Forrás: HETEK

“Az az álmom, hogy a gázai irodám falán egy olyan hatalmas világtérkép fog függeni, amelyről hiányzik Izrael. Ma álom, holnap valósággá válhat, hiszen ezen a földön nincs hely Izrael állama számára” – nyilatkozta Mahmúd Zahar (képünkön jobbra), a Palesztin Hatóság újonnan kinevezett külügyminisztere a kínai Szin-hua hírügynökségnek.

A gázai Hamasz-vezér szavai Theodor Herzlt (“Ma álom, holnap valóság”) és Martin Luther Kinget (“Van egy álmom”) idézik, fordított előjellel: a zsidók visszatérése helyett megsemmisítésüket, a diszkrimináció eltörlése helyett pedig az iszlám hegemónia megvalósítását jövendölik. Az izraeli választásokon győztes Kadima párt rangidős vezetője, Simon Peresz mégis úgy véli: az új kormánynak tárgyalnia kell a Hamasz vezette Palesztin Hatósággal.

Olmert és Peresz. Saron nélkül is megmarad az egység?

A Kadima választási kampányának középpontjába – a palesztin békeszándék és közreműködés híján – az ország végleges határainak legkésőbb 2010-ig való egyoldalú kijelölését állította. A százhúsz tagú knesszetben megszerzett huszonkilenc képviselői hely elég ahhoz, hogy más pártokkal koalícióra lépve kormányt alakítson, ahhoz azonban talán kevés, hogy a párt e nagy ívű programját meg is valósíthassa.

Az előrejelzések decemberben még negyvenkettő-negyvenöt mandátumot jósoltak az Ariel Saron kormányfő által frissen megalakított tömörülésnek. Saron januári megbetegedését követően azonban a Kadima népszerűsége rohamosan csökkent. A párt kezdettől fogva baloldali és mérsékelt jobboldali politikusokból állt össze, akiket nem egy jól kimunkált, új ideológia, hanem sokkal inkább Ariel Saron kormányfő hiteles személyisége tartott egybe. Meir Sheetrit, a Saron-kormány egykori oktatási minisztere büszkén jelentette be, hogy az új pártnak sikerült megszabadulnia minden ideológiától: “Nem kell tovább cipelnünk Zeév Zsabotyinszkij és Berl Katzenelson [az előbbi a Likud, míg az utóbbi a Munkapárt szellemi megalapítója volt] örökségét a hátunkon. Mi csak a jövőbe tekintünk.” A kérdés persze az, hogy egy ilyen “pragmatikus” párt karizmatikus vezetőjének, Ariel Saronnak a hiányában egységes maradhat-e egyáltalán.

A felületes szemlélő számára is szembetűnő, hogy a választók döntését elsősorban a gazdasági és szociális kérdések befolyásolták. A béke és biztonság ügye ezzel szemben háttérbe szorult. Ez abból is látható, hogy a Munkapárt, a Sasz és a Gil Nyugdíjasok Pártja ért el viszonylagosan jó eredményt, mert a gazdaságra és szociálpolitikára fektették a hangsúlyt. Az Avigdor Lieberman vezette Izrael a Hazánk, amely a bűnüldözést emelte ki kampányában, nemcsak megőrizte, de növelte is korábbi súlyát.

A Kadima viszont, amely a választások előtt bejelentette, hogy újabb zsidó településeket számol majd fel, negyvenkettő-negyvenötről huszonnyolc képviselői helyre esett viszsza. A választások nagy vesztese pedig a Likud lett, amelynek Hamasz-ellenes kampánya nem tudta mozgósítani szavazóit. A megszorító gazdasági intézkedések apostola, Benjamin Netanjahu által vezetett párt súlyos vereséget szenvedett.

A Hamasz még a választás előtt megalakította kormányát. Januári választási győzelme csak pontot tett a folyamat végére. Izraelben – a szakértő elemzők szerint is – lejárt a békeszerződések kora. A zsidó állam nem foglalkozik többé a konfliktus megoldásával, ennek helyét a konfliktus kezelése veszi át. Nem lesz több ünnepélyes aláírási ceremónia a Fehér Ház kerti pázsitján. A vita arról folyik, hogyan kezelhető a konfliktus. Ennek éppen úgy része lehet a biztonsági kerítés, egyes zsidó települések felszámolása, mint mások megerősítése, a védhető határok megvonása vagy a célzott megsemmisítések, illetve átfogó szárazföldi katonai hadműveletek is. Ezek fontos kérdések, de nem annyira, hogy a választók ezek mentén szavaztak volna.

Ennek fontos alapja volt, hogy a Jaalon-Dichter-kettős (az előbbi a vezérkar, az utóbbi a Sin Bét főnöke volt) véget vetett a második intifádának. Bár a Gázai övezet menti Sderot, a déli Askelon és a Negev nyugati szélének biztonsága nagymértékben romlott az elmúlt hónapokban a Kasszam-rakéták és az orosz gyártmányú Katyusák miatt, ez Tel Aviv és a Gus Dan választóit különösebben nem befolyásolta. Ezzel Izrael az 1945-ös Nagy-Britanniához hasonlítható: a világháború véget ért, nem volt szükség háborús kabinetre, így Churchillt felválthatta Clement Atlee, nagyobb részt belpolitikai programmal. Ez volt az az egyedülálló helyzet, amelyben a Kadima ideológiamentes pártja megalakulhatott, és – Izrael történelmében először – centrista pártként győzelmet arathatott.

Amir Perec, a Munkapárt vezetője

Ez azonban csak pillanatkép. A helyzet villámgyorsan változhat, és változni is fog. Az új Hamasz-kormány megalakulása, az al-Kaida tevékenységének erősödése a térségben és az iráni terror- és atomfenyegetés hamarosan másféle szükséghelyzetet teremt. Vajon Izrael biztonsága ilyen körülmények között új engedményekkel erősíthető-e meg, vagy éppen nagyobb nemzeti és háborús erőfeszítéssel: ez kerül rövidesen az országos politikai vita középpontjába.

Comments are closed.