Forrás: ÉS

Nyerges András

A megrendülés elmarad

Ketten egy új könyvről – Ferencz Győző: Radnóti Miklós élete és költészete. Osiris Kiadó, Budapest, 2005. 810 oldal, 4500 Ft

Régóta vártunk egy teljes Radnóti-pályaképre, s végre itt van, kínzó hiány tűnt el azzal, hogy Ferencz Győző (kritikai életrajznak nevezve) megírta. Most éppen másodszor olvasom, mert amit érzek, nekem magamnak is furcsa, ám nem akarnék igaztalan lenni valakivel, aki ilyen nagy és alapos munkát végzett, s olyan könyvet írt, amelyből semmi se hiányzik, és szinte nincs is szava, amivel egyet ne értenék. Lenyűgözően ismeri a Radnóti-recepciót, s amit felhasznál belőle, azt is mintha szerénységből használná, mert hát miért fogalmazza újra, amit Bori Imre, Németh G. Béla, Lator László és mások máig érvényesen kimondtak. Minden fontos versről megtudunk tőle minden fontosat, kapunk kitekintést a kortárs magyar és európai költészetre mint viszonyítási pontra. A pályakép nem rendelődik alá (mint a pártállami időkben) az épp aktuális politikai szempontoknak, melyeket kínos módon régi “barátok”: Tolnai Gábor, Ortutay Gyula, Baróti Dezső meg a költő megmentését valóban megkísérlő Aczél György képviseltek. Az életrajz nóvumokkal gazdag, bővebb forrásból merített, mint a korábbi nekirugaszkodók – a költő özvegye ugyanis, mivel tendenciózus torzítástól már nem kellett tartania, hozzáférhetővé tett eddig elzárt dokumentumokat is: saját leveleit, naplóját, no meg a “baráti” retusálást korrigáló memóriáját. Mondhatnám: “akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés”. Gáncsnak és megvetésnek azonban engem kéne érnie, mivel nem tagadhatom: a könyv hiányt pótló gazdagsága sem gyűrte le hiányérzetemet.

Csak arra nehéz rájönnöm, hogy mi zavar. Nem az apróbb filológiai bakik, hogy a szerző kritikátlanul átvesz Melczer Tibortól egy lapszust, s ő is “a kor híres szélhámosának” nevezi Kenyeres-Kaufmannt, holott az illető politikus azért vált (Radnóti számára is) emblematikus figurává, mert belőle csináltak Gömbösék Tarpán, Bajcsy-Zsilinszky helyett képviselőt, mandátumát pedig utóbb szégyenszemre a bíróságnak kellett megsemmisítenie. Elnézhető, hogy bár a Radnóti-motívumok lehetséges forrásait rendre kideríti, nem hasznosít egy tíz éve publikált adalékot, mely szerint a Nem tudhatom híres sorának (“Ki gépen száll fölébe / annak térkép e táj”) valószínűleg Szabó Zoltán 1939. áprilisi cikke volt egyik ihletője: “Legtöbben mit látnak a hazából? A területet. Hazaszeretetük térképi-területi.” Nem említi, hogy Radnóti 1936-ban rövid, goromba kritikát írt Horváth Béla Legjobb a lehetetlen című kötetéről, ami részben motiválhatta utóbbi 1941-es galád támadását. Attól viszont fura érzés kerülget, ahogy a mindenkori társadalmi helyzetet bemutatja: mintha szánt szándékkal eltartaná magától a feladatot, és bár nívós és korrekt, de kész klisékkel dolgozik. Sosem azt tudom meg, mit gondol az adott időszakról Ferencz Győző, hanem azt, amit erről Gyurgyák János, Randolph L. Braham vagy másvalaki írt. A szerzői magatartásban egyfajta impasszibilitás válik kitapinthatóvá, s nemcsak itt, de a verselemzések is hasonló benyomást keltenek. Kiváló elmék remek passzusai mögött hűvös eleganciával eltűnik maga Ferencz Győző. Úgy mutat rá a még kiforratlan költő gyöngéire, majd nyilvánít később elismerést a legnagyobb versek iránt, mintha igazából hárítani akarná az értékelés feladatát. Talán szemérmesség, talán az impresszionista megközelítéstől való félelem teszi, de óvakodik attól, hogy csak sejtesse is, mi az, amit szeret, nem szeret vagy egyenesen élvez Radnóti verseiben. Bevallom, mindvégig vártam, hogy a korrekt, tárgyszerű elemzés közepette akaratlanul is elárulja magát és kiderül: Radnótiról nemcsak penzumként írt imponáló terjedelmű munkát, érzelmileg is köze van hozzá. Műve tudományos hitele attól még nem csorbult volna, ha rájövünk, hogy olyan valaki írta, akit gyönyörűséggel tölt el például a versbeszédnek az utolsó évek termésében tapasztalható kivételes természetessége, a képek kecses bája, humora vagy akármi más. S hogy ez elmarad, számomra azért is furcsa, mert a monográfia írója nem száraz filosz, akiből esetleg alkatilag hiányzik a képesség arra, hogy egy költő “szakmai” teljesítményét élvezze, hanem maga is költő, méghozzá (s ezt nem sablonudvariasság íratja le velem) kitűnő költő.

Ferencz Győző azonban tüntetően eltartja magától (tőlünk) könyve tárgyát. Kerül minden olyan problémát, amely Radnótit a jelenhez kapcsolná: olyan klasszikusként kezeli, aki csak az 1945 előtti viszonylatok közt értelmezhető – mintha minden más megközelítés erőszakolt aktualizálás volna. Érteni vélem, hogy az 1989 előtti kultúrpolitika átpolitizáló gyakorlata taszítja, csakhogy a Radnóti által megpendített kérdések többségének nincs szüksége külső beavatkozásra ahhoz, hogy időszerű legyen, ráadásul máig adósak vagyunk a tisztességes válaszokkal. Mondok (a sok lehetséges közül) egyetlen példát: Nagypál István (Fórum, 1946/1.) a Péntek című vers zárósorait ilyen kontextusban idézi: “Magyar katonák golyója ölte meg. Hogy el ne felejthessük, amit utánunk kiáltott még 1941-ben: Vigyázz magadra, – hallom, / hogy mindent megtorolj”. Azt Ferencz Győző is megjegyzi, hogy ez “Radnótinál szinte példa nélküli gondolat”, de ezen a ponton eltökélten megáll, nem akar túllátni rajta, holott a “megtorolni vagy megbocsátani” problematikája (lásd kollaboránsok), eleven maradt, és (alighanem kibeszéletlensége miatt) 1989 után újból terítékre került. Például ama kínosan torz formában, hogy az 1945 utáni rendszer a zsidók bosszújára épült volna, akik “vigyáztak magukra”, hogy “mindent megtoroljanak”. A problémát erről az alpári szintről éppen a Radnóti-vers perbe hívása emelné méltó magasságba – egyebek közt azáltal, hogy ő maga a megtorlás gondolatát azzal a bizonyos “hallom”-mal megkülönböztette saját véleményétől. S ilyen probléma, melynek vitatása ma is termékeny lehetne, a költő kultuszát pedig élőbbé tehetné, még sok más is akad, ám Ferencz Győző Radnótija olyan klasszikus, akihez a tiszteleten túl már nem sok köt bennünket. A monográfia olvasója ezért érzi magát olyasformán, mint a tanár, akit az eminens dolgozat hoz zavarba: minden megvan benne, amire jelest, sőt kitűnőt lehet adni – de a hibátlan leckefelmondás csak az elismeréshez elég. A megrendülés elmarad.

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 14. szám

Comments are closed.