Forrás: Népszava

A fotóknak is megvan a maguk története. Sőt a fotográfusoknak is. Hogy erről a konkrét képről is beszéljek, amelyet majdnem egy tucat évvel ezelőtt készítettem: a férfi, aki némi megadással tűri, hogy most éppen ő álljon az objektív elé Veres Tamás, vagy inkább Tom Veres. Aki arról ismert, hogy ő az egyetlen fényképész, aki hosszú heteken-hónapkon át követte Budapesten Raoul Wallenberg munkáját, s erről meg is maradt néhány képe, amellyekkel mind a mai napig illusztrálni szokás a Wallenberg hősiességét bemutató – szerencsére mindinkább szaporodó – írásokat.

Hogy kerülök én ebbe? Évig kerestem azokat az embereket, akik kapcsolatban álltak, együtt dolgoztak a svéd követségi titkárral. Bár Wallenberg a Soa idején sok tízezer ember életét mentette meg, ám a szovjet csapatok Budapest elfoglalása után letartóztatták és minden valószínűség szerint szovjet fogságban is halt meg.

S miután Wallenberg a szovjetek lelkén száradt, a nyolcvanas évek végéig nyilvánosan beszélni, pláne írni róla nem nagyon lehetett. Addigra viszont már nagyon kevés tanú maradt, hogy a titkár életének fontosabb eseményeit megörökítsük.

Kerestem hát Wallenberg munkatársait. Veres Tamás képeit ismertem, s hallottam róla, hogy minden valószínűség szerint valahol Amerikában él.

De hol? Aztán, még 1994-ben megszereztem a világ egyik legpompásabb ösztöndíját a German Marshall Fund-ot, amellyel néhány izgalmas hetet az USA-ban töltöttem – ekkori kalandjaim egy részét már ismerhetik hűségesebb olvasóim.

A washingtoni Holokauszt Múzeumba fél órával zárás előtt estem be egyik este, így a kiállítóterembe már nem engedtek be. Jobb híján az előtérben álldogáló számítógéppel játszottam. Az első, amire véletlenül rátenyereltem Veres Tamás multimédiás interjúja volt. A múzeum zárt, senki sem tudott segíteni, hol is találnám meg Verest, másnap hajnalban pedig tovább kellett röpülnöm.

Végül a Marshall alapítvány munkatársait kértem meg, nyomozzák ki hol élhet Veres. Az újságíráshoz nemcsak segítőkész emberek, hanem szerencse is kell. New Yorkban a szállodámtól úgy 300 méterre volt a munkahelye.

Egy manhattani csillogó, csupa üveg felhőkarcolóban, a világ egyik legnagyobb reklámügynökségének műtermében nagyon nehéz beleélni magunkat abba, hogy emberek állnak halálra vártan a hideg szélben a józsefvárosi pályaudvar peronján – két napon át beszélgettünk. (Ezt a Remény című folyóirat 1999. 5. számában olvashatják)

Tom Veres műtermének egyik falán amerikai hírességekről készült képei, a szemben lévőn azok, amelyeket Wallenbergről fotografált Budapesten 1944-ben. Ezekkel lett világhírű. Ide ültettem én is le (nem vagyok én fotómodell, na exponálj már és legyünk túl rajta – sóhajtott) – így készült ez a kép.

„Bosszú” is volt. Bevilágította a műtermet és készített rólam is néhány képet – szerencse, hogy az senkit sem érdekel. Csak nekem fontos. Wallenberg fényképésze készítette.

Dési János

Comments are closed.