Nyerges András
Színrebontás
Idézzük híven (még Hitlert is)
Sokan támadták Semjén Zsoltot, amiért kijelentette: „ahol a vallás magánügy, ott korrupcióba, bűnbe, kegyetlenségbe fordul az élet. Hitlerék is magánügynek tekintették a vallást”. Azzal védekezett, hogy ő Mindszentyt idézte, támadói tehát a bíborost támadják. És ez igaz is: tényleg Mindszenty mondta 1946. október 20-án, a pécsi Dómban tartott ünnepségen, hogy „Hitlerék is magánüggyé tették a vallást. Jött utána Dachau, Auschwitz, börtönbirodalom, gázkamra, Gestapo stb.” És mondott többet is: „Aztán jön egy kis revolver, Hitler agyonlövi magát, mert így sikerült a magánügy. A vallás: magánügy prófétái eltűntek, az elv csődtömege ittmaradt.” Semjén tényleg idézett, úgyhogy a kérdés az, Mindszenty is olyan híven citálta-e Hitlert, ahogy Semjén őt?
1933. február 15-én Hitler Stuttgartban kijelentette: „ma azt mondják, a katolikus hit veszélyben forog. Erre azt válaszolom: végre keresztények, nem pedig nemzetközi istentagadók irányítják Németországot”. Leszögezte, hogy „a nemzeti kormány erős védelmezője lesz a kereszténységnek, mint közös erkölcsi rendünk alapjának”. A Nemzeti Újság c. katolikus napilap szerint „több katolikus közéleti férfiú felhívást bocsátott ki a német katolikusokhoz, hogy a nemzeti kormányra [Hitlerékre – Ny. A.] szavazzanak”. Március 4-én, miután egy gyűlésen Hitler nyilvánosan imádkozott, az ő tiszteletére „megszólaltak a königsbergi dóm harangjai”. Március 11-én arról számol be a lap, hogy „a katolikus közvélemény a legnagyobb lojalitással tekinti azt a küzdelmet, melyet Hitler a nemzetiszocialista párt élén a felforgatás ellen vív.” A jezsuita Magyar Kultúra c. folyóirat szinte eksztázisba esik tőle: „15 éve gyötri Germániát a lappangó vörös kór. Kuruzsolta magát, de csak fél kézzel. És jött Hitler. Föllobogott a világraszóló máglya. Hitler mert akarni! Igaz, hogy olyasmit is akar, amit nem nézhetünk jó szemmel, de most csak a gesztusról van szó. Férfi kell, aki mer! Aki nem kertel és nem alkuszik. Nem félember és nem kétkulacsos. Sajátságos, hogy Mussolini és Hitler is katolikusok. De egyik sem a mi emberünk. Miért? Evangélium és erős kéz ellentétes fogalmak? Vagy csak egy ferde álkatolikus szemlélet állítja őket ellentétbe?” A kétkedőket így nyugtatta a Nemzeti Újság: „beavatott katolikus politikai helyről azt a felvilágosítást kaptuk, hogy az az állítás, mintha Hitlert és a nemzetiszocialistákat a német katolikus püspöki kar egyházszakadároknak minősítette volna, minden alapot nélkülöz”. Március 31-én Schulte bíboros a fuldai püspöki konferencia nevében közölte: „nemzetiszocialista részről a kormányzati felelősség átvétele óta olyan megnyilatkozások történtek, melyek lehetővé tették a püspöki kar számára, hogy revideálja a nemzetiszocialista mozgalommal szemben elfoglalt álláspontját”. A Nemzeti Újság április 14-én ennek alátámasztására közli, hogy bár „a szászországi szociáldemokrata uralom eltörölte a vallásoktatást, és az ún. laikus erkölcstant vezette be, a szász közoktatási miniszter most elrendelte, hogy húsvéttól ne tanítsák többé az általános erkölcstant, hanem tegyék újra kötelezővé a vallásoktatást. A hittanórákon a felekezetnélküli szülők gyerekeinek is részt kell venniük.” A Magyar Kultúra 1933 májusában azt hangsúlyozta, hogy „e mozgalomban sok józan és egészséges vonás van, így nevezetesen a leszámolás az államfelforgató kommunizmussal és a vele egy húron pendülő szociáldemokráciával”. Cavallier József, aki később harcosan szembeszállt a nácikkal, 1933. június 11-én így írt a Nemzeti Újságban: „vagyunk jónéhányan magyar katolikusok, akik meleg rokonérzéssel figyeljük Hitlerék harcát a kommunizmus és marxizmus ellen. Szívből üdvözöltük a nemzeti gondolat érvényesítését és ápolását. Kívánva kívánjuk a német népnek egy nagy nemzeti táborba való tömörítését.” Ezt a hitet legfelsőbb helyről is táplálták: „a Vatikán habozás nélkül hozzálátott az új Németországgal való szerződés megkötéséhez abban a meggyőződésben, hogy a bolsevizmus és az istentelenség elleni harc olyan elhatározó jelentőségű feladat, hogy az egyháznak mindenkit támogatnia kell, aki ezt tűzte ki céljául. Az új Németország az egyháznak egészséges, erős és fontos tényezője”. Így vélte a protestáns oldal is: Révész Imre (Magyar Szemle, 1933 november) kifejtette, hogy „Hitler és pártja minden német keresztyén egyházat hálára kötelezett azzal, hogy a német politikát, társadalmat, kultúrát a bolsevizmus széléről visszarántotta s az új állami életet vallási alapokra helyezte. Hitler nélkül a német katolicizmusnak és protestantizmusnak irtózatos mártírium, teljes szétporlasztás és a katakombába való visszamenetel lett volna a sorsa.” A katolikus König Antal arról írt 1933 novemberében, hogy „Hitler munkája, a Mein Kampf nagyjában és egészében kifogástalan szellemű”. És lám, a Mein Kampfban az áll, hogy „a politikusnak nem szabad a vallást esetleges hibái, sokkal inkább annak a meggondolásnak az alapján értékelnie, hogy talál-e nálánál jobbat, ami helyettesíthetné. Mindaddig, amíg ilyen nincs, őrültség és gazság volna kiirtani”. Mivel ez nem csak elv volt, 1933 novemberében „a mainzi püspök visszavonta a nemzetiszocialista párt katolikus tagjaira kirótt egyházi büntetéseket, a püspöki kar békejobbot nyújtott Hitlernek, kijelentéseiért elismeréssel adózott neki, s felszólította a katolikusokat, hogy az állam újraépítésének munkájában álljanak Hitler mellé”.
Nálunk Bangha Béla szögezte le 1934 februárjában: „a Hitler-féle mozgalomnak talán legnagyobb érdeme, hogy írtózatos lendületű erővel a földre teperte egyfelől a marxista világbálványt, másfelől a zsidó plutokrácia ingathatatlannak vélt erődítményeit. A demokrácia jelszavával kérkedő parlamentarizmus belső hibáit kérlelhetetlenül leleplezte. A nemzetvédő munkának ebben az irányában a jövőben is sokat tanulhat Hitlerék példájából minden konstruktív tényező. A világ békéje, társadalmi rendje, aranykora akkor fog elkövetkezni, ha egyszer a mi programunknak is lesznek nagy és kicsiny Hitlerjei.” Nemigen gondoltak mást a protestáns egyházak sem, hiszen (írja a Magyarország 1934. március 30-án): „Müller birodalmi püspök nagypénteki szózatot intézett az evangélikus lelkészekhez, melyben azt fejtegeti, hogy Hitlert Isten rendelte az ország élére, hogy újjáalkossa. Ebben az átalakulásban az egyháznak is részt kell vennie.” Az átalakulás (ahogy a nyilas Nemzet Szava leszögezte 1934. november 3-án) így festett: „Hitler behozta a kötelező vallásoktatást, ugyannyira, hogy Berlinben két év alatt 50 százalékkal szaporodott a keresztelések és egyházi házasságkötések száma.” A lap egyúttal azt is leleplezte, hogy valójában kik a nemzetiszocialista vallásüldözés áldozatai: „Hitler kivégeztetett egy pár díszkatolikust, akik a hit védelmének ürügye alatt nem átallottak a lázadó Röhmmel, a nagykapitalistákkal, a votanistákkal szövetkezni a konstruktív német nép egyetemére épített rendszer ellen. Ezekből csak a szabadkőművesség által irányított magyar sajtó csinált mártírokat.” A német püspöki kar 1935. szeptemberi pásztorlevele is képes finom distinkciókra: „a nemzetiszocialista mozgalomban van egy mérsékeltebb szárny, a másik azonban szélsőségekbe téved, ezek okozzák a katolikus Egyházzal való surlódásokat. Hitler vezér és kancellár személye távol áll ezektől a szélsőségektől, ezért fordul most is hozzá a püspöki kar, hogy tekintélyével hallgattassa el a szélsőségeket”. És nem hiába: „a januárban letartóztatott Bannasch prelátust szabadlábra helyezték, jól informált körök szerint egyenesen Hitler parancsára” – írta a Magyar Kultúra. Göring is azt bizonygatta pártja sziléziai vezetői előtt, hogy „itt-ott természetesen előfordultak túlkapások, de azok nem egyeztek a Vezér és megbízottai kívánságával”.
Nyisztor Zoltán 1935 decemberében úgy látta: „Hitlerék uralomra jutása nehéz és kényes helyzetbe hozta a német püspöki kart, amit ez úgy hidalt át, hogy a pártba való belépés tilalmát felfüggesztette, de elvi állásfoglalásából semmit sem vont vissza.” Erre nem is volt szükség: Kerrl, egyházügyi miniszter 1936 januárjában leszögezte: „a nemzetiszocialistának vallásosnak kell lennie és tisztelnie kell mások vallásos érzelmeit. Minden ateista tendenciát letör a nemzetiszocialista állam, mert abban a kultúra és a szociális rend ellenségét látja”. Goebbels Naplójából tudjuk, hogy Hitler 1937. február 16-án Kerrl lelkére kötötte: „most igazán semmiféle harcra nincs szükség az egyház ellen”.
Mindszenty Az Édesanya című könyvében (1942-es kiadás) egy fia kárhoztató szó sincs arról, hogy Hitler magánügynek minősítette volna a vallást, van viszont másféle szó másról: „el kell ismernünk, hogy életigenlés van benne, szembeszállt és pedig fegyveresen a bolsevizmus világlehetőségével, felperzselte a pornográfiát, becsukta az éjszakai szórakozóhelyeket. A vezető egészséges, gyarapodó népet akar.”
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 16. szám
