A nemrég önálló parlamenti frakciót alakított kereszténydemokrata képviselők a döntésüket azzal indokolták, hogy a magyar politikai életben végre látványosan meg akarják jeleníteni a „keresztény értékrendet”. Nos, ha már a csizma az asztalra került, én sem halogathatom tovább, hogy a téma szólamszerű emlegetéséhez ne tegyem hozzá a Biblia üzenetét, már ahogy én értem. Meggyőződésem ugyanis, hogy a krisztusi értékrend alaptételeit maga az Úr véste föl Mózes két kőtáblájára. Mi köze mind ennek Húsvéthoz? Csak annyi, hogy ez évben egymáshoz időben is igencsak közelkerült a zsidó Pészách és a Feltámadás keresztény/keresztyén ünnepe. Őszintén remélem, hogy ezek a pirosbetűs napok nemcsak a naptárban kerülgetik egymást, de ez is, az is a zsidó-keresztény egyistenhit diadalmaskodásának szellemi igazságát hirdeti, és közösen segítenek véget vetni az utóbbi két évezredet uraló „keresztény” antijúdaizmus európai uralmának és sok-sok bűnének, mert ezek bevallása és korrekciója nélkül még csak megközelíteni sem lehet a krisztusi értékrendet.
Hadd hivatkozzam a tárgyat érintő friss olvasmányomra, a világszerte nagy tekintélynek örvendő, s évtizedeken át Izraelben élt karizmatikus-keresztény angol prédikátor, Derek Prince posztumusz művére, Az Ígéret Földjének a szerző által kibővített magyar fordítására. (Új Spirit Könyvek, Budapest, 2005.) Derek nem kevesebbre vállalkozik e művében, mint hogy Izrael mai, második egybegyűjtését számos ószövetségi prófécia beteljesedéseként értelmezze, s az ezzel kapcsolatos brit-keresztény teológiai nézetek vázlatos egyháztörténeti összefoglalását is megejtse. E csoportosításból ugyanis egyértelműen kitűnik, hogy az Egyházban, mondhatni már a második századtól kezdve ütközik a biblia-értelmezés filoszemita és antiszemita vonulata. Számos Evangélium-magyarázó ugyanis sok évszázad óta (s mondhatni a legutóbbi időkig) a zsidóságnak, mint választott népnek, az Atya által való végleges elvetettségét hangsúlyozza azzal az indokolással, hogy ez az „Isten-gyilkos” nép szükségszerűen kiesett az eredeti szövetségből, s ezzel a félrevezető tanítással ágyazott meg a számtalan zsidóüldözésnek s a pogromok sorozatának, amelyek a huszadik század iszonyatos holokausztjában teljesedtek be. Ezt a tévtant fejelték meg aztán azzal a „helyettesítési teológiával”, amely szerint az Izraelre irányuló valahány ígéret voltaképpen ma már csakis az Egyházra vonatkozik. Arra is felhívja azonban Derek a figyelmet, hogy szinte minden korszakban éltek olyan keresztény igehirdetők is, akik ragaszkodtak az Ó- és Újszövetség egységéhez és a próféciák szó szerinti értelmezéséhez, s éppen ezért gyűlt meg a bajuk sokszor az aktuális egyházi vezetéssel és inkvizícióval, s jutottak nemegyszer mártírsorsra. Derek az angliai egyháztörténetet elemezve plasztikus képet rajzol erről a bujkáló patakként fel-felbukkanó Ige-hű, „sionista” (cionista) keresztény áramlatról, amely (különösen az után, hogy a Bibliát az ezerötszázas évek során angolra fordították) mind szilárdabban vallotta Izrael helyreállításának isteni szükségszerűségét, különös tekintettel az utolsó időkre. Ez a nézet aztán a puritánok között mind népszerűbbé vált olyannyira, hogy a nagybetűvel írt Helyreállítás szót utóbb már kizárólag e prófécia beteljesedésére vonatkoztatták. És a keresztény értékrend e hitvallását – Derek felsorolásában – olyan nevek fémjelzik, mint Oliver Cromwell, Samuel Pepys, Henry Oldenburg, Baruch Spioza, vagy Samuel Gott, aki Milton hatása nyomán vetett papírra már 1648-ban a Nova Solymát, amelyben az 1902-ben megjelent Herzl-i Ősújországhoz hasonló, modern izraeli utópiát fogalmazta meg. A 19. században a Helyreállítás keresztény hívei között még olyan patinás neveket is találunk Angliában, mint Charles Darwin, Shaftesbury grófja, Lord Palmerstone, Benjamin Disraeli, Robert Growning, George Eliot, John Adams, Laurence Oliphant és sokan mások. De Derek az amerikai puritánokra is vet egy pillantást: pontos forrásokat megjelölő hivatkozása szerint például Wodrow Wilson USA-elnök, aki keresztény államférfi és a Biblia lelkes tanulmányozója volt, az alábbi tiltakozást küldte Nagybritanniába az I. Világháborút követő béketárgyalások idején: „A cionista ügy szorosan összekapcsolódik a bibliai határok biztosításával, és szem előtt tartja az ország gazdasági fejlődését. (…) Egyébként megcsonkítanánk az országot. Szeretném önöket emlékeztetni arra, hogy sem Washington, sem Párizs nem fogalmazott meg ellenvéleményt sem a cionisták tervével, sem pedig a sérthetetlen bibliai határok biztosításával kapcsolatosan…”
Mindezeket figyelembe véve akár le is szögezhetjük, hogy igazi krisztusi ember nem lehet sem antiszemita, sem pedig Izrael-ellenes. (A választott nép iránti szeretet természetesen nem jelenti azt, hogy Izrael politikai lépései bírálhatatlanok, és minden zsidóemberben eleve „angyalt” kellene feltételezni.)
Az azonban biztos, hogy a Pészáchot beköszöntő Széder-estét (a Jézus keresztre feszítését megelőző héten) a Názáreti is megülte tanítványai körében, s ezt az eseményt Utolsó Vacsoraként tartjuk számon mind a mai napig. Vér szerinti testvéreit, Izrael fiait a Mester, földi élete során egy pillanatra sem tagadta meg soha, s visszajövetele szent helyének is Siont (Ciont), s a jeruzsálemi templom-hegyet jelölte meg. A Sátán kísértéseivel is a Mózes által lejegyzetteket, a Tóra szavait idézve szállt szembe diadalmasan, és az Atyával egy akaratban hirdette, hogy a szelíd olajfa bántalmazóinak bűneit az idők végén minden bizonnyal számon fogja kérni. De a próféták azon jövendöléseit sem vonta kétségbe soha, amelyek Izrael helyreállítását ígérték a Teremtő Istentől kijelölt ősi földön.
És ha még azt is eszünkbe idézzük, hogy mind a tizenkét apostol izraelita férfiú, s az Újtestamentum huszonhét könyve kizárólag zsidó szerzőkhöz köthető (elvégre még Lukács is zsidó vallásba tért prozelita volt), itt az ideje, hogy a magyarországi keresztény/keresztyén felekezetek felelős vezetői is mind hitet tegyenek a választott népre vonatkozó isteni kinyilatkoztatások mellett, és egyértelműen elhatárolják magukat az antiszemitizmus összes nyílt és burkolt formájától.
A szerző Dunatáj Magyar-Izraeli Baráti Kör tagja
Fekete János
