Lánczi András
Beszédes kép jelent meg 2006. április 11-én az egyik napilapban: az MSZP-s plakáterdő előtt Kuncze Gábor begombolt zakóban, arcán behódoló komolysággal, zárt alapállásban, az alávetettség pózában kezet fog Gyurcsány Ferenccel, akinek csupán a keze találkozik Kunczéével, egyébként zakója kigombolva, egész testével a sajátjai felé fordul, arcán fölényes mosoly. A háttérben Demszky Gábor hátratett kézzel kényszeredetten mosolyog. Úr és szolga viszonyt sugall a fotó. Az egész képből sugárzik a hatalmi mámor, a hamarosan sok mindent megtehetünk erőfitogtatás. Ez a felvétel többet elárul az SZDSZ egész történetéről, mint amennyi ténylegesen látszik.
Hogy is kezdődött? A rendszerváltás pillanatában még jól látszottak a politikai határvonalak. Volt az MSZMP utódpártja, a kommunista időkből ígyúgy fennmaradt szakszervezetek, a népfrontos úgynevezett társadalmi szervezetek és a rendszerváltó pártok: MDF, kisgazdapárt, SZDSZ, kereszténydemokraták, Fidesz. Az MSZP az 1990-es választásokon kényelmesen bejutott az Országgyűlésbe, de nem volt politikai tényező. Megalakult az Antall-kormány három pártból: MDF, FKGP, KDNP. Kimaradt az SZDSZ és a Fidesz mint rendszerváltó pártok. Majd 1994-ben az SZDSZ az – abszolút többségben lévő – MSZP meghívását elfogadva, koalícióra lépett az utódpárttal. Ezzel fölrúgta az ellenzéki pártok egységét, átállt a posztkommunisták oldalára. A rendszerváltás utáni szalámitaktika elérte első jelentős sikerét.
A második fajsúlyos sikere az volt, hogy az SZDSZ értelmiségi holdudvara közvetve elfogadta a társbérletet, és aktívan részt vett a fasisztaveszéllyel való riogatásban (előbb a MIÉP-re, majd az egész jobboldalra kiterjesztve). A gyalázatos gazdasági helyzet és a korrupciós privatizáció elleni felháborodás azonban 1998-ban a Fideszt – szinte váratlanul – kormányra emelte. A kisgazdák nem tudtak élni az újabb koalíciós lehetőséggel, leszerepeltek. A MIÉP megerősödése pedig további hivatkozási alapul szolgált, hogy lám, a jobboldal úgy általában szélsőséges. Vissza is tért az MSZP, oldalán az ötszázalékos SZDSZ-szel. Nélkülük nem ment volna a kormányváltás 2002-ben.
2006-ban a 2002-es küzdelem folytatódott, mintha csak egy kis szünetet tartottak volna a felek. Van azonban néhány fontos különbség. Az egyik, hogy az SZDSZ holdudvarának jelentős része átállt az MSZP, pontosabban Gyurcsány Ferenc mögé, miután Medgyessy Pétert lényegében ők buktatták meg. Mécs Imre nyílt átállása egyértelmű jel volt. Az első forduló után az SZDSZ vezetői egy pillanat alatt kihátráltak saját jelöltjeik mögül, hogy kizárólag a koalíció érdekeit szolgálják. A fent említett fénykép előrevetíti, hogy az SZDSZ-re mint önálló pártra a jövőben nem lesz szükség. Miért is volna, ha egy nagy baloldali néppárt lefedi a liberális törekvések többségét? A másik fontos különbség az MDF magatartása. A posztkommunista hatalmi szalámitaktika harmadik nagy sikere volna, ha az MDF-et hűbéressé tudná tenni. Schmuck Andor és modern konzervativizmus? A posztkommunisták csak olyan konzervativizmust tűrnek meg, amelyből hiányzik az antikommunista meggyőződés. Mivel nem sikerült a Fideszt radikális szerepbe kényszeríteni, úgy döntöttek, ők fogják felépíteni saját ellenzéküket: az MDF vezetése a kiszolgáltatott helyzetben most zászlajára tűzi 2010-et – ez önmagában a politikai racionalizmus megcsúfolása -, mit sem törődve több mint két és fél millió jobboldali választóval. Mi ez, ha nem úr és szolga viszony?
Mára világossá vált a rendszerváltás morális üressége. A szocialista párttal nem az a baj, hogy minek gondolja magát, hanem az, hogy a régi gondolkodásmódját az Amerikából átvett gyűlölettechnikákkal fedi el. A gazdasági fejlődést az eladósodás eszközével valósítja meg, újra és újra meghirdeti a vas és acél országának szlogenjét (most éppen autópálya-programnak nevezik), a jó életet azonosítják a legújabbal, a korszerűvel, miközben boszorkányüldözést folytatnak ellenfeleikkel szemben. Ez a gondolattalanság elegáns álcája. Az embereket a tévé és egyéb modern eszközök segítségével virtuális térbe helyezik, ahol eltompul valóságérzékük. Köztársaságnak nevezik azt, hogy az erősebb mondja meg, mi az igazságos. Köztársaságnak nevezik, hogy a média őket szolgálja akár a legnyíltabb formában, hogy a vidéki lapok a kezükben vannak, így megengedik maguknak, hogy az ellenzéki helyi képviselő sajtótájékoztatójára nem mennek el – nem egyszer, soha. Köztársaságnak nevezik, hogy a külföldi sajtót arról tájékoztatják, a 2006-os magyar választások tele vannak antiszemita beszéddel és a „Lebensraummal” való példálózással (Der Spiegel, 2006. április 8.). Nekünk elég volna a demokrácia is, mert mi sem szeretünk félni.
A második forduló tétje az, hogy hiszünk-e közösségi szabadságainkban vagy csak az egyéni véleménynyilvánítás szabadságában. Akarunk-e úgy élni, ahogy a posztkommunista gondolkodásmód és ízlés diktálja? Akarunk-e olyan körülmények között élni, hogy a kommunista besúgás gyanújába keveredett Arató András lemezlovas nyálas kézcsókkal üdvözölje Gyurcsány Ferencet, aki a fotó tanúsága szerint is sugárzó tekintettel a jövőbe néz, még véletlenül sem a hódolójára?
