Forrás: Népszava

Czeizel Endre orvosgenetikus professzornak az volt a vágya, hogy öregkorának hajnalán feltárja, megértse azt az emberi csodát, amit géniusznak hívunk. Az volt a reménye, hogy eljut a magyarázat gyökeréig, ezért kezdte tanulmányozni 13 olyan zseniális magyar tudós tálentumának örökölt és szociális elemeit, akiket a tudományos világ nem emelt a Nobel-díjasok közé. Kutatásai egyrészt arra derítettek fényt, hogy nincs speciális tudósi tehetség, de megszállott szorgalom van. Másrészt arra az idáig titkolt, botrányos tényre: a nagy példaképnek, Semmelweis Ignácnak az okozta a halálát, hogy Bécsben brutálisan agyonverték. A professzorral megjelent könyve apropóján – Tudósok, gének, tanulságok – beszélgettünk a magyar géniuszokról.

Vajon mi késztette arra a világszerte ismert genetikust, Czeizel Endrét, hogy a 13 magyar Nobel-díjas után egy olyan ikerkönyvet írjon, amelyben ugyancsak 13 zseniális magyar tudós életútját boncolja, keresve a különbségeket és azonosságokat a két csoport tagjai között. A választ magától értetődően maga fogalmazta meg: aki hivatásánál fogva mindíg a betegséggel, a rosszal, az emberi bajokkal foglalkozott, ezúttal azt az örömteli csodát szerette volna feltárni a tudományos élet nagyjai között is, ami bizonyítottan bizonyos írókat, költőket, zenészeket a géniuszra jellemző érzelmi és szellemi képességekkel megáldott.

– Bevallom, az ikerkönyv gondolata nem tőlem származik, én ugyanis a legnagyobb festők tálentumának kutatását akartam elkezdeni, de egy baráti inspiráció hatására megtettem az izgalmas kitérőt a magyar tudósok világába. Nem bántam meg. A kutatás során fény derült egy igaz, bár hátborzongató Semmelweis történetre, amit egy buta legendával oly sokáig elfedtek – mondja a genetikus, aki állítja, a beszerzett dokumentumok hitelesen bizonyítják: Semmelweis Ignác, “az anyák megmentője” nem volt elmebeteg, és halálát nem önkezűség okozta, hanem ápolói verték agyon, és végül is vérmérgezést okozó kezeletlen sebeibe halt bele. Tényként kezelhető, hogy kollégái el akarták távolítani az egyébként is izgága, nehéz embert, akinek a tanait – a gyermekágyi láz megelőzésének kifejtését – a külföldi szaktekintélyek egyebek között azért utasították vissza, mert a fertőtlenítő kézmosást nevetségesnek tartották. Semmelweis ezt követően szinte elviselhetetlenné vált. A pesti egyetem orvosai saját hírnevüket is veszélyeztetve látták amiatt a keresztes hadjárat miatt, amit Semmelweis indított a “vak és tudatlan gyilkosoknak” titulált szakmatársak ellen. Volt olyan kollégája, akit “orvosi Nérónak” nevezett.

A fertőzés elkerülésének és a fertőtlenítés felfedezőjének az életútját bizonyos értelemben tipikusan magyarnak nevezi Czeizel,bár hozzáteszi, igaz, hogy akkor még nem ismerték az ember fertőző kórokozóit, a baktériumokat és a vírusokat, de Semmelweis “bukásában” benne van a nyugati tudósoknak a keletiekkel szembeni gyanakvása is. A tipikusan magyar viszont az benne, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Semmelweisnek még temetése után sem adta meg azt az elismerést, hogy tagjai közé válassza. Még az is egy hajszálon múlott, hogy csontjai el nem kallódtak, amelyeket egyébként többször áthelyeztek.A sokáig titkolt dokumentumok alapján Czeizel könyve az első, amely bemutatja Semmelweis igaz történetét, és 47 éves korában bekövetkezett halálának valódi okait.

Hogy vajon miféle szempontok alapján választotta ki azt a 13 nem Nobel-díjas természettudóst, akik között elsőként Semmelweis géniuszát bogozta? Igaz, hogy Czeizel a bőség zavarával küzdött, de a nemzetközi és a hazai tudományos közösség értékitélete kisegítette. Semmelweis Ignác, Eötvös Loránd és Neumann János megkérdőjelezhetetlenül tagja kellett, hogy legyen a csapatnak. Az utóbbi már csak azért is, mert többek véleménye szerint három Nobel-díjra is rászolgált. A különleges természeti és társadalmi tüneményeknek tartott géniuszok sorában Fodor Józsefet, Kármán Tódort, Polányi Mihályt, Bródy Imrét, Szilárd Leót, Bay Zoltánt, Teller Edét, Szentágothai Jánost, Furka Árpádot és Kondorosi Ádámot analizálta.

Kiderült-e vajon, hogy mitől lesz géniusz egy tudós?

A professzor határozottan állítja, hiába is keresünk náluk egy olyan karakterisztikus adottságot, mint amily például a zenész, költő és író géniuszokat jellemzi. A professzor Polányi Mihály tudományfilozófiai nézeteit vallva állítja:a szellemi teljesítmény az adott ember személyes tudásának köszönhető, amelyet a “személyes elemek” összessége határoz meg. Ezeknek a személyes elemeknek a feltárása már csak azért is kötelező lenne, mondja Czeizel, mert az elmúlt 300 évben a magyar férfi és női “géniusz-jelöltek” 99 százaléka nem tudta szülőhazájában valóra váltani kivételes adottságait. Akik erre mégis képesek voltak, többségükben tudták a magyar titkot: “időben kell lelépni”.

– Sokféle tanúlságot, felismerést sorolhatnék, ám szerintem a legfontosabb az, aminek látszólag semmi köze könyvem szereplőinek elemzéséhez. Pedig szembe kell néznünk azzal, hogy nemzetünk jövője nem elsősorban a politikusok pártállásától függ, sokkal inkább attól, hogy a magyarság alkalmas lesz-e végre legértékesebb nemzeti kincsének, az emberi tehetségnek a felismerésére, kibontakoztatására és megbecsülésére saját hazájában – hangsúlyozza az orvosgenetikus.

Ami persze nem véletlen, hiszen a 13 Nobel-díjas és a 13 nagy jelentőságű de nem Nobel-díjas magyar tudósról összehasonlítás során kiderült: a 26 géniusz mindegyike férfi volt, 9 élete végéig vállalta magyar állampolgárságát, 12 külföldre távozása után más ország állampolgára lett. Mivel a 26 tudós közül 14 zsidó származású volt, ami közel 54 százalékos arány, Czeizel fontosnak tartaná megérteni és hasznosítani azt, amivel az 5 ezer éves zsidó kultúra rendelkezik a tehetség hatékonyabb kibontakoztatásánál. Megdöbbentő felfedezés az is, hogy a tudós géniuszok jellemzően jómódú családból származnak, általában elit középiskolákban és külföldi egyetemeken végezték tanúlmányaikat, már gyermek korukban több nyelven beszéltek. Huszonhatukból három nőtlen volt, a többiek családi életét a kevés gyermek és az “alávetett személyként” funkcionáló feleség jellemezte. Valamennyi Magyarországon született Nobel-díjas elhagyta szülőföldjét de a 13 bemutatott kivételes képességű tudós közül is hat külföldre távozott. Egyikük nyugaton dolgozik, kettőt külföldön -Auschwitzban és kényszergyógykezelésen Bécsben – öltek meg. A vizsgált tudósok általában hosszúéletűek voltak, amit kimélő, önféltő életük indokol. Döbbenetes tény viszont az, hogy a külföldön letelepültek életideje átlagosan 81,4, míg az itthon maradóké 62,2 év volt. Eszerint akik ragaszkodtak szülőhazájukhoz, 19,2 esztendővel rövidebb ideig éltek. Valamennyiükre jellemző az a képesség, hogy felül tudtak emelkedni a féltékenységen, az irígységen. Czeizel Endre miközben figyelmeztet a géniuszok magyar sorsára, megjegyzi: a Nobel-díj önmagában nem abszolút érték. Majd hozzáteszi: a magyarok ugyan roppant büszkék Nobel-díjasaikra és a hazájuknak megbecsülést hozó tudósokra, de ennek az elfogadásnak Janus-arca van.

Szabó Iréne

Szabó Iréne NÉPSZAVA

Comments are closed.