Forrás: NOL

Konrád György: Csodafigurák

Népszabadság * Perecz László * 2006. július 22.

„Fiús, vékony alak feketében, ezüstfej, ezüsthang, felsikló kacaj, egy kisfiú örvendező szeretete.” Ő Pilinszky János. „Gyermekes, aranyszívű, mulatságosan szertelen, nyakigláb, mély hangú bohóc.” Ő meg Danilo Kiš. „A kormány mögött látok egy szemüveget s a mögött egy finom, öreg arcocskát, fiúsan hátrafésült ősz hajat, hunyorgást és a száj sarkában ottfelejtett mosolyt.” Ő pedig Duczynska Ilona.

Konrád György portréi, a kötet olvastán legalábbis úgy látszik, mindig érzéki alapra épülnek. Hogy hőse arcképét meg tudja rajzolni, az írónak előbb mindig az alakját kell fölidéznie magában. Az elkészülő portré aztán persze a személyiség egészéről – a habitusról meg az intellektusról, a teljesítményről meg a hatásról – is képet ad majd, az ugrópont azonban mindig a megjelenés keltette érzéki benyomás: az alak meg az arc.

Konrád csak arról tud hát portrét készíteni, akit személyesen ismer? Nem, nem így áll a helyzet: a dolognak bizonyos értelemben éppen az ellenkezője igaz. Konrád szemében éppenséggel mindenki portréhőssé lesz, és a kezén minden portrévá válik. A kötet így jogosan minősíti önmagát arcképgyűjteménynek, noha műfajilag a legváltozatosabb írásokat foglalja magában, a kiállításmegnyitótól a nekrológig, könyvkritikától az önéletrajzi visszaemlékezésig, az esszéisztikus gondolatfutamtól a regényszüzséig.

Ahol csak lehetséges, a portrérajzoló ott ezért igyekszik megőrizni portréhőse alakjának személyes-érzéki vonatkozását. A legfontosabb példa Mérei Ferenc és Nagy Imre. Egyikük sem közeli barát, de mindketten kortársak és valahogy – közelebbről-távolabbról – ismerősök. A mulatságos anekdotákkal színesített Mérei-portré egy ötvenhat októberi jelenet fölidézésével indul: ahogy az egyetemista fölkelő Konrád végighallgatja Méreinek a kormánynévsorhoz fűzött, rögtönzött kommentárjait, meg ahogy, karján nemzetőrszalaggal, a vállán géppisztollyal, védelmet nyújtva végigkíséri a tanár urat a városon. A meleghangú Nagy Imre-portré egyik pontján pedig fölvillan a kép, ahogy az egyetemről kirúgott Konrád megfigyeli a napi sétáját végző Nagy Imrét: a fiatalember főhajtással köszönti a hatalomból éppen eltávolított miniszterelnököt, a politikus pedig kalapemeléssel köszön vissza neki.

Amint viszont már teljesen eltűnik a személyes-érzéki vonatkozás, ott a portré az esszé vagy az elbeszélés felé közelít. A legjelentősebb példa erre Raoul Wallenberg meg Dávid király. Az embermentő Wallenbergről készített portré valójában esszé: gondolatfutam a magyar holokauszt „romantikától mentes pokláról”. Az eszszé hősének, az embermentés géniuszának, ennek a „szent kalandornak” az alakját figyelemre méltó beleérző képességgel jeleníti meg ugyan, tétje azonban más: megpróbálni megérteni a megérthetetlent. A bibliai Dávid királyról készített portré pedig voltaképp regényszüzsé: egyszerre rekonstrukciója és értelmezése az Ótestamentum fragmentumokban elmesélt nagyregényének. A szüzsé hősének, az aranykor „ünnepi pillanata” beteljesítőjének, ennek a pásztorfiúból lett költőkirálynak az alakja megint megjelenik előttünk, a rekonstrukcióértelmezés azonban ismét mást céloz: elgondolkodni az isteni és az emberi párbeszédén, a szellemi és a fizikai hatalom vitáján.

Konrád György „csodafiguráknak” nevezi gyűjteménye hőseit. A figurák ugyan önmagukban nem lennének csodásak: attól lesznek azok, hogy megelevenednek. Elevenné pedig személyességük és érzékiségük teszi őket. Hogy személyessé váljanak és érzéki erőt nyerjenek, a portrékészítő igyekszik visszaemlékezni rájuk, és megpróbálja elképzelni őket. A portrékészítő két legfontosabb eszköze tehát az emlékezet meg a képzelet. Ahogy, ugye, minden íróé. (Noran, 286 oldal, 2999 forint)