NAGY BARBARA
Metafizikává váló virágok
Tárlat
Berlinben, a Magyar Intézetben Gedő Ilka munkáiból láthatunk egy válogatást. Ebben az épületben – valljuk meg őszintén – nagyon kevés kiállítás tudja feledtetni a tér szocreál márványburkolatát. Gedő Ilka tudatos szerkesztésű, szőnyegszerűen szövött, karcolt, kis méretében is monumentális hatású művei, Hajdú István rendezésében, most mégis megteszik ezt.
Önarcképek, melyek úgy őrzik a női művészként való létezés sajátosságait, hogy nem tagadják meg azt, de nem teszik művészetük kizárólagos és leegyszerűsített forrásává, mint azt némely nőművészek teszik. Itt most elfogadó, természetéből adódóan finoman megmunkált és valóban festői műveket láthatunk.
Gedő Ilka (1921-1985) asszimilált zsidó családban született, Szabó Lajos filozófushoz, és általa a budapesti szellemi élet egyik legizgalmasabb intellektuális köréhez kívülállóként csatlakozott. A társaság egy sajátos szinkretikus elméletrendszert igyekezett kidolgozni, mely a buddhizmustól egy átesztétizált marxizmusig, a kabbalától Schopenhauerig, a teozófiától a kortárs természettudományig és a kortárs képzőművészetig elegyített magába, élt meg eszméket, gondolatokat. A társaság sok szállal kötődött az Európai Iskolához, ennek az ismeretségnek révén került kapcsolatba Gedő Ilka Vajda Lajos munkáival is. Önkiíró arcképei, Vajda Lajoson kívül, Artaud-hoz és Giacomettihez is köthetőek, bár Gedő Ilka önarcképei epikusak, elbeszélő, nem pszichologizáló jellegűek. Finom ceruzarajzok és szénnel expresszív módon önkiíró önarcképek sorozata.
Nem ismerhette Giacomettit, de remegő vonalai és nyújtott, gótikus figurái miatt rokonságuk szembeszökő. Az 1947-49-ben rajzolt Asztalrajzok-sorozata – a faktúra változatossága révén hol finom, alig érintett ceruzarajz, hol tus, hol pedig szénnel elanyagtalanított rokokó asztalka – szinte absztrakttá válik, de antropomorf személyessége is megmarad. Rajta egy remegő váza és valami növény organikus formája. A terítőből néhol szinte fű nő, ráncai domborzattá alakulnak, gyűrődései hegyekké emelkednek. Néhol a terítő vonalai csomókba rendeződnek – ez Vajdai örvénylő szénrajzai hatását mutatja, de eszünkbe juthatnak Beuys finom ceruzarajzai is egy másik Asztalrajz előtt állva. Az asztal kicsúszik a kép jobb sarkába, még jobban kihangsúlyozva a kiszolgáltatott létbe vetettséget.
Egzisztenciális rajzok ezek éppúgy, mint a gettóbeliek. Gedő Ilka a pesti gettóban élve örökíti meg az ott lévő emberek mindennapi életét. Alvó-fekvő figurák rajzai, nyomasztó plaszticitással belevetve a papír fehér ürességébe.
Utolsó, Gondolkodó című önarcképe után tíz évre megszakítja a munkát. Goethe Színtanát fordítja, így jutva el a tudomány és a művészet együttállásához, majd ezt erősítik a Runge- és a Schopenhauer-fordítások is. 1946-tól újra rajzol és fest. Képeiben nem követhető nyomon egyenes vonalú fejlődés, automitologikus párbeszédfolyamok önmagával és az általa feltáruló világgal.
Mintha lemezkékből állnának a képei, rétegek egymásra vetüléséből. Síkszerű, szőnyegszerű művek, mint Klee filozofikus olajképei, akvarelljei. Álomszerűen rajzosak. Fontossá válik a négyzetháló, a raszter képalkotó szerepet kap, majd feliratok kerülnek a képbe – főként önmaga számára.
És eljutunk végül a szubjektív élményekből és érzésekből táplálkozó, ám általános létkérdéseket feszegető képi naplójegyzet-sorozathoz. A virág – és ironikusan a művirág – lesz Gedő Ilka számára az alteregó. Megszemélyesíti, egymásra rétegezi, szinte absztrakttá teszi ezeket a kis méretükben is monumentálissá váló raszterhálós képeket.
A színeiben hol izzó narancsok és ibolyák, hol inkább a Tóth Menyhért-i színes fehérek lesznek jellemzőek. A faktúra itt is változatos, hol egészen pasztózus, szinte márványszerű, és különösen festői, olykor mintha varrva lenne, barázdák mély rajzolatával, karcolásokkal, néhol pasztellszerűen könnyed és akvarellesen lebegő. Ilyen pl. a Rózsakert című munka, mely sötét monokrómiában tartott, erős faktúrájú, „karcoltan-hímzett” munka.
A virág néhol organikus és testes, hol kalligrafikusan vonalas és kitárulkozó, megint máshol antropomorf, hol pedig állatszerű. Kifacsart és deformált, Bacon-szerű expresszivitással vagy Tóth Menyhért-i szelídséggel.
A tárgyilagosan ábrázolt és mélyen átélt, egzisztenciális szövött virág-mezők, a finom ceruza- és pasztellrajzok a Collegium Hungaricumban, Berlinben május 10-ig láthatóak.
(Gedő Ilka képei a berlini Collegium Hungaricumban)
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 16. szám
