Népszabadság * Hovanyecz László * 2006. június 3.
A napjainkban is gyakran felbukkanó közhely szerint Trianon kibeszéletlen ügye a magyar társadalomnak. A valóság ezzel szemben az, hogy a 86 évvel ezelőtti, 1920. június 4-i tragikus békekötéssel kapcsolatos irodalom már régen óriási, ám tovább növekszik.
Bibó István háború utáni írásaival egy időben keletkezett és hozzájuk hasonló szellemiségű Kornfeld Móric Trianontól Trianonig című esszéje. A művet most jelentette meg először Széchenyi Ágnes, a szerző különféle írásait egybegyűjtő, a Corvina által kiadott, azonos című kötetben.
Ki volt Kornfeld Móric? A kiegyezés utáni korszak pénzügyi zsenijének, báró Kornfeld Zsigmondnak a fia. 1882-ben született, jogot végzett, 1913-ban feleségül vette Weiss Manfréd lányát. Inkább a művészet, az irodalom és a tudomány vonzotta, mint az üzleti élet. Széles körű mecénási tevékenységet folytatott. 1927-től 1944-ig tagja volt a magyar országgyűlés felsőházának. A Gestapo 1944 tavaszán Mauthausenbe deportálta, majd üzleti alku után Lisszabonba internálta családjával együtt. 1947-ben költözött az Egyesült Államokba, ahol még húsz esztendőt élt meg.
A szabadelvű konzervatívnak nevezhető Kornfeld Trianontól Trianonig című, még Európában született esszéje arról tanúskodik, hogy szerzője egyfelől kiválóan ismerte a magyar történelmet és társadalmat, másfelől pedig egészen közelről, s így nagyon alaposan a két világháború közötti politikai elitet.
Elemzését a kiegyezéssel kezdi és 1944 tavaszával fejezi be. Számára ugyanis a trianoni tragédia véglegessé válását a német megszállás, a magyar politikai vezetésnek a nácizmussal való megalkuvása testesítette meg.
Az 1867-ben született dualizmus tele volt ellentmondásokkal, állapítja meg Kornfeld. Ausztria Magyarországot csupán az összmonarchia egyik – korántsem független – részének tekintette. Ezzel szemben az úgynevezett 48-as pártoknak az Ausztriától való elszakadás volt a programjuk. „Elfelejtették, hogy az a nacionalista tűz, amely őket hevíti, a magyar birodalomban élő más nemzetiségeket is fűti.”
A kiegyezést követő időszak másik nagy problémája a társadalom átrétegződése volt Kornfeld szerint. A birtokos osztály nem tudott élni a kapitalizmus adta gazdasági szabadsággal. Más országokban is gyakori, hogy a korábbi uralkodó osztály hatalma csökken, azonban általában az a helyzet, hogy a feltörekvő rétegek ugyanabból a nemzetből valók. A magyar történelemben azonban a modernizáció, az urbanizáció megteremtői többnyire idegenek voltak: németek, szerbek, görögök. Az 1867 után keletkezett vákuumba az egyenjogúsított zsidóság áramlott be, és döntő szerepet játszott a modern ipar, pénzügy és kereskedelem megteremtésében. Ámde ez az új nagypolgárság, noha magát teljes mértékben magyarnak tekintette, a nem zsidók számára idegen elem maradt.
A kiegyezést követően a korábbinál jóval nagyobb bürokrácia jött létre a mindinkább önállóságra törekvő Magyarországon. A tisztviselői kar egyre nagyobb mértékben toborzódott abból a városi kispolgári osztályból, amely a gazdasági versenyben lemaradva tele volt a zsidósággal szembeni előítélettel. Kornfeld szerint a dualizmus korszakának további alapproblémája volt, hogy a hatalmas paraszti tömegek nem csupán a földtől, de a választójogtól is meg voltak fosztva. Hasonlóképpen a munkásosztály, amelynek mozgalmait egészen 1906-ig rendészeti kérdésként kezelte a hatalom.
Ebben a helyzetben érte az országot az első világégés, amely tovább súlyosbította a válságot. A két forradalommal viszonylag keveset foglalkozik Kornfeld. Az őszirózsás forradalomnak két oka volt szerinte. Egyfelől a katasztrofális háborús vereség. Másfelől: az uralkodó elit érzéketlensége a nagy társadalmi tömegek egzisztenciális igényei iránt. A Tanácsköztársaságot diktatórikus hatalomként jellemzi, ám megállapítja: „Azt, hogy a trianoni békét nem velük kötötték meg, rajtuk múlt, mert a nagyköveti bizottság hajlandó lett volna őket elismerni.”
A versailles-i békerendszer végzetes hibája az volt, hogy: „A hatalmak, amelyek a háborúért egy világuralomra törő nacionalizmust okoltak, a nacionalizmus ellen úgy védekeztek, hogy azt, mint a népek életének egyetlen rendező elvét hirdették…” A Csonka-Magyarország-propagandát azonban eleve elhibázottnak tartotta Kornfeld, hiszen „nemzetközi viszonylatban nincs szegényjogon való perlés…”. „Az, hogy a revíziós gondolat eltöltse a magyar lelkivilágot, természetes és feltartóztathatatlan volt. Annak azonban, hogy ez egy második bukás fő oka lett, nem kellett volna megtörténnie…”
Hogy mégis megtörtént, a fő oka Kornfeld szerint az volt, hogy 1919-től két politikai koncepció küzdött egymással Magyarországon. Végül a „szegedi gondolat” győzött, amelynek célja „a városi középosztálynak és más osztályok hanyatlott erkölcsi söpredékének az uralomra jutása és hatalmon való elterpeszkedése” volt. Ennek az eszmének a zászlóvivője a „kalandor” Gömbös Gyula, mögötte, valahol a második sorban található a Kornfeld által nem túl sokra tartott Horthy Miklós. Velük szemben a Bécsben szervezkedő államférfi, Bethlen István áll. A szerző szerint új honalapítás volt az, amit a szabadelvű-konzervatív erdélyi gróf 1921 és 1931 közötti miniszterelnöksége alatt véghezvitt: „A háborútól, forradalomtól és ellenforradalomtól lelkileg feldúlt, a románok által kifosztott, a békeszerződés által megcsonkított és megnyomorított, a társadalmi struktúrában megrendített országot viszszavezette a rend, a jog, a gazdasági fellendülés útjára, megszüntette az ország izoláltságát azzal, hogy a Népszövetség tagjává tette…” Szó sincs róla, hogy Kornfeld kritikátlan bámulója lett volna Bethlennek. Legnagyobb hibájának azt tartotta, hogy kiszorította a magyar politikai életből a parasztot. „Kiszorította pedig azért, mert féltette az államraisont, melynek felismerésére a parasztságot képtelennek tartotta, és félt a földosztástól…”
Noha Kornfeld számára 1919-től ellenszenves a „szegedi gondolat”, világosan látja, hogy annak felülkerekedéséhez elengedhetetlen volt a nácizmus előretörése, majd uralomra jutása. A német nemzetiszocializmus programja számos ponton azonos volt a szegediével: a békeszerződés revíziója, a bürokratikus diktatúra, az antiszemitizmus. Az 1932-ben miniszterelnöki székbe jutott Gömbös Gyula – miként Hitler – azoknak a vezére, akik gyűlölik a politikai szabadságot, az egyenlőséget, a gazdagabbat, a szegényebbet, a szellemi fensőbbséget. „Liberalizmus és szocializmus ellen egyaránt felhasználhatóak: az őszirózsás forradalmat, mely a szabadság jegyében folyt le, éppen úgy perhorreszkálták, mint a kommunizmus forradalmát, mely egyenlőséggel fenyegette őket.”
Gömbös, aki 1936-ban halt meg, tragikus örökséget hagyott maga után: „A polgári és a katonai hatalom a ki nem elégített kispolgári osztály gyermekeinek kezében volt, akik hozzáláttak… a szegedi« program végrehajtásához.” A bajt tetézte, hogy amint a katolizált Kornfeld megállapítja, az egyházak is mély válságba kerültek az első világháborút követően. „1919 után a városokban, főleg a fővárosban nagyon emelkedett a templomlátogatók száma. Budapesten nagyon sok templom épült, hogy azokat befogadja, de ez inkább politikai demonstráció volt a forradalmak visszahatásaképpen, semmint vallásos elmélyülés.” A vallás egyre inkább „vasárnapi kereszténységgé” vált, a papi hivatásból papi hivatal lett. Az egyház sohasem vetett számot hagyományos antiszemitizmusával. „A papság jelentékeny része maga is antiszemita érzelmű volt származása folytán, antikapitalizmusa következtében…”.
A belpolitikai fejlemények nagymértékben összefonódtak a külpolitikaiakkal. Az 1938-as müncheni szerződés nyomán a Trianonban elvesztett Felvidék jó része a náci Németország ajándékaképpen került vissza Magyarországhoz. „A trianoni szerződés revíziója volt húsz év óta a magyar külpolitika alapja és tartalma. A revízió megindulása annyira igazolni látszott azokat, akik a nácizmussal való együttműködést hirdették, hogy az ellenzékre ez szükségszerűen bénítólag hatott, míg a szegedi« kispolgárok, s proletár nyilasok újabb impulzust kaptak belpolitikai törekvéseik megvalósítására…”
Kornfeld nagy részletességgel mutatja be az 1938-tól hivatalba lépő kormányok sodródását, a számára kevéssé szimpatikus miniszterelnökök – a „náci proletárdiktatúrát akaró, megszállott” Imrédy Béla, a „zavaros gondolkodású” Teleki Pál, az Egyesült Államoknak is hadat üzenő Bárdossy László, az antiszemitizmus kérdésében a „farkasokkal együtt üvöltő” Kállay Miklós – politikáját, amely logikusan vezetett el Magyarország 1944. március 19-i megszállásához. Ezzel kapcsolatban azonban Kornfeld Horthy Miklós döntő és végső felelősségét hangsúlyozza. Mivel a kormányzó nem mondott le, törvényes látszatot adott a Sztójay-kormánynak és a következő majd fél esztendő nemzetpusztításának. Horthy pályája Kornfeld szerint logikusan ért véget: 1920-as kormányzóvá választását a parlament folyosóján fenyegetően gyülekező katonatisztek kényszerítették ki, 1944 márciusában ugyancsak politizáló tisztek veszik körül, amikor kiegyezik a nácizmussal. Így jutott el Magyarország másodszor is, és most már visszavonhatatlanul Trianonhoz.
