Jeles történelmi évfordulóként tartja számon Franciaország, hogy éppen száz esztendeje, 1906. július 12-én mondta ki a korabeli Semmitőszék Alfred Dreyfus kapitány ártatlanságát. A vezérkar tisztjét kémkedés miatt ítélték el és száműzték az Ördög sziget poklába, minden bizonyíték nélkül, csak mert zsidó volt.
Egy hónapja közölte a Le Monde Vincent Duclert történésznek, a Társadalomtudományi Főiskola professzorának a cikkét, amelyben azt javasolja, hogy a jeles évfordulón, az 1935-ben meghalt Alfred Dreyfus hamvait ünnepélyesen helyezzék el a párizsi Panthéonban. A professzor indítványa mellett azzal érvel, hogy a hajdani vezérkari tiszt bíráival szemben hősiesen küzdött ártatlanságáért, és ezzel a jog s a szabadság bajnoka lett, példát mutatva a mai demokráciának is. Tagadhatatlan, hogy az alig megszületett III. Köztársaságnak fényes győzelme volt a rehabilitálás, de a kor, a XIX. század vége, erről az időről nem csupán a legdicsőségesebb emlékeket őrizte meg.
Érthető volt, hogy az 1871-es, németektől elszenvedett tragikus háborús vereség, Elzász és Lotaringia elvesztése mélységes letargiába taszította Franciaországot. Az indokolt honfibút a konok konzervatív jobboldal tudta a maga javára kiaknázni; oltárára emelte a hadsereget, mint amely nem felelős a kudarcokért, csak a politika bűnös. Ebben a hangulatban szinte ajándékként érkezett, hogy a kémelhárítás súlyos árulást fedezett föl. A német követségről egy lajstromnak a birtokába jutott, amely arról tanúskodott, hogy „valaki” adatokat szolgáltatott ki új korszerű francia fegyverekről, mozgósítási tervekről, hadititkokról. A követség takarítónője a rút, ostoba ábrázatú Madame Bastian volt, akit éppen taszító külseje és együgyű arckifejezése miatt a német diplomaták minden gyanún fölülállónak tartottak. Így gond nélkül üríthette ki a papírkosarakat, amelyek tartalmát rendszeresen átadhatta a kémelhárításnak.
De ki lehetett az adatszolgáltató? Az illetékesek egyetlen pillanatig sem kételkedtek abban, hogy az áruló csakis vezérkari tiszt lehetett, akinek módja volt fontos tények birtokába jutni, de az egyetlen utalás az esetleges bűnös személyére egy olyan megjegyzés volt, hogy „az alávaló D”. Vajon ki lehet a D? Végigpásztázták a tisztek névsorát, mígnem eljutottak Alfred Dreyfus kapitányhoz, és nyomban megvolt a „bizonyosság”. Csakis ő lehet a francia nemzet cserbenhagyója, egyszerűen azért, mert zsidó. Dreyfus a hadseregbe vezető főiskolákat kiváló eredményekkel végezte el, sziporkázó elméjű és tehetséges, s ezeket a tulajdonságait kívánta kiaknázni arra, hogy a vezérkarba beférkőzzék. Bajtársai különben sem kedvelték, mert magányos, bezárkózó, rátarti alkat volt. Vallását istenhívőként lelkiismeretesen követte, de csak a vallását, zsidóságát nem, így a teljesen asszimilálódni kívánó izraeliták jellegzetes táborába tartozott. Mindez tökéletesen elégséges a gyanú hitelességéhez.
Az országot a vezetés minden szintjén a jobboldal kormányozta, híven támogatva a maradi püspöki kartól, amely az elvakult antiszemitizmust mintegy hivatalos irányzatává tette. A fölfogást az akkori gyönge baloldalon kívül a társadalom nagy többsége követte, kivált a lumpenrétegek. A históriai elemzések szerint a korabeli Frankhon volt Európa egyik legantiszemitább országa. A vezérkar nyomban letartóztatta Dreyfus-t, s mert kétségbevonhatatlan bizonyítéka nem volt, elkezdték azok sorozatos gyártását. A kémelhárításnál szolgált Hubert Henry őrnagy, aki igen alacsonyról, paraszti sorból küzdötte föl magát, és mert a környezete arisztokrata, jómódú családokból származott, mindenre kész volt előmenetelének meggyorsítására. Buzgón hizlalta a Dreyfus-dossziét, okmányokat hamisított, alátámasztandó a kapitány szörnyű bűnösségét. A lajstromról félreérthetetlenül be kellett bizonyítani, hogy az Dreyfus kézírása. Fölvonultatták a legismertebb írásszakértőket, köztük Bertillont, a legtekintélyesebbek egyikét. Dreyfus ártatlanságának hívei váltig hangoztatták, hogy Bertillon biztos volt benne, a prezentált lajstrom semmiképpen sem a kapitánytól származott, de mert félt szembeszegülni, habozás nélkül a bűnösséget támasztotta alá. A bírósági eljárás idején elvakult tömeg hullámzott a színhelyen és a tárgyalóteremben is, és félelmetesen harsogta: „Halál a zsidókra”. A III. Köztársaság törvényei a fejvesztést már nem ismerték, a megfellebbezhetetlen ítélet a száműzetés volt a pokoli Ördög szigetre. A kunyhót, amelyben a rabot őrizték, kettős fallal vették körül, Dreyfus lábait éjszakára kalodába zárták, kezeit a priccshez bilincselték, nehogy a szökés akár meg is kísérthesse. A kapitány a kínok kínját állta ki, de fogcsikorgatva tűrt, mindenáron bizonyítani akarván ártatlanságát.
Időközben előkerült azonban egy „kis kék” dokumentum (ilyen színű papírra írták), amely további kémkedésre utalt, miközben Dreyfus már fogoly volt, tőle aligha származhatott. A gyanú Ferdinand Walsin Esterhazy kapitányra, erre a nemzetközi, mindenre képes kalandorra terelődött, aki rövid idő alatt elherdálta felesége vagyonát, fűnek-fának tartozott, és soha nem habozott, ha önmaga védelmében szemenszedetten hazugsághoz, csaláshoz kellett folyamodnia. Ám nem tehették meg, hogy teljesen hallgatnak róla. Úgy igyekeztek védeni, hogy Hubert Henry őrnagy, szívbéli jó barátja, róla is gyártotta a hazug dokumentumokat. A „kis kékeket” is Dreyfusnak tulajdonították, mintegy megtetézve a zsidó „árulását”, Esterhazyt pedig, akinek a nagyapja bitorolta a magyar nemesi nevet, a bíróság fölmentette minden vád alól.
A Dreyfus-ügynek hatalmas nemzetközi visszhangja támadt. Az egész akkori demokratikus világ fölháborodottan bírálta az igazságot lábbal tipró Franciaországot, odahaza pedig megszólalt a nagy ember. Émile Zola már világhírű íróként „J”accuse”, „Vádolok” című röpiratában kelt Dreyfus védelmére, támadta a pipogya köztársasági elnököt, Félix Faure-t. A röpiratot a kis példányszámú l”Aurore című napilap közölte, amelynek főszerkesztője, Georges Clémenceau, későbbi miniszterelnök (a Tigris) adta a történelmivé lett J”accuse címet. A hatás frenetikus volt: a hírlapból aznap 300 000 példány fogyott el, Zola a világ minden részéből 30 000 üdvözlő levelet és táviratot kapott. Esterhazyt a gyanú alól fölmentették, Zolát ellenben „sajtó útján elkövetett rágalmazás” vétségével elmarasztalták, börtön- és pénzbüntetést szabtak ki rá.
A politikai széljárás időközben megfordult. Párizsnak baloldali kormánya lett, az új államfő, Émil Loubet 1899 nyarán, ötéves késéssel perújrafölvételt rendelt el. A szorongatott és időközben Angliába szökött Esterhazy végre beismerte, hogy ő a tettes, mire hűséges Henry-jét, aki őérette is hamisított, börtönbe vetették. Az alezredessé előléptetett tiszt a fordulatról értesülvén priccsére feküdt, borotvájával elmetszette a torkát és elvérzett. Dreyfus új pere nem Párizsban, hanem Rennes városában kezdődött újra meg, de az eredmény néhány enyhítő körülmény elismerésén nem ment túl, a kapitány újfent bűnösnek nyilváníttatott. További hét esztendőt kellett várnia arra, hogy a Semmitőszék 1906. július 12-én végre ártatlannak nyilvánítsa, századparancsnokként visszahelyezzék a hadseregbe és megkapja a Becsületrendet. Emberi gyöngéit később is többen szóvá tették. Köztük Georges Picquart alezredes, aki a hadseregben egymaga rendíthetetlenül állt ki Dreyfus ártatlansága mellett, hátrányokat is vállalt érte, de a rehabilitálás után a kapitányt csak a maga sorsa érdekelte, elmulasztott oltalmazójának védelmére kelni.
S bár a jelenlegi Ötödik Köztársaság vitathatatlanul különbözik a XIX. századvégi feldúlt és gyűlölködő Harmadiktól, a négy évvel ezelőtti elnökválasztáson a szélsőjobboldali, antiszemita Jean-Marie Le Pen mégis a második helyen futott be, egyes előrejelzések szerint pedig 2007 tavaszán akár a húsz százalékot is megközelítő eredményre számíthat. Dreyfust száz éve rehabilitálták, elveszejtésének utódai azonban ma is tudnak híveket toborozni, nem is keveset.
Várkonyi Tibor
