Forrás: Népszava

Csak észre kell venni, ha már megérkeztünk

Nincs annál nagyobb bolondság, mint a KOGart Ház éttermében egy asztalhoz ülni három ismeretlen hölggyel, azután várni, mi történik. Mit mutat meg magából Szőke Nikoletta, a jazz-énekesnő, aki tavaly megnyerte a Montreux-i Jazz Fesztivált, és miről beszél majd Fáczányi Ildikó, aki a divattervezést Párizsban tanulta és ruhakölteményeit nagykövetek feleségei hordják, és ha az ebédnek vége, Egri Orsolya, a pesti zsidónegyed öreg házainak egyik mentője, s a Tranzit Art Café direktora, miért sóhajtja azt, észre kell venni, ha egyszer már megérkeztünk.

-A nagypapámék anyai ágon – mondja Fáczányi Ildikó-, heten voltak testvérek, és a két nővére velünk élt. Ők voltak az én második nagymamáim, akik hímeztek és varrtak, annyit, hogy kislánykorom óta leginkább ez érdekelt. Mégis közgazdász lettem. A családunk éveken át Berlinben élt, az édesapám ott dolgozott.

-A Szőkék, és édesanyám családjának minden egyes férfitagja is zenélt. Vagy háromszáz évre visszamenőleg. Az édesapám cimbalmos, az ő édesapja is az volt, meg az ő apja és a nagyapja… A zenész cigányok érdekes kasztot alkotnak; asszimilálódtak: itt is vagyunk meg ott is, tehát sehol. Így aztán, amikor kimondom, ki vagyok, meglepődnek, és a cigányságomat képzavarnak élik meg, mivel hogy nem látszik rajtam. Ennyivel vagyok szerencsésebb. Hogy nekem lehetőségem van arra, előbb bizonyítsak, azt, hogy jó ember vagyok, s ha utána derül ki, hogy cigány is… de hiszen akkorra már megismertek.

-Az első kávéházamat, a Klementina vendéglőt- mondja Egri Orsolya -a szüleim házának a kertjében nyitottam meg. A vaskeretre, amire a slagot szoktuk föltekerni, ráraktam egy hungarocell-lapot, s avval a kávéházi asztal meg az egész Klementina Vendéglő már készen is volt, amit azért hívtam így, mert a szüleim angolórákra járattak s az egyikre meg kellett tanulni a dalt, hogy Óh, te drága, Klementina… Nekem a kávéház volt a mindenem. Kávéházban ülni és emberekkel beszélgetni… Bár háziasszonynak bűn rossz vagyok, embernek meg zárkózott, annyira, hogy magamhoz vendéget a legritkább esetben hívok, de egy saját kávéház az olyan, hogy hozzám is jönnek meg nem is.

-Berlinben érettségiztem – így a divattervező -, a közgazdasági egyetemet már Budapesten végeztem, és itt ismerkedtem meg a jövendő férjemmel. Ő a nemzetközi kapcsolatok szakát végezte, kikerült Párizsba, ott éltünk a két pici gyerekkel. Egy nap hozott egy női magazint. Korábban, előtte sosem, és éppen abban a számban mutatkozott be az egyik legrégebbi, 1841-ben alapított párizsi divatiskola, az Esmod. A nagy álom. De két kicsi gyerekkel… Mégis jelentkeztem, az imidzs-tervezés és a divat-marketing szakra. Az iskola nehéz volt, de három nehéz év után meglett a párizsi divattervező diplomám… Már öt éve, hogy Pesten élek, a lakást szalonná alakítottam, és a vendégek gyakran mondják, kedvelik a stílust és azt, ahogyan az anyagokat keverem. Gyapjúk, selymek és vásznak… olyan anyagokat használok, amik első ránézésre nem feltétlenül illenek össze. Terveztem például egy olyan kabátkát, aminek az anyaga majdnem zsákvászon, és ezt kombináltam egy lazacrózsaszín selyem santunggal, mert hogy a magában mintás lenvászonban volt valami brokátszerű… Az anyag nekem mindig engedelmeskedik, talán azért, mert ebből, belőle indulok ki. Bejön a vendég a boltomba, a Hajós utcai kis szalonomba, és először, azért, hogy megismerjem, beszélgetünk.

-Nem értem – töpreng Egri Orsolya-, máig nem tudom, gyerekkoromban miért vágytam úgy egy kávéházra. Hiszen kávét sosem ittam, és azóta sem…

-Kelet-Berlinben mintha egyáltalán nem lettek volna kávéházak. Ha visszagondolok életemnek erre az idejére – mondja a divattervezőnő -, az, mint valami édes keserűség, olyan; leánykorom édes-keserű nosztalgiája.

-A családunk, a Szőkék, Zalaegerszegen éltek. Ott jártam zenei óvodába, aztán mikor négyéves lettem, Budapestre költöztünk, mert itt könnyebbnek tűnt az élet. Az édesapám a New York Kávéházban cimbalmozott, és ők, a szüleim akarták, legyen valami biztos megélhetést nyújtó végzettségem, szakmám. Így kerültem a külkereskedelmi szakközépiskolába, holott én folyton szavalóversenyeket nyertem. A hangom már kicsi koromban is ilyen, ilyen mély volt, okozott is egy-két álmatlan éjszakát, hogy most akkor fiú vagyok-e vagy lány. Egyszer egy szavalóverseny végén odajött hozzám egy öreg néni és mondta: „Úristen, te kislány, de megijedtem a hangodtól.” De most már ezt is előnyként élem meg, mert e hangszín nélkül nem tudnék jazz-t énekelni. A szerencse lánya vagyok.

-Voltam egyszer egy lakásban, egy divatbemutatón – mondja a kávéháztulajdonos -, ahol egy fantasztikus hangú cigány énekesnő a szekrény tetején üldögélt, és ott énekelt…

-Külföldön sokszor csinálok lakásokban, villákban zártkörű divatbemutatót, ahová azok a vendégeim hívnak, akik már visszaköltöztek. Van, amikor tizenöten vagyunk, van, amikor harmincan, és olyankor ők, a házigazdák a modellek.

-Nálam, a Tranzit kávéházban minden rendezvény nyilvános és ingyenes, még Oláh Cumó koncertje is az volt, mert azt szeretném, hogy a vendégek itt, ezen a baljós nevű Bukarest-Ulászló utca sarkán is kapjanak olyan kulturális programot, amihez se VIP-, se másféle drága belépő nem szükséges. Ezt is vállaltam, amikor pályáztam a Tranzit kulturális kávéház működtetésére. Az épület 1964-ben épült, valamikor távolsági buszpályaudvar volt, a terasza egészen különleges technikai szerkezet, az egyik falán óriási mozaik látható, a többi falrésze pedig hatalmas üvegtábla. Eredetileg a kávéházamat a Móricz Zsigmond körtéri gomba épületébe álmodtam, de még ide, a Tranzitba sem vezetetett egyenes út, mert a környékbeliek, akár egy könnyen felejthető múltat, úgy akarták eldózeroltatni, holott a buszpályaudvar teteje egészen különleges, cikk-cakkos, és legyezőszerűen fölfelé nyíló, az oszlop pedig, ami tartja, egyben ereszcsatorna is…Ipari műemlék. Azt hiszem, a lakók attól féltek, hogy a buszpályaudvarból zajos-zenész kávéház lesz és majd terjeng az ételszag… Amikor tavaly, az Oláh Cumó koncertre megérkezett a zongora, a környékbeli lakókon nyugtalanság lett úrrá, amikor pedig novemberben Mundruczó Kornél fotókiállításának megnyitóján egy jazz-zenekar játszani kezdett, feljelentettek, holott a Tranzit nagy ablaktáblái egytől egyig szigeteltek.

-Itt Pesten szinte nincs is olyan jazzklub – mondja Szőke Nikoletta -, ahol bármeddig lehetne zenélni. Még a Colombus Jazzhajón sem, hiába, hogy a Dunán áll. Egy nap, a zene miatt egy házaspár a hajót is följelentette. Magam sem értem, belőlem hogyan lett jazz-énekes. Merthogy a zenei óvoda után én egyáltalán nem tanultam zenét. Csak a Thália Színházban énekeltem, ahol évente egyszer a roma ösztöndíjasok tartanak gálaestet, azok lépnek föl, akik valamilyen művészeti pályára készülnek. Én meg a közgazdasági szakközép diákja voltam. Csodálkozott is a szervező, kérte, mutassak valamit, erre énekeltem neki, mire mondta, bevesz a programba. Itt, a Tháliában látott meg Barcza Horváth József jazzbőgős. Az unokaöccse fellépésére jött, de lekéste. A Thália színházi fellépés után annyian biztattak, hogy ezen elgondolkodtam. Jazzénekesnőként ma kicsit kellemetlen bevallanom, hogy akkoriban, olyan behatóan én még Ella Fitzgeraldot sem ismertem. És Józsi volt az, aki előbb tanítványnak beajánlott Winand Gáborhoz, azután feleségül vett, végül pedig benevezett a Montreux-i Jazz Fesztivál énekversenyére. A Montreux-i Jazz Fesztivál 2005-ben volt, és úgy nyertem meg, hogy nem tudtam szolmizálni, és a kottát nem ismertem. Még ma is a zeneelméleti tanulmányaim elején járok, a számokat egyelőre hallás után tanulom, de a jazz az egy improvizatív műfaj, és ha az énekesnek nincs hozzá rendkívüli hallása, muzikalitása… A Montreux-i versenyen egy Grammy-díjas zenekar kísért. A frontemberük egy szaxofonos volt, és a döntőben egyszer csak fogta magát és azt mutatta, négyezzünk, ami annyit jelent, hogy négy ütemet ő improvizál, négyet meg én. De hát a jazz éppen ettől szép. Az idei Montreux-i fesztiválon is föllépek. Júliusban lesz, és a dologban az a szenzáció, hogy visszahívni oda a nyerteseket mindig szólóban szokták, de én mehetek a saját zenekarommal, a Szőke Nikoletta and Jazzclusive-val, amiben a férjem, Barcza Horváth József bőgőzik, Szakcsi Lakatos Róbert zongorázik és Mohay András dobol.

-A Tranzit kávéháznak még híre sem volt, amikor Joe-val, a férjemmel egy répatorta gyárat alapítottunk. Jó, a gyár kis túlzás, nevezzük inkább manufaktúrának. A répatorta Amerikában olyan, mint nálunk a pogácsa. Répatortát gyártani Amerikában nem nagy truváj, de idehaza! Kávétőzsdézni meg úgy kezdtem, hogy amikor Joe-ból volt férj lett, kerestem valamit, amivel tovább léphetnék…

– Párizsban annyiféle kultúra él együtt- mondja a divattervező- és ez olyan inspiráló volt. Itt, Pesten az emberek nagy része pesszimista, a napjait nehezen éli, és még azt sem veszi észre, ha a fák hirtelen kizöldülnek; nem marad energiájuk, vagy talán igényük sincs arra, hogy egy-egy ruhával mutassák meg magukat. Nem, dehogy kell, hogy a blúzok, szoknyák, zakók és nadrágok extravagánsak legyenek, csak tükrözzék azt, viselőjének van saját, egyéni stílusa… Kicsit azt érzem, hogy itt, Magyarországon még nem vagyok a helyemen, hogy az, amit csinálok, talán még korai. Ezért is nyitok. Külföldre. Az új kollekciómat már külföldi szalonokba viszem…

-A Tranzitot tíz évre vettem bérbe, ebből leszaladt egy év, és a Trarzitnak máig nincsen címe. Hogyan is volna, egy buszpályaudvarnak senki sem ír levelet! Ezért szeretném, ha ezt a kis teret s majd a kávéházat is Ottlik Gézának hívnák; Ottlik kötődése a Fehérvári úthoz és a Feneketlen tóhoz közismert, és azon is gondolkodom, a szobrászok közül ki lenne alkalmas egy Ottlik-szobor elkészítésére. Csak az a baj, hogy az író halála óta még nem telt el huszonöt év, és addig a nevét hivatalosan se utca, se tér nem viselheti. Hogyhogy mi a továbblépés? Tegnap ugyanezt kérdezte a papám. Visszakérdezhettem volna, és neki a továbblépés mi. Egri Jánosnak hívják, és valamikor ő vezette a tévében a Játék a betűkkel-t. Igen, ez volt a sorsa, hogy eltűnjön. Nem kell örökké a televízióban lenni. Hetvenéves lesz az idén, és jégkorongozik, ő a kapitánya a magyar öregfiúk csapatának, és már a harmadik világbajnokságukra készülnek. Lehet ennél többet elérni? És én sem akarok se még egy kávéházzal többet vagy kávéházláncolatot, mert van úgy, hogy nincs tovább, nincs még egy lépcső. Igen, én egy milliomos vagyok. Hogyan is tagadhatná az ember, amikor időmilliomos, és anyagilag megteheti, hogy az örömeinek éljen és arra költsön, amit igazán szeret. A Tranzit amúgy nem nyereséges, de az már megint milliomosság, hogy decemberben a kávéháza beállított egy úr, hogy az ingyenes kulturális programjainkat több millió forinttal megsegítené, hiszen egy zongorát egyetlen estére 160 ezer forintért lehet kibérelni… Ha az ember platóra ér, akkor az jó. Csak ne menne tönkre és ne esne szét mindaz, ami már megvan, csak azt vegye észre az ember, ha végre megérkezik.

Scipiades Erzsébet

Fotó: Demecs Zsolt

Képaláírás.: Szőke Nikoletta jazzénekesnő, Fáczányi Ildikó divattervező és Egri Orsolya , a Tranzit Kávéház art direktora