Népszabadság * Munkatársunktól * 2006. június 26.
Ma még…
Való igaz (ld. N. Kósa Judit: Itt a nyár, június 14.), hogy Márta István esztendőről esztendőre, pironkodva, megalázkodva kér résztámogatást Áll. Bácsitól a Művészetek Völgye megrendezéséhez. Ezt legjobban maga Márta István unja.
Nem a Bácsi „roppant mély zsebét” szeretné tovább mélyíteni, csak a fesztivál összköltségének (185 millió Ft) egy részét (50 százalék) szeretné megkapni – Áll. Bácsi számára megtérülő befektetésként. Bizony, megtérülő befektetésként, hisz a Bácsi – a 10 napos, 900 programot kínáló, 3000 művészt, amatőr és profi művészcsoportot és 450 völgymunkást foglalkoztató, 200 000 nézőt vonzó kulturális fesztivál után – pénzének közel háromszorosát kapja vissza adó és egyéb, másodlagos (állami) bevétel formájában! Ezt a „mutatványt” Magyarországon kulturális rendezvényeink közül szinte csak a Völgy tudja.
Való igaz, hogy váltókormányzásos, váltóminiszteres korunkban az utolsó utáni pillanatban – általában – mindig jön egy politikus, aki az elődje által semmibe vett Völgyön komolyan próbál segíteni.
Továbbá.
Valóban nem helytálló a „megarendezvényre csempészett pesti magas kultúráról” beszélni ott, ahol a népművészet, a kézművesség, a csángók, a világ- és népzenészek, az Amadinda, a rockosok, a dzsesszesek, a zöldprogramok, a mobiltelefonfilm-fesztivál, a Krétakör, a helyi barlangászat, az Ősök Háza, a református és evangélikus programok, a völgybéli zsidó temetők helyrehozása, a Bárka Színház, a Muzsikásék, az experimentálisak, az örök újítók és radikálisok és performerek mellett faluhidak, malmok újulnak meg, teleházak létesülnek, helyi fiatalok alapítanak közösségeket. (A napokban – az új oktatási programnak eleget téve – öt településünk összevonta intézményeit és létrehozta a Művészetek Völgye Általános Iskolát.)
Egyszóval: Monostorapáti, Öcs, Vigántpetend, Pula, Taliándörögd, Kapolcs akkor sem válik már „gazos pusztasággá”, megalázó road-show-vá, gagyifalvává, ha ezt a szűk látókörű ellendrukkerek, a fesztivált soha nem látogatók, a kultúra mutyizói, az ebből profitálni nem tudók, a kultúrfilozófusok és a plázaprofitalisták annyira akarnák.
Már nem. A 18 keserves-édes esztendő – ott lent a Völgyben – sokunkat megtanított valamire.
Való igaz, hogy „szerencsések” vagyunk, hisz a „potenciális szponzori háttér”, a hazai kultúra iránt szinte teljesen közömbös multik (tisztelet a kivételnek) hiányát még ma, ma még pótolni tudja a falvak lakóinak, a művészeknek, a völgylátogatóknak és sokaknak az összefogása, szeretete – különböző, de biztos – értékrendje. Na, meg az az egy-egy politikus, aki Áll. Bácsi képviseletében még ma, ma még akar is tenni valamit.
És nem csak a Völgyért.
Médianyilvánosság ide vagy oda.
Márta István
zeneszerző, a Művészetek Völgye művészeti vezetője
Kiskapu és állhatatosság
Messzemenően egyetértek azzal, amire A dalmát lecke címmel (május 26.) megjelent cikkében Szőke Zsuzsa felhívja a figyelmünket: felelősek vagyunk a környezeti és építészeti értékek megőrzéséért és továbbadásáért a bennünket követő generációknak.
Német építésügyi tisztviselőként köszönöm a bókot, melyet Szőke Zsuzsa a német építésügyi törvénynek és az azokat állítólag kiverekedő zöldeknek szánt, de részben ki kell ábrándítanom, legalábbis ami a zöldeket illeti: a ma érvényes építésügyi törvénykönyv magját képező szövetségi építésügyi törvény már 1960-ban, tehát Adenauer kancellársága alatt lépett életbe – összevissza építkezésről pedig már ezelőtt sem volt szó.
Magyarországon sem ott látom a tulajdonképpeni nehézséget, hogy hiányoznának vagy hiányoztak volna megfelelő jogszabályok – az 1937. évi VI. törvénycikként beiktatott városrendezési és építésügyi törvény nemzetközi összehasonlításban is éppúgy magas színvonalú volt, mint a ma érvényes, a 2006. évi L. törvénnyel módosított 1997. évi LXXVIII. törvény az épített környezet alakításáról és védelméről. Még kevésbé látom a problémát az engedély nélküli építkezéseket állítólagosan fedező városi főépítészeknél – van szerencsém egy sor magyar főépítészt ismerni, akikről csak a legnagyobb szakmai elismeréssel tudok nyilatkozni. A problémát sokkal inkább ott látom, hogy eddig nem volt következetesen elválasztva egyrészt a településtervezésért – vagyis az építés helyi jogalapjainak megteremtéséért – felelős helyi önkormányzatok és másrészt az építést, a tervek és jogszabályok végrehajtását ellenőrző hatóságok szerepe. Magyarán: az önkormányzatok részben gyakorlatilag önmagukat voltak hivatottak ellenőrizni.
Az építésügyi és építésfelügyeleti hatóságok erősítésében jelentős előrelépést hozott a már említett 2006. évi L. törvény, melynek következetes végrehajtásához a magyar kollégáknak állhatatosságot és – főként a politika részéről – megfelelő támogatást kívánok.
Brenner János
építészmérnök, Berlin
A Magyar Beteg
Az egészségügyi ellátórendszerek reformjának elkerülhetetlenségétől hangos a média. A Cég, mint tudjuk, száz sebből vérzik. Mégis, a számtalan önjelölt szakértő mindegyikénél felmerül, hogy a rendszer leggyengébb láncszeme a „Magyar Beteg”.
Először is a naponta ránk zúduló híradásokból tudjuk (bújtatott reklámok), hogy hazánkban lassan nincs egyetlen egészséges ember sem. Cukrosak vagyunk, ereink meszesek, és több zsír kering bennük, mint vér. Haskörfogatunk növekszik, ízületeink már a bölcsőben megkopnak, férfiainkat prosztatarák, asszonyainkat melldaganat tizedeli. Lábunk gombásodik, depressziótól zokog a fél ország, negyvenes (férfi) menedzsereink zöme csapnivalóan teljesít az ágyban, s ha mégis, asszonyainak nincs orgazmusa. És akkor még nem szóltam ritkuló csontjainkról és a szinte mindenkiben fellelhető CFS-ről, a krónikus kimerülési tünetcsoportról. A fentiek mind olyan nyavalyák, melyekkel kapcsolatban az orvostudomány felkentjei ki nem ejtenék azt a szót, hogy „gyógyítás”. Ezeket ugyanis életünk végéig kezelni kell. Nem is lenne kifizetődő másképpen sem az egészségügynek, sem a gyógyszeriparnak.
Az impertinens Magyar Beteg, miután naponta hallja, olvassa az előbb felsoroltakat, élete végéig jár orvostól orvosig, mert beleültették a gyanút. Az önjelölt szakértők ezek után kimondják a szentenciát, hogy a magyar ember világelső az orvoshoz járásban. Egy évben 200 millió „eset”. Ezt állítják. És ez tűrhetetlen, mert az istenverte tömegtől az orvos nem tud dolgozni. Szerencsére a szakértőknél van megoldás. Fizessen, aki orvoshoz megy. Mondjuk 200 forintot minden vizitért.
De mi legyen akkor, ha az orvos hibázik? Ha többszörös vizsgálat után sem képes a helyes kórisme felállítására? Ez esetben ő fizet? Hiszen a Magyar Beteg ideje is pénz, nemde?
Tudom, jönnek még képtelennél képtelenebb ötletek arra, hogyan lehetne a Magyar Beteget megregulázni. Pedig mindenekelőtt az ellátórendszert kellene OEP-estül, kórházastul, rendelőintézetestül, háziorvosostul gatyába rázni.
Miután a magyar viszonyokhoz mérten tisztességesen megfizetjük az ott dolgozókat.
Dr. Király Gábor
Detk
