Forrás: NOL

Népszabadság * Aczél Endre * 2006. július 4.

A két fő palesztin frakció, a kormányon levő, terroristának minősített Hamasz, illetve az elnök fészekaljának számító Fatah minapi megállapodásában az volt olvasható, hogy az ellenlábas szervezetek a maguk fegyveres ellenállását az 1967 júniusában, Izrael által megszállt (palesztin) területekre „összpontosítják”.

Ehhez képest Gilad Salit tizedes elrablása az 1967 előtti izraeli állam területén zajlott le. Ugyancsak az 1967 előtti izraeli határokon belül landolnak azok a rakéták is, amelyeket a Hamasz katonai szárnya, továbbá az Iszlám Dzsihád és más szervezetek az „ellenségre” zúdítanak.

Nyilvánvaló: a megállapodás értéktelen. Ugyancsak nyilvánvaló, hogy Izrael katonai ellenlépései indokoltak, de amennyire indokoltak, annyira aránytalanok és kontraproduktívak is.

Ezt maguk az izraeliek tudják a legjobban. Azt a rettenetes katonai fölényt, amelyet hadseregük a palesztin harcosokkal szemben élvez, ki lehet ugyan használni egy katona „visszanyerése” végett, és még az is meglehet, hogy ez a katona szabadlábra kerül, csak épp egy egész stratégia omlik össze a szemünk láttára.

Egy: amikor Izrael katonailag kiürítette (zsidó telepeseivel egyetemben) a Gázai övezetet, ezt abban a reményben tette, hogy „megszabadul” a terület palesztinjaitól, kik onnantól kezdve a maguk önálló életét élhetik. Kettő: az izraeliek nem számítottak arra, hogy időközben Gáza – szabad és demokratikus választások nyomán – a „terrorista” Hamasz kezére kerül. A szervezet pedig a területet nem az államépítés centrumának, hanem ellenállási gócnak tekinti, ahonnan szabadon lövöldözhet immár a túloldalra. Három: igen, azoknak lett igazuk, akik kezdettől fogva úgy gondolták, hogy bármely megszállt terület egyoldalú, ellenszolgáltatás nélküli feladása a palesztinok szemében a terrorizmus, vagy ha úgy tetszik, a fegyveres ellenállás diadalát szimbolizálja.

Mindent egybevéve Izraelnek semmi öröme nem lett Gáza kiürítéséből. Katonáit vissza kellett parancsolnia az övezetbe. Alkudoznia kell egy tizedes életéről, holott elvileg nem alkudozik a Hamasszal. Semmi biztosítéka nincs rá, hogy Gázából nem „nyugtalanítják” folyamatosan ezután is a környező izraeli („67 előtt is izraeli) településeket. Mindig van rá jelentkező. Nem kellett, nem tudott számolni azzal, hogy még a Hamasz mérsékelt politikusai sem képesek parancsolni saját Robin Hoodjaiknak. (Ha egy kicsit visszanéznek a történelembe, előbújhatott volna a hajdani Ír Köztársasági Hadsereg és az IRA „provóinak” esete. Minden nemzeti függetlenségi mozgalomban van egy olyan szárny, amelyiket önnön tehetetlenségi nyomatéka hajt előre. Általában – történelmi kifutásban – eredménytelenül.)

De ha már az örömtelenségről van szó: azért használtam az imént az „aránytalan” kifejezést, mert Salit tizedes fogságáért jobbára Gáza polgári lakossága fizet. Igaz, hogy az izraeliek lefogtak palesztin minisztereket és képviselőket tucatszám. Igaz, hogy porig alázzák a palesztin kormányt. De legalább ennyire igaz, hogy amikor elvonják az elektromos áramot a világ legsűrűbben lakott, legnyomorúságosabb enklávéjának lakóitól (1,5 millió ember egy szakajtónyi földön), s amikor csak a vegetáláshoz szükséges életfeltételeket nyújtják nekik, mert tehetik, akkor ártatlanokat zsarolnak. S nem kerülnek közelebb a békéhez, amit annyira áhítanak.