Forrás: ÉS

VARGA LÁSZLÓ

Történet rólunk

avagy mit (ne) írjunk alá

A kifürkészhetetlen sors szeszélye folytán az a múltfeltárás, ami már évek óta zajlik az ÉS hasábjain (s leginkább itt), bár sohasem nélkülözte ezt a vonulatot, egyre inkább kiegészül olyan írásokkal, amelyek a kutatás és tágabban a történetírás morális kérdéseit feszegetik. Kissé magyarosan, de szép lassan egy hazai történészvita kellős közepén találja magát az olvasó.

Ez teljesen szokatlan a szakmában, hiszen eltekintve kimondottan politikai vagy egyéb közéleti felhangú ügyektől, egyáltalán nem bevett, hogy céhen belüli történészek nyilvánosan vitatkozzanak egymással. A szakmai folyóiratokban már évtizedek óta nem volt példa ilyenre.

(Egy előadás) Nem tudom, hogy volt ezzel a kedves olvasó, de engem Gyáni Gábor előadása (A történész mint erkölcsbíró, ÉS, 2006/22.) egyenesen mellbe vágott, mondhatni szíven talált. Kiváló kollegám arról értekezett, hogy hol is van a történész helye a történelemírásban. Mondhatnám – akár őt idézve -, hogy pontosan ott, ahol egykor a nagy előd, Leopold von Ranke meghatározta: az elefántcsonttoronyban. Hogy kizárólag akkor művelheti tisztességesen a szakmáját, ha kellő távolságból, s ami még fontosabb: kívülállással figyeli értekezése tárgyát, mint holmi bogarat a nagyító alatt.

Itt és most ne menjünk bele abba, mert ennek legfeljebb csak nagyon áttételesen van köze Gyáni előadásához, hogy a rankei hagyomány egyfajta menekülés volt (lehetett) a “60-as évektől már azért nem olyan totálisan hegemón marxizmus-leninizmus elől, ennek ára egyfajta ideológia-ellenesesség (értéksemlegesség) volt, miközben ez a hagyomány sem számított szakmán belül korszerűtlennek.

Persze akadt elvétve, aki olvasta Blochot, de tőle is csak arra nyert biztatást, hogy a történész tartson megfelelő távolságot értekezése tárgyától. Az egyik legnagyobb bűnt akkor követi el, ha visszavetíti a következményeket az előzményekre, amit aztán úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy a történész azért mégsem tehet úgy, mintha nem ismerhetné a történet folytatását. Hosszú ideig elintéztem ezt a kérdést azzal, hogy a történész moralitása témaválasztásában rejlik.

Ilyen moralitásnak (“alámerülésnek”) véltem, amikor bő harminc éve a dualizmus koránál kötöttem ki, de azt is, amikor vagy tíz évvel később (már a céh tagjaként) óvatosan “átnyergeltem” az “50-es évekre, azon belül is idővel kimondottan “56-ra, vagy próbáltam értekezni (inkább csak külföldön) olyan nem igazán kurrens témákról, mint amilyen a holokauszt.

Most Gyánit olvasva valami szégyenérzet fog el, hiszen arról ír, hogy a történetírás története nem ért véget Rankéval vagy Blochhal. Kicsit pikírten azért megjegyezném, miközben kollégám ennek meghaladásáról ír, teszi ezt Ranke vagy Bloch szellemében. Az Osztrák-Magyar Monarchia történetének kutatója számára ez a vita akár teoretikusnak is tetszhetett, hiszen a mesterek nyomán (Hanák, Katus, Vörös) elégséges volt a tényekre szorítkozni, precíz statisztikákkal dolgozni.

Csak hát Ranke és Bloch óta azért végigsöpört rajtunk két iszonyatos diktatúra, annak mindkét európai változata, amelyek történelméről mégsem lehet ugyanolyan “értéksemlegesen”, az elefántcsonttoronyból értekezni, mint a dualizmus évtizedeiről. Holott akkor másként nem is lehetett. Persze közben igyekeztünk módszertanilag megújulni, sokszínűbbé válni, de talán éppen a lényeget vesztettük el, a rendszerváltás idejére már valamiféle zászlóvá (persze nemzeti) váltunk. Gyáni semmi ilyenről nem ír, csak teoretikusan szembesít ezekkel a tényekkel.

Puszta véletlen, hogy Gyáni Kaposváron tartott előadása azután jelent meg egy másik kolléga, Ungváry Krisztián írása, ami éppen “belecsapott a lecsóba”. Vagy nem véletlen, mert már jó ideje “lóg a levegőben”, hogy ilyen kérdésekről valamiféle disputát folytassunk.

Mindez pusztán csak arról jut eszembe, hogy számtalan kollégám (barátom) azt veti Ungváry szemére, hogy legutolsó cikkével (már nem először) “nem tudni, mitől késztetve, a mindenek felett álló erkölcsbíró szerepében tetszeleg”. Gyáni előadásából viszont (pejoratív tartalma nélkül) egyfajta imperatívusz is következik, de erre sem ő, sem én, sem Ungváry nem vállalkoztunk. Nem tetszettünk (szakmai-morális) forradalmat csinálni, még az evolúcióban is messze vagyunk ettől. Gyáni most viszont rákérdez, s ne maradjunk adósok a válasszal.

(Egy cikk [vagy tanulmány]) Még mielőtt elmélyednénk Ungváry inkriminált írásának ismertetésében, engedjenek meg egy kitérőt, hiszen amikor mindezt írom, már olvastam Czigány Lóránt reflexióját (K. G. kisasszony A-ban és egyéb történetek, ÉS, 2006/21.) Ungváry cikkére (A beszervezés és az útibeszámoló. Tudósok az állambiztonság célkeresztjében, ÉS, 2006/20.), amiben arról ír, ő milyennek látta a magyar társadalomtudományos ösztöndíjasokat Angliában. Ilyennek is meg olyannak is. A hűséges pártkatona (K.-né K. G.) nekem nem ugrott be, felhívtam okosabb kollegámat, kiről is van szó, mondta a nevet, de ez sem mondott semmit, a férjéé annál többet. A “szakikázó” U. A.-ra persze rögtön ráismertem, tanított az egyetemen, kedveltük az ilyen közvetlenséget, nem volt szokványos. B. A-ról is van elképzelésem, de nem vagyok benne biztos, nem is érdekel. V. I.-t viszont nagyon is ismertem, már akkor, amikor Czigány kegyeibe férkőzött Londonban; még az 1977-es forrásközlése (Századok) is felrémlett, ami valahol éppen akkori témámba vágott, mintha – jól emlékszem az Angliában székelő kolléga úr finom utalása alapján – Chorin Ferencről lenne szó.

Mindennek semmi értelme sincs, a vájt fülű bennfentes kulcsa kell hozzá. Czigány Lóránt persze játszik olvasójával, ő csak emlékezik, milyenek voltunk mi, magyar ösztöndíjasok a pártállam idején A-ban. Ungváry Krisztián azonban levéltári iratokat ismertet, s ott már valóban nem írhat R. Gy.-t, ha éppen Ránki beszervezési kísérletéről értekezik. K. G.-vel és V. I.-vel ellentétben ő már hús-vér ember, akit nem lehet holmi monogram mögé elrejteni. Minden – róla leírt – szónak súlya van, s értelmezése.

Ez most egy “módszertani” kitérő, hiszen ebben Ungváry vagy/és a szerkesztő nem volt következetes, kiváltva ezzel Czigány nehezen leplezhető iróniáját, mert lehet így is, az olvasót rejtvényfejtővé avanzsálni, de ez éppen lényegünknek, a tudománynak használ a legkevésbé.

Ránki György nagyon nagy név volt a szakmában, nemzetközileg is, s valahol mi, fiatalabbak, mint Gyáni vagy én, még ha nem is azonos (vagy csak részben azonos) korszakkal foglalkoztunk, mint ő, “viszonyultunk” hozzá. “Karrierje rendkívül gyorsan haladt előre” – írja róla Ungváry, s bizonyos olvasatban, ismerve a kort, már ez is dehonesztáló lehet. Tüneményes tehetségéhez kétség sem férhet, de még ez sem elégséges indok karrierje “rendkívüli gyorsaságára”. Ez engem már akkor is érdekelt, amikor V. I. publikálta a Czigánytól barátilag kapott forrásokat, vagyis közel harminc éve. Elkísértem Debrecenbe, hogy lássam, halljam tanítványai körében. Valóban munkamániás volt, mint ahogy Ungváry is írja, nem nagyon leplezte a vonaton, hogy kérdéseimmel feltartom, az útra is kijelölte magának a penzumot, aminek teljesítésében kíváncsiságom holmi akadályt képezett.

Kérdeztem, hogy miért is kell nekünk Debrecenbe utaznunk. Délután le, másnap vissza, ő hetente tette meg ezt az utat. Nem értette. Magyaráztam, kérdeztem tovább, miért nem Pesten tanít? Mert nem az ELTE-re, hanem Debrecenbe hívták, holott akkor már volt neve. Jó-jó, akadékoskodtam tovább, nemcsak neve, de rangja is volt. Olyan fiatalon (mint örökös társszerzőjétől, Berend T. Ivántól eltekintve) senki másnak.

Letette végre a kezéből azt a dolgozatot, valami disszertáció lehetett, amit addig szorgosan olvasni és jegyzetelni próbált, s hosszasan mesélt arról a határtalan űrről, amit “56 a szakmában okozott. Az “öregek” többsége – ki így, ki amúgy, ki is-is – “kompromittálódott”, s ők (ketten) éppen ebbe az űrbe érkeztek.

Nem hagytam jegyzetelni, holott igazi grafomán volt, zokon is vette. Ezt a grafomániát Ungváry is konstatálja, éppen annak kapcsán, ahogy szegény Ránki idétlenkedik beszervezőivel, mondván “ő nem szeret írni”. Végül – mint most Ungvárynál olvasom – Ránki a pártközponthoz fordult, hogy szálljanak le róla, ami már úgy landolt a szolgálatnál, hogy idegesítik. Mire Harangozó elvtárs meg is jegyezte, “ha valaki ideges, idegorvoshoz szokott menni”. Ránki feltehetően nem igazán méltányolta volna ezt a humort. Megfőzése több mint egy évig tartott, de hasztalan.

Éppen egy éve került kezembe egy fiatalkori levele. A vonatból dobta ki “44-ben, s az édesapjának írta. Maga a történet szinte szó szerint azonos Kertész Imréével, az egyetlen lényeges különbség ez a levél, ami eljutott a címzetthez. Párhuzamos életrajzok. “Történetek”, amiket valakinek el kell “mesélni”, ha már ő nem tette meg. Mert oly korban éltünk, amikor az apák nem “meséltek” gyermekeiknek.

A következő eset a már ismert (igazából szinte teljesen ismeretlen) K.-né K. G. Fordítsuk tehát vissza az időrendet, előbb írt róla és angliai útjáról Ungváry, majd innen jutott eszébe Czigánynak, hogy miként élte ő meg ugyanezt a történetet a vasfüggöny túloldalán. Az már egyenesen holmi kémtörténetbe illik, miként nem folytathatta K.-né K. G. bimbózó hírszerzői karrierjét, s kénytelen volt utóbb a hazai (állambiztonsági) ifjúságvédelemmel beérni.

Majd következik Ungvárynál megint egy igazi név, Szegedy-Maszák Mihályé, s mert a történésznek mindenről eszébe jut valami, ha van története, másként, mint Chorin Ferencnél, de itt is szerepe van a rokonságnak. Egy bizonyos Maszák Hugó, aki később “pesti” előnévvel kapott nemességet, volt a Magyar Távirati Iroda (társ)alapítója, de a Mihály mintegy alma a fájától, maga is lett, aki. Valaki. A nagypapára Ungváry egy szót sem veszteget. Arról sem tesz említést, holott ez bizonyára nagyon pontosan tudja, hogy élt akkor, amikor a tudós Szegedy-Maszákot beszervezni próbálták, az óceán túloldalán egy hasonló nevű illető, az Aladár, aki a már említett Chorin Ferenchez hasonlóan a magyar emigráció legbefolyásosabb tagjai közé tartozott. Ezzel a ténnyel feltehetően (egyáltalán nem biztos) még az állambiztonság is tisztában lehetett. Ám nincs tovább, tudjuk meg Ungvárytól, ez a beszervezési kísérlet még a Ránkiénál is gyorsabb kudarcot vallott.

A sorban Glatz Ferenc a szolgálat által kiszemelt következő áldozat. Előnyökkel próbálták kecsegtetni, de erre Glatz nem volt vevő, mondván (vagy egyszerűen a szolgálat ezt regisztrálta), “hogy ő a KB-ban rendelkezik közeli rokoni kapcsolattal”. Megint azok a fránya “rokonok”. Ungváry meg is jegyzi, “hogy az illető személye [mármint Glatz rokona – V. L.] nem ismeretes”. Ismerve viszont az akkori Glatzot, az egész mese akár sima blöff is lehetett. A lényeg, hogy ez a beszervezés sem jött be.

Következik (a németországi történész-ösztöndíjasok sorában) Szűcs Jenő. Aki persze nem zárkózott el a kért beszélgetés elől, csak éppen nem akarta érteni, hogy “szerveink” mi a fenét keresnek az ő német szakmai kapcsolatainál. A konklúzió: “az a véleményem, hogy számos dologban többet tud, …a jövőben nem kell vele foglalkozni”. Szűcs Jenő állambiztonsági története nyilvánvalóan ezzel nem ért véget, megfigyeltként egyre inkább a szolgálat fókuszába került, s ki sem engedték onnan egészen haláláig. Említett Szűcs Jenő nem mellesleg korának legnagyobb történésze volt, “gondolkodóként” is egyedül holmi Bibó Istvánhoz mérhető.

Minden “történethez” hozzátartoznak fontos, a szerző által meg sem említett adalékok, minden történetnek van “folytatása”, ettől ilyen a mi “tudományunk”, nem egyszerűen feneketlen, hanem végtelen.

(Két történész, egy eset) Ugyanabban a számban, amelyben a Nyílt levél (Nyílt levél Ungváry Krisztiánhoz – a történészi tisztességről, ÉS, 2006/21.) és Czigány Lóránt hozzászólása is megjelent, azzal kezdtem (témáját tekintve ide is vágó) cikkemet, hogy “a személyes emlékezet mindig lukas…”. Természetesen Vida Istváné is az (Kedves Lóránt!, ÉS, 2006/.22.), amikor most Rainer M. Jánossal és szerény személyemmel kapcsolatos emlékeit a nyilvánosság elé tárja, de erről nem itt és nem most kell (ha egyáltalán szükséges) írnom. Legfeljebb a felelősség át- és elhárítása a közös benne és a vele egyszerre reagáló Vigh Károlyban (Ungváry Krisztián a “beszervezésről”, ÉS, 2006/22.), miközben érdemben éppen arra nem válaszol, amivel Czigány “megvádolja”, leginkább a történelemhamisítás kérdését kerüli meg.

Ettől eltekintve alapvetően egészen más Vigh Károly “esete”, aki azt gondolja, hogy a neki átadott 509 oldalnyi anyaggal minden el van intézve. Talán nem egészen véletlen, hogy az Ungváry Krisztián által említett, s Vighgel (is) kapcsolatos iratokat évekkel ezelőtt magunk is kutattuk, s pusztán olvasmányaink alapján sokkal sötétebb kép tárult elénk, mint amit ő most a nyilvánosság elé tárt.

Volt ebben némi csapdahelyzet is, hiszen a “40-es évek végén írhatott más is Vighez hasonló feljelentéseket, ahogy írt is, de azért én nem a személyes vitával (Teleki-szobor) magyaráznám, hogy ezek közül Ungváry miért pont őt emelte ki. Teszem azt a Vigh Károly által megnevezett Hanák Péter egyáltalán nem ez a “típus” volt. Ő azok közé az ifjúkommunista farkasok közé tartozott, akik nyíltan támadtak, sokszor nagyon is kíméletlenül. Ezt a szerepét (korszakát) mindenki ismerte, magam is sok ilyen történetet hallottam róla és tőle a Történettudományi Intézetben. Lényeges, s meghatározóbb különbség azonban, hogy Hanák néhány évvel később mintegy nyilvánosan tartott bűnbánatot, s halálig vezekelt bűneiért. Ránki akkor a vonaton nem mondott neveket, de amikor azokról mesélt, akik a forradalom előtt így, a forradalomban meg amúgy “kompromittálták” magukat, akkor (mások mellett) éppen Hanákra gondolt.

Vigh most azzal vádolja Hanákot, amit nem Hanák, hanem valóban ő követett el. Kettejüket (már-már kegyetlen kommunista meggyőződésük mellett) leginkább az köthette össze, hogy mindketten szinte egyforma eséllyel aspiráltak az igazgatóhelyettesi posztra a Történettudományi Intézetté átalakuló Teleki Intézetben. Az “öregeknek”, az intézet akkor még nem trónfosztott vezetőinek, Kosáry Domokosnak és Benda Kálmánnak annyi befolyásuk még volt, hogy ezt a kérdést ők döntsék el, s így esett (legalábbis az iratok tanúsága szerint) választásuk az igazán az általuk semmivel sem különbnek tartott Vighre. Ő pedig mindezt vaskos feljelentésekkel hálálta meg. Ez már elégséges ok arra, hogy Ungváry eljárása ne legyen se önkényes, de még csak ne is egy korábbi vitából táplálkozzon.

Vighnek abban persze bizonyára igaza van, hogy Kosáry később hasznosnak vélte, ha végre megírná valaki a Teleki Intézet történetét. Ezt egyébként Glatz is így gondolta, már jóval 1998 előtt. Ez többféle módon megoldható, lehet szokványos (megfelelően emelkedett) intézménytörténetet írni, s ez sem lenne méltatlan a történelemhez, de történész legyen a talpán, aki végigjárja az Ungváry által most elsőként nyilvánosan megemlített államvédelmi akta összes stációját.

S abban is valahol persze igaza van (persze nem egészen úgy, ahogy írja) Vighnek, amikor azon vitatkozik Ungváryval, hogy 1951-ben lezárták volna a Kosáry elleni vizsgálatot, “holott – idézzük Vigh nyomán Ungváryt – Vigh és kollégái buzgóságának köszönhetően már minden készen állt egy nagy per lefolytatására”. Hiszen idővel ez is bekövetkezett, amibe természetesen szervesen beilleszkedett az “1951 előtti vizsgálat” is. Éppen ez az egyik leglényegesebb vonás: az adott “vizsgálat” ugyan lezárulhatott, de az éber elvtársak sohasem felejtették el.

(Egy rossz vita) A tévében (Friderikusz most, 2006. máj. 29.) a műsorvezetőn kívül még ketten estek Ungvárynak, miközben összesen három vendég ült a stúdióban. A fiatal jogász hölgy a maga szigorával (neve éppen az ÉS-ből még ismerősnek is tűnt) csak része annak az azért valahol mégis borzalmas kánonnak, amely megfellebbezhetetlen tekintélyekre hivatkozik, mondván, Ungváry törvényt sértett, mert az általa tárgyaltak nem “közszereplők”.

Az még hagyján, hogy erről a fogalomról jogászaink még nem állapodtak meg, ez jelen esetben teljesen érdektelen is, hiszen az én szakmám (kénytelen vagyok holmi ellen-tekintélyelvű gyanús szóval élni), tudományom szempontjából ez a vita teljesen indifferens.

Ezt a (hamis) vitát nem is olyan régen Gervai András cikke (Egy ügynök azonosítása, ÉS, 2006/4.) generálta, aki úgy vélte, hogy tudományos eredményeinek bemutatásához elengedhetetlen története főszereplőjének, Szabó Istvánnak a nevén nevezése. Ebben – szerintem – teljesen igaza volt. Ha másként döntött volna, s csak mondjuk monogramot használ, akkor sem vitatnám el az ehhez való jogát. Hangot adnék talán kételyeimnek, mint tettem ezt most is, de semmiképpen sem kiáltanék a törvény őre után (na, ez is egy jó germanizmus, amely Freudra utal), s ilyen jogosítvánnyal vitapartnereimet sem szeretném felruházni. Momentán ott a képernyőn ez a kedves ifjú hölgy ugyanis tudományom, a tudomány szabadságát feszegeti, próbálja korlátoztatni, amire, valljuk be, a diktatúra emlőin nevelkedve azért kissé kényesek vagyunk, mármint szerény személyünk.

A tapasztalt néző, s most hadd tetszelegjünk ebben a szerepben, észreveszi, hogy Ungváry a vita hevében vét a kulisszák mögött kialkudott szabályok ellen, s kimondja az igazi delikvens, Szita nevét. A “kíméletlen” rendező rávágja erre a történész-levéltáros vitapartner súlyosan neheztelő arcvonásait, majd elsiklik afelett, amikor Gecsényi főigazgató is beleesik ugyanebbe a hibába. Mert hiszen név nélkül, névtelenül nem lehet a történelemről beszélni. Ez egyedül a kedves jogász asszonynak nem okoz gondot, persze Friderikusznak sem, mert nekik puskázniuk kellene, ha nevén akarnák nevezni Szita Lászlót.

Ungváryról még az aláírók is elismerik, hogy “komoly történészi munkássággal rendelkezik”. Ha viszont így van, s szerintem is így van, akkor a tévévita neves történész-levéltáros résztvevője azért mégiscsak megjegyezhette volna, a hölgyet kiigazítva, hogy rossz törvényhelyet tetszett citálni. Hiszen ők, mármint az aláírók, nem is ezt kérték számon, hanem holmi “tudományosság” kritériumait.

Az Ungvárynak tulajdonított “napi politikai érdekek szolgálatát” (ahogy fogalmaznak), azért, ha nem is tudományosan, de némi érveléssel, egy-két ténnyel illett volna alátámasztani. Az ilyen (nem éppen tudományos) vádakat persze ismerjük, de ettől még nem gondolnánk, hogy akár így (balról), akár úgy (jobbról) igazak lennének, e vádak egyszerűen velejéig hamisak.

(Egy botránykő) Most már közeledünk a végkifejlethez, hiszen nem egyszerűen kizárásos alapon, hanem az aláírók által pontosan nevesítve, Ungváry a nyolc közül egyetlen esetben volt “arcátlan és ízléstelen”, “állította őt méltatlanul pellengérre és rágalmazta”, nevezetesen, amikor Szita László Baranya megyei levéltár-igazgatóról írt.

Emlékeztetnék arra, hogy két hete az ÉS-ben két levél jelent meg: az egyik, amivel most vitára kényszerülünk, amely Friderikusz figyelmét is felkeltette, s egy másik, Disztlné Szita Gabriella tollából (T. Főszerkesztő Úr!). Szögezzük le rögvest, az előbbivel ellentétben az utóbbival mélységesen egyetértek, az első betűtől az utolsóig. Édesapjával, Szita Lászlóval szemben valami nagy-nagy méltatlanság történt, s hogy mi, azt ő nagyon pontosan megfogalmazza. Az a minimum, hogy a szerkesztőség a történtekért sajnálatát fejezte ki, némileg rosszabb megfogalmazásban Ungváry is elismerte, hogy amit írt, az méltánytalan.

Az alaptörténeten nincs mit ragozni, a pécsi állambiztonság, ha jól fejtem meg a számokat, akkor a “dicső” hírszerzés Szita barátomat beszervezte. (A “barát” itt nem holmi epitheton ornans, hanem személyes élmény.) Beszervezésének oka nagyon is hasonló volt, mint a fentiek esetében, történészként olyan nyugati intézménnyel volt kapcsolata, amelyet “szerveink” nyugati kémközpontnak véltek. Szitáról – írja Ungváry – idővel felmerült, hogy a másik oldalnak is dolgozik (a paranoia nem ismer határokat), s ezért valamiféle pszichiáter által vezetett különleges kihallgatási módszernek vetették alá. Ahogy Ungváry mondja, ez volt a “Star”-módszer, melynek során “Borkuti” (azaz Szita) kiteregette magánéletének intimitásait. Ebből aztán idéz is.

Disztlné éppen ezt sérelmezi: “Amit súlyos hibának tartok, az az, hogy egy állítólagos magnószalagról idézve, arról egy-egy mondatot, szót kiragadva apámat alkoholista, trágár és a családját, feleségét semmibe vevő besúgónak ábrázolja.” Pontosan ez a valóban vérlázító tényállás. A magnószalag leirata egyszerűen értelmezhetetlen, legalábbis Ungváry ebben magára hagyja az olvasóját, s mindezektől függetlenül az égvilágon semmi köze nincs cikke tárgyához.

Ennek bizonyítására idézzük fel, miként rekonstruálja maga Ungváry az 1980. kora őszi történetet. A tartótiszt “egy jelentős italkészlettel ellátott K-lakáson összehozta [Szitát] dr. X. Y. nyomozónak álcázott pszichiáter őrnaggyal (…) és egy másik belügyessel. Ennek során bevetették ellene a “Star” módszert, ami egyfajta pszichológiai kikérdezésből állt. Ennek során “Borkuti”…” S következnek a magnófeltétel inkriminált mondatai.

Első megközelítésben ez csak úgy értelmezhető, hogy Szitát meglehetősen erőszakos módon (preszszióval) leitatták. Legalábbis erre utal maga a helyzet és az Ungváry által említett “jelentős italkészlet”. Ehhez azonban nincs szükség pszichiáterre, holott ilyent valóban bevontak, mert az őrnagyról Ungváry még azt is kiderítette, hogy “jelenleg Somogy megyében addiktológusként szenvedélybetegek gyógyításával foglalkozik”.

Ismerve a titkosítási gyakorlatot, talán okkal tételezhetjük fel, hogy a “Star”-módszer ismertetése aligha kutatható az Állambiztonsági Szolgálatok Történelmi Levéltárában, s így Ungváryval ellentétben még azt a feltételezést is megkockáztatnánk, hogy ez nem holmi hétköznapi leitatás kódszava kívánt lenni. Persze az sem zárhatjuk ki teljesen, hogy államvédelmi szerveink a hazugságvizsgálót egyszerűen alkohollal pótolták, s ezt fontoskodva “Star”-módszernek becézték.

A megoldáshoz talán közelebb jutnánk, ha Ungváry ismertetné a módszer nyomán készült pszichológusi jelentést, de ezt nem tehette, mert a jelentés “személyiségi okokból titkosított”. Tény, hogy a hatályos törvény (2003. III. tv.) bizonyos esetekben (általános szabályként) szenzitív adatoknál nem egyszerűen feljogosítja, hanem egyenesen kötelezi a levéltárat a kutatás megtagadására.

Ennek a jogos tilalomnak az érvényesítése esetünkben azonban meglehetősen sajátosan zajlott. Szerény feltételezésünk szerint a szakvéleményt olvasva még a magunkfajta történész, esetünkben Ungváry Krisztián is átlátta volna, hogy a “módszer” kóklerség, s ennek megfelelően értelmezhette volna az egyébként ugyancsak a fenti tilalom alá eső magnófelvétel leiratát. Mindez csak feltételezés, az viszont már tény, hogy Ungváry balek, de nem tettes, ami nem menti fel mindaz alól, amit Disztlné Szita Gabriella teljes joggal sérelmez.

(Egy jelenléti ív) Ha mindezt én tudom, márpedig sziklaszilárdan tudom, akkor talán joggal tételezhetek fel hasonlóan minimális törvényismeretet a nálam kiválóbb kollégáimról, történészekről és levéltárosokról, leginkább a hozzám hasonlatos történész-levéltárosokról. Ők azonban erre a mellékesnek mégsem tekinthető momentumra egyetlen szót sem vesztegettek. Holott, ha nevünket adjuk egy tiltakozáshoz, amint azt ők tették, akkor ennek nem lehet(ne) célja, hogy (valódi) tekintélyünket ily módon használják, tudományos (akár módszertani) vita helyett.

Sem Ungvárynak, sem a szerkesztőnek nem kötelező tudnia (bár lehet, hogy illene), hol sérült a törvény (amelynek, mármint a törvénysértésnek ők ugyanolyan áldozatai, mint a hírbe hozott Szita László, s ő sem beszervezettsége okán), de a nyílt levelet aláíró levéltárosok közül egyetlenegy sem hivatkozhat erre, élükön a legfőbb levéltárossal, a Magyar Országos Levéltár főigazgatójával.

Így áll elő az a sajátos helyzet, hogy kollégájukat, egy másik történész-levéltárost sűrű elhatárolódásra kényszerítik. Van ennek a dolognak azonban még egy (?) “fenesége”, hiszen az aláírók közül többen pontosan tudják, vagy legalábbis tudni vélik, de nem beszélnek arról (én tőlük hallottam), hogy miként hurcolták meg nem sokkal a “Star”-módszer alkalmazása után a most kiszerkesztett barátunkat, s most azokkal együtt védik a “becsületét”, akik akkor ennek közvetve vagy közvetlenül részesei voltak. Holott holmi jelenléti ív helyett az erről szóló írásaikat kellene (illene) “kézjegyűkkel” ellátniuk.

Gecsényi Friderikusznak, s a nézőnek magyarázta, hogy Budapestről nézve fel sem fogható, miként lehet (most már csak a leszármazottnak) ilyen “váddal” egy vidéki városban élni. Azért “basszák meg az urak (és elvtársak) a sarkantyújukat”, de már “vidéken” is fel kellene hagyni az apák és fiúkkal (esetünkben lányokkal), miközben nem is tartunk itt, hiszen nem is ismerjük Szita igazi történetét.

Azt viszont valakinek, mondjuk az aláíró levéltárosok egyikének talán mégis el kellene mondania, hogy “vidéken” valóban más volt egy mezei levéltár-igazgató élete, miként nehezedett rá tanács-párt-állam szentháromsága, s ha “zűr” volt (vagy még ez sem kellett hozzá), miként szálltak ki a pesti elvtársak. S ilyenkor ők vetették be nekik a “Star”-módszert, vitték őket kocsmázni, házipálinka, egyéb finomságok, hogy azért ne legyen olyan nagy a baj. Most meg együtt írnak alá.

S persze van, a történész aláírók között (nem is egy) olyan, aki feltehetően sohasem hallotta Szita Laci nevét. Pusztán másik számlát próbál kiegyenlíteni. Egyébként kiváló tudós. Csak hát – amint azt említettem volt – tudományos (esetünkben módszertani) vitát azért meglehetősen kétséges vállalkozás aláírásokkal eldönteni.

*

Nem tagadom, amikor még aktívan kutattam az állambiztonsági múltban (ezzel már több éve felhagytam), magam is vívódtam, hogy mit kezdjek saját szakmám, a történettudomány képviselőivel. Az egyik oldalon azzal küszködtem, hogy nem szeretnék ily módon (sem) behatolni személyes ismerőseim (a megfigyeltek) magánéletébe, vélt vagy valós mentalitásuk egykori rekonstrukciójába. A másik oldalon viszont ezt az irtózást rendkívül igazságtalannak hittem, hiszen, valamiféle önvizsgálatot számon kérve a társadalmon, éppen azokat mentem fel ez alól (miközben a törvény csak a magunkfajta történészt ruházza fel ezzel a kivételes “hatalommal”), akiknek szava éppen az említett okból az átlagosnál többet nyom a latban.

Varga László

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 23. szám

Comments are closed.