -, másfelől ragaszkodik a nagypolgári családmodellhez, s megromlott házastársi kapcsolatuk ellenére élete végéig kitart férje mellett. Ady maga aligha gondol házasságra, az asszony öt esztendővel idősebb nála, ő „ragadja magával” a Fény Városába, ő adja a kezébe a francia költőket. Mindvégig létezik azonban a szerelmi háromszög, bár Diósy igazán csak rövid ideig féltékeny, létezik Ady számára a Léda-Párizs szindróma, a kettős vonzás, s talán az sem túlzás, hogy Léda – a Léda-szerelem – teszi a költőt elvitathatatlanul a nemzeti mitológia alakjává.
Mindezt eddig is tudtuk, meg nem is. Adyról számos nagy monográfia született, szerzőnk leginkább Bölönit és Vezér Erzsébetet idézi, és természetesen Kovalovszky Miklós 1980-ban megjelent kis Léda-könyvét. Ő maga inkább csak krónikás akar lenni, megmarad az események puszta regisztrálásánál. Ez könyvének legfőbb titka, tudniillik két nem mindennapi emberről szól ez a történet, akiknek, ha sikerül minél inkább feljegyezni prózai tetteit és reakcióit, annál inkább tetten érhető a különössége, s ettől lesz oly feszült, időnként minden fikciót megszégyenítően kalandos ez a mese. A legismertebb Léda-versekkel ugyanis mindnyájan találkoztunk, ha máshol nem, hát az iskolapadban; nem vagy alig ismerjük viszont azt a szituációt, amelyben e nagy ívű, nagy szenvedélyről tudósító, a szerelmi élményt élet-halál dimenzióban kozmikus tapasztalattá tágító művek megszülettek. Szerzőnk sem pótolja a hiányt, legfeljebb egy-két megállapítást idéz a költő valamely monográfusától.
A szerelmi történet, amit elmond, nem afféle erotikus locsi-fecsi. Ráadásul ez nem is annyira rajta, inkább a hősein múlik, akik elesetten, megalázva vagy szerelmi játszmát játszva is nagyok és mitikusak, mintha eleve beleszülettek volna a nemzeti panteonba. Holott nem, nagyon is árvák, kiszolgáltatottak, de egymás vagy önmaguk ellen vétkezve se kisszerűek. Péter I. Zoltán, úgy tűnik, jól tudja, hogy nem neki kell megmutatnia Adyt és Lédát, csak hagynia kell, hogy ők megmutassák magukat. Mint ahogy azt is tudja, hogy bár Adyt állítja reflektorfénybe, általa valóságosan megjelennek a megfejthetetlen és rejtélyes asszony titkai is. Legszívesebben azt mondanám: igen, ilyen póztalanul kell a nemzet nagyjairól beszélni. Mert így nemcsak az egyes nemzeti mítoszok viszonylagos igazságára derül fény, hanem mögöttük az elemi emberi drámára is.
(Noran Kiadó, Budapest, 2006. 430 oldal, 2699 Ft)
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 30. szám