Újmagyar SZDSZ-siralom
Löffler Tibor 2006. április 28. 10:06
Orbánra lehet, de nem biztos, hogy szüksége van még jobboldalnak, pláne a Fidesznek – viszont a politikai élet balliberális orbántalanításának túlontúl átlátszó törekvéséből arra lehet következtetni, hogy a baloldalon nagy reményeket táplálnak az iránt, hogy Orbán távozása könnyíti meg számukra igazán a politikai versenyt.
Nem, nem estem a fejemre, a címmel csak azt akarom érzékeltetni, hogy a közgondolkodás mennyire képes leragadni a felszíni és felszínes dolgoknál. Mondott, amit mondott Mikola István, azért mégiscsak a köztársaság miniszterelnöke mondta meg a legjobban a frankót azzal, hogy a szlovák maffia a két nagy párt tömegrendezvényén akart robbantani. Azok után, hogy a március 15-ei ünnepségen, a Nemzeti Múzeumnál, a népet nem engedték a köztársaság terrortól fenyegetett miniszterelnöke közelébe, csak a gyerekeket, és a timpanonon őrködő terrorelhárítóknak a gyermekek körében levő miniszterelnöktől kellett elhárítani a terrort.
A második díjat Kökény Mihálynak adnám, akit a kampány kellős közepén azért támadtak meg a liberális Magyar Narancsban, mert sikerült megvédenie egy tőről metszett antiszemitát, a zsidótörvények lelkes pártolóját és előkészítőjét. Mindehhez képest Mikola István tudott csak politikai erekciót kiváltani azok körében, akiknek a politikailag korrekt antiszemitizmustól sem fordult fel a gyomra. Ha így van, hát legyen: a köztársaság leendő miniszterelnökét nevezzük csak Mikolának.
*
De hogy kerül a baloldali Mikola csapatába a harmadik párt? Hát úgy, hogy Kapolyi László (Magyar Szociáldemokrata Párt) a szocialista listán megint mandátumot nyert, de úgy, hogy MSZP-től független pártja már országos listát sem tudott állítani. Persze nem Kapolyi személye a fontos, hanem az, ami a jobboldali egypártrendszer meg a fideszes kisgömböc toposzán kérődzőknek véletlenül sem jut eszébe: az MSZP-nek maximálisan sikerült homogenizálni a baloldalt. Annyira, hogy még az SZDSZ is összeteheti a kezét, hogy mintegy 180 ezer echte kommunista szavazott a szocialistákra, ami – ugye – bőségesen ellensúlyozta az MSZP-nek az SZDSZ-re taktikailag átszavazók miatti veszteségét.
A választási eredményeket nagyban befolyásolta, hogy miközben a média nagy része megpróbálta a Fideszt rábírni, még a választás előtt vallja csak be, milyen megszorító intézkedéseket tervez, Mikola miniszterelnök megtehette, hogy a választás után tegyen vallomást internetes naplójában: a nagy változtatások közepette biztosan lesznek konfliktusok és feszültségek, törvényszerű, hogy minden átalakulásnak velejárói a kisebb-nagyobb konfliktusok; ami az egész érdekét szolgálja, az egyes társadalmi csoportokat kifejezetten sérthet stb.
A kormányfő azt is írta, hogy az egyes csoportok kárvallottá tételétől való félelem rettenti el „a” kormányokat attól, hogy hozzákezdjenek a nagyobb változtatásokhoz. Erről nekem Kuncze Gábor nyelvpolitikai újítása jut eszembe. Kuncze módszeresen él azzal az – állampolgárok antipolitikai attitűdjére hajazó – módszerrel, hogy „a” politikát mószerolja, amikor konkrét pártokat és politikusokat kellene megneveznie. Mikola persze nem beszél saját, rettenetes, másfél éven át tartó tétlenségéről, vagy arról, milyen is volt az, amikor Medgyessy Péter minisztere vagy tanácsadója volt. Kuncze meg aztat tudja mondani az ő újmagyar politikai nyelvén, hogy „a” politikának 16 éve nincs elszántsága és bátorsága a reformokra. Ez az én ómagyar fordításomban azt jelenti: az SZDSZ úgy maradt kormányon, hogy lényegében négy éven át „megcsinálta” a nagy semmit, és ezért a választási győzelem után a megelőző kormányokra keni a sarat.
Az MDF modern konzervatív mit-tudom-én-micsodájáról az MDF fan clubjához nem tartózóknak csak annyit: vegyék szépen elő a Reagan és Thatcher fémjelezte neokonzervativizmusról és újjobboldalról szóló, Magyarországon is elérhető könyvtárnyi irodalmat. Horn Gyula is csak azért lehet boldog az MDF feltámadása miatt, mert elfelejtette, hogy a moderneurópaian konzervatív vaslédi teljes mellszélességgel támogatta Pinochetet. Dávid belekeseredett az Orbán-fóbiájába, ami már 2002-ben (!) abszolúte kiütközött belőle, és olyan víziókba menekül előre s bele, hogy egy jobboldali „fölcsuszamlás” teszi az MDF-et a jobboldal vezető pártjává.
*
Az Orbánnak mennie kell! című össznépi társasjáték kontraproduktív hatása az, hogy megerősíti a jobboldalon a gyanút: Orbánra igenis szükség van, és ez masszív önértékelési zavarokhoz vezethet. Orbánra lehet, de nem biztos, hogy szüksége van még jobboldalnak, pláne a Fidesznek – viszont a politikai élet balliberális orbántalanításának túlontúl átlátszó törekvéséből mégiscsak arra lehet következtetni, hogy a baloldalon nagy reményeket táplálnak az iránt, hogy Orbán távozása könnyíti meg számukra igazán a politikai versenyt.
Ha kedvünk szottyan benevezni a népjátékba, távirati stílusban a következő mondható.
Orbánnak mennie kell! Mert minden teljesítménye mellett, ellenére, a vezetése alatt kikopott pártjából az, ami 1998-ban sikerre vezette: a politikai filozófiailag és etikailag megalapozott polgári értékrend. És pártja sorsa túlontúl kiszolgáltatottá vált az ő személye és a szavazóbázis közti perszonális kapcsolatnak, amit talán még nem késő korrigálni.
Mikolának mennie kell! Mert vezetése alatt a szociáldemokratának mondott pártjában még nyomelemei sem maradtak annak, ami Mónus Illés vagy Peyer Károly szociáldemokráciájára emlékeztethetne.
Kunczénak mennie kell! Mert vezetése alatt a még 1994-ben is egymilliós szavazóbázisú pártját nem tudja, de nem is akarja megszabadítani attól a szereptől, hogy a szocialista hun erő már-már testvérpárti segédcsapata legyen, és a jobb sorsra érdemes liberalizmust a szocialistákkal közös kormányzásra szabja.
Dávidnak mennie kell! Mert az MDF, bár jól teljesített, képtelen tanulni nemzeti liberálisainak 1994 előtti és Szabó Ivánék 1994 utáni politikai kudarcaiból. Ha 5 százalék felett tartósan meg akarnak ragadni, ÉS át akarják venni a konzervatív vezető szerepet a Fidesztől, úgy kell kinyilníuk, néppártosodniuk, hogy kezelniük kell a „borzalmas” tagságot és szavazótábort. Stabil támogatottságú pártot csak így lehet fenntartani – a jobboldalon is.
A publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A Hírszerző fenntartja magának a kéziratok rövidítésének és szerkesztésének jogát.
