„A kettes számú szabály – hát az nem létezett”
Varró Szilvia 2006. április 23. 12:30
Korábban csirkét vágtak és banánfát metszettek, majd együtt ittak. 1994-ben a békés földművesek saját szomszédjaikat kezdték levágni – nap nap után, munkaidőben. Ruandában tizenkét hét alatt nyolcszázezer tutszit öltek meg. Jean Hatzfeld dokumentumregénye a könyvszemlén.
„A tanácsnok bejelentette, hogy a gyűlés témája a tutszik megölése, minden tutszié, kivétel nélkül. Egyszerűen mondták, egyszerű volt megérteni” – Panrace is egyszerűen fogalmaz, amikor felidézi a „94-es eseményeket. Mint az össze többi gyilkos: világos, rövid tőmondatokban mesélnek.
Ment minden, mint a karikacsapás: kora reggel fölkeltek, megfürödtek, jó sokat ettek, hogy bírják az egész napi strapát, összegyűltek a focipályánál, ahol fölosztották, ki merre menjen, majd kilenctől ötig, munkaidőben, ölni indultak. Aztán, levezetésképpen, kicsit fosztogattak, majd sörözgettek.
„Nem változtattunk paraszti életünk szokásain, kivéve, hogy néha korábban, néha később keltünk” – a két ébredés közti események mechanikusan pörögtek. A mocsárban és környékén egyetlen dolguk volt: fölkutatni a bujkáló tutszikat, ölni, egészen a munkazáró sípszóig.
Jean Hatzfeld francia újságíró és haditudósító egy baráti társaság tagjait szólaltatja meg A bozótvágó kések éjszakája című könyvében, akik épp páréves börtönbüntetésüket töltik. A népirtás előestéjén Nyamata járás népessége 119 000 fő volt, a mészárlás után ötvenezer főre csökkent. Kevesebb mint hat hét alatt hat tutsziból ötöt megöltek. Hatzfeld nem kommentál, ahogy könyvének főszereplői sem értékelik az évekkel korábbi eseményeket. Lidérces nyelven elevenedik meg a ruandai pokol.
Szomszédban a késem
„Először egy öreganyónak vertem be a fejét egy durunggal. De, minthogy akkor már amúgy is haldokolva hevert a földön, nem éreztem, hogy az én karomból jött a halál” – sztorizik Fulgence, akinek másnap, a templomban, már könnyebb dolga volt: élő embereket vágott le, álltukban. Találomra sújtott le bozótvágó késével, lépni alig bírt a hullatömegtől, összelökődtek a könyökök és egyéb testrészek. Fulgence különben jóravaló sekrestyés, a pap távollétében ő vezette le a szertartásokat a dombokon.
De hogy ismerte föl gyilkos az áldozatát, amikor mindkét ruandai etnikum ugyanazt a nyelvet beszéli, és fizikai különbségek sem segítik a tájékozódást? A válasz pofonegyszerű: a gyilkosnak nem kellett felismernie áldozatát, mert már ismerte korábban. Egy faluban laktak évtizedek óta. Szomszédok, padtársak, kollégák, rokonok voltak.
Szimpla földművesek
Az a hutu, aki nem akart csatlakozni a serényen ölő földművesekhez, maga sem kerülhette el a halált. Jean-Baptiste-nak egy ismerős hutut kellett elintéznie: azért épp őt hívták a melóhoz, mert a felesége tutszi. Ezzel bizonyíthatta, hogy ő maga nem a tutszik pártján áll.
A haveri társaság, akiket Hatzfeld meginterjúvolt, nem elvetemült gonosztevőkből állt: korábban sokat piáltak és szórakoztak együtt, gúnyolódtak ugyan a tutszikon és szívatták őket, de csak a hétköznapi ember szintjén. Majd egyik napról a másikra sajátították el az ölés technikáit. „Sok földműves elég ügyetlen volt az öldöklésben, de lelkiismeretesnek mutatkozott. A gyakorlás, a szüntelen ismétlés sikeresen csökkentette az ügyetlenséget” – mondja Adalbert.
Halál a szemekben
„Kukoricát vagy banánt vágni, az ugyanolyan meló. De a mocsárban vágni, az egyre kimerítőbb volt, tudja, kik miatt. Csak a mozdulat volt hasonló, az érzés, azt nem lehet összehasonlítani, az izgalmasabb volt, mert a célpont nem mindig maradt nyugton.”
A ruandai népirtás terve sok helyen meglepő hasonlóságot mutat a Holokausztéval. Előbb csak rendeletekkel szorították ki a közéletből a tutszikat, elkobozták javaikat, megtiltották a vegyes házasságokat, és törvényeket hoztak kirekesztésükre. 1994. április 6-ról 7-re virradó éjszaka lezuhant Juvenal Habyarimana elnök repülőgépe, és elkezdődött a népirtás. Ekkor azonban már megvolt a terv, a hadsereg, a rendőrség, a közigazgatás készen állt. Hatzfeld szerint a ruandai népirtás bizonyos „eredményességi szempontból” nézve fölülmúlta a holokausztot, hisz 12 hét alatt több mint nyolcszázezer tutszit öltek meg.
A bozótvágó kések éjszakája az Ulpius-Háznál jelent meg, Lángh Júlia fordításában.
