Forrás: ÉS

VÁSÁRHELYI MÁRIA

Ítél a tábla

2003 nyarán, több mint fél évszázados kényszerszünet után, az igazságügyi reform egyik fontos lépéseként kezdték meg ismét működésüket az Ítélőtáblák. Az ítélőtábla új bírósági szintként, a megyei bíróságok és a Legfelsőbb Bíróság közé illeszkedve azokban az ügyekben jár el másodfokon, amelyeket első fokon a fővárosi, illetve a megyei bíróságok bíráltak el. Az ítélőtáblák újbóli felállítását egyrészt az indokolta, hogy korábban az összes ilyen akta a Legfelsőbb Bíróság elé került, ahol ennek következtében az elmúlt évtizedben hihetetlen mennyiségű befejezetlen ügy halmozódott fel, másrészt jogilag is aggályos volt, hogy a jogerős ítéleteket kifogásoló felülvizsgálati kérelmek ügyében ugyanaz a bíróság járt el, amely a jogerős ítéletet meghozta. Első lépésként a fővárosban és Pécsett, egy évvel később pedig Debrecenben és Győrben kezdte meg működését az ítélőtábla, és legvégül felállt a szegedi táblabíróság is. Az ítélőtáblák elnökeit, elnökhelyetteseit és a kollégiumvezető bírákat az Országos Igazságszolgáltatási Tanács nevezte ki, az egyes ügyekben eljáró bírói tanácsokat és ezek elnökeit pedig a táblák vezetői pályázat útján választották ki, s bár a bírók egyénileg pályáztak, nem egy esetben teljes bírói tanácsok kerültek át a megyei, illetve fővárosi bíróságokról. A Fővárosi Ítélőtáblán jelenleg összesen 24 – egyenként háromfős – eljáró tanács működik, ezek közül öt büntetőjogi, tizenhat polgári peres, három pedig közigazgatási ügyekben ítélkezik.

A hazai igazságszolgáltatási gyakorlatban – éppen a pártatlan ítélkezés egyik garanciájaként – a bíróságokon véletlenszerűen (általában a beérkezés sorrendje szerinti szignálással) dől el, hogy egy-egy ügy melyik eljáró tanács elé kerül. Annak azonban, hogy a függetlenség e jogi garanciája a gyakorlatban is megvalósuljon, első számú feltétele, hogy minden ügycsoportban több eljáró tanács működjön. A Fővárosi Ítélőtáblán azonban – szemben a korábban a Fővárosi Bíróságon kialakult gyakorlattal – az összes sajtó-helyreigazítási és személyiségi jogi ügyben a kezdetektől egyetlen eljáró tanács hoz jogerős ítéletet.

Az ilyen perek az elmúlt években szaporodtak el, és az utóbbi három-négy év ítélkezési gyakorlata hosszú távra meghatározhatja az itt kialakuló jogértelmezést. Ezekben az ügyekben részben a kiforratlanság, részben a perek természete miatt igen tág határok között mozoghat a bírói mérlegelés, értelmezés, ízlés. A vélemény és a tényállítás elhatárolása, vélemények esetén a szólásszabadság és az emberi méltóság védelme között húzódó keskeny mezsgye kijelölése, a közszereplők körének meghatározása vagy a közintézmények szinte korlátlan bírálhatósága mind-mind olyan kérdések, amelyeknél nincs kialakult, általános érvényű bírói gyakorlat. Éppen ezért különösen fontos lenne, hogy több tanács ítélkezzen. Ezt indokolná az is, hogy az itt születő ítéletek jelentős része túlmutat önmagán, mivel azokban az esetekben, amikor a peres felek politikai közszereplők (vagy állami- és közintézmények), a személyüket (hivatalukat) ért sérelem örve alatt valójában politikai, közéleti viták végére szeretnének pontot tenni a bírói verdikttel.

Érdemes röviden kitérni arra is, hogy bár a törvény szerint a perlési jog minden állampolgárt megillet, azt mégsem tekinthetjük normális állapotnak, hogy lassan odajutunk, hogy – alperesként vagy felperesként – a politikus lesz a bíróságok első számú kliense. Ám miközben első fokon egyre több bíró és bíróság ítélkezik, másodfokon egyetlen tanács, annak három bírája „állja a sarat” és alakítja a bírói jogalkalmazást.

Azt talán felesleges magyarázni, hogy egy normálisan működő jogállamban a politikusoknak nem a bíróságokon kell bizonyítaniuk tisztességüket. Nálunk azonban az ezzel összefüggő kérdések nyilvános viták helyett egyre gyakrabban „dőlnek el” a tárgyalótermekben. Természetesen vannak extrém esetek, amikor a politikusnak sem marad más eszköze, mint hogy az igazságszolgáltatáshoz forduljon becsületének vagy jó hírnevének védelme érdekében, a mára kialakult gyakorlat azonban, amikor ügyvédek hada áll ugrásra készen, hogy egy-egy politikai vitában megtalálja azt a jelzős szerkezetet, amelyért pert lehet indítani a politikai ellenféllel szemben, kórosnak tekinthető. Az ítéleteket pedig – éppen politikai súlyúk miatt – az átlagosnál sokkal élénkebb társadalmi és sajtófigyelem kíséri, és ezek nagyban befolyásolják az igazságszolgáltatás presztízsét, és az emberek törvény előtti egyenlőségébe vetett hitét.

Mindezeket figyelembe véve talán érthető, hogy miért különösen aggályos, ha ezekben az ügyekben a leginkább érintett fővárosban, másodfokon, jogerősen egyetlen eljáró tanács ítélkezik. Mindemellett az ilyen jogesetek növekvő száma miatt is indokolt lenne, ha több eljáró tanács hozna ítéleteket. Míg 2004-ben a Fővárosi Bíróságon folyó összes per 10,8 százaléka volt személyiségi jogi, sajtó-helyreigazítási per, addig a rákövetkező évben ezek aránya 12,6 százalékra emelkedett, ezen belül a sajtó-helyreigazítási perek száma pedig ötven százalékkal növekedett. Mindezek fényében végképp érthetetlen, hogy vajon mi indokolja, hogy az Ítélőtábla tizenhat polgári peres ügyekben eljáró tanácsa közül csupán egyetlenegy foglalkozzon azokkal az ügyekkel, amelyek csak a fővárosban az összes perek közel tizenhárom százalékát teszik ki.

Hogy az Fővárosi Ítélőtáblán kialakult ügyelosztási és ítélkezési gyakorlat számos aggályt vet fel, azt a következőkben néhány konkrét ügyben született ítélet alapján mutatom be.

Az esetek kiválasztásakor a „vertikálisan és horizontálisan” mutatkozó következetes jogalkalmazásra vonatkozó szempontokat tekintettem elsődlegesnek. Vertikális dimenzión ebben az esetben az első és másodfokon született ítéletek, horizontális dimenzión pedig a hasonló jellegű ügyekben azonos bírósági fokon hozott ítéletek összehasonlítását értem. Ennek megfelelően olyan eseteket kerestem, amelyekben az első- és a másodfokú ítélet alapvetően különbözött egymástól. Ennek a dimenziónak azért is kiemelt jelentősége van, mert az első fokon ítélkező bírók szakmai értékelésében talán a legfontosabb szempont az, hogy az általuk hozott ítéleteket hogyan értékeli másodfokon a fellebbviteli bíróság. Márpedig ha egy bíró rendszeresen azzal szembesül, hogy ítéletét másodfokon gyökeresen megváltoztatják, akkor előbb-utóbb – akár szakmai meggyőződése ellenére is – alkalmazkodni kezd a másodfokú ítéletekhez, ez pedig egy idő után az igazságszolgáltatás teljes vertikumának torzulását eredményezheti.

Ami a horizontális összehasonlíthatóságát illeti, ennek szem előtt tartása különösen nehéz volt, mégis arra törekedtem, hogy megtaláljam azokat a lényegi közös ismérveket, amelyek mentén ez a szempont érvényesíthető. Mindemellett azt sem tagadom, hogy olyan „áthallásos” jogeseteket kerestem, amelyekben az ítélet, túlmutatva önmagán, fontos politikai tartalmat is hordoz.

A perek bemutatása előtt feltétlenül le kell szögeznem, hogy mivel nem vagyok jogász, az ítéleteket nem szakmai szempontból, hanem a természetes jogérzékkel rendelkező, a vonatkozó jogszabályokat ismerő, laikus állampolgár szemével nézem és értékelem ugyanúgy, ahogyan teszi ezt több millió, hozzám hasonlóan képzetlen, ám a jogállamiság és a jogbiztonság maradéktalan érvényesülésében feltétlenül érdekelt polgártársam.

A politikus értékminőségének változékonysága

Az Országgyűlés 2003. december 12-i ülésén Koltai Tamás fideszes képviselő a paksi üzemzavarral kapcsolatos kétperces hozzászólásában a következőket mondta: „A paksi vezetés és a kormány megint megtalálta a bűnbakokat, mint ahogy az oktatási miniszter korrupciógyanús utazásaiban is a beosztottai (…) voltak ludasok.” Magyar Bálint oktatási miniszter úgy ítélte meg, hogy a fideszes képviselő tényként állította vele szemben a korrupció gyanúját, valamint azt is, hogy ezekért az ügyekért a beosztottaira kívánta hárítani a felelősséget, így jogorvoslatért bírósághoz fordult. Az első fokon eljáró bíróság helyt adott az oktatási miniszter keresetének, mivel az ítélet szerint Koltai tényként állította, hogy az oktatási miniszter korrupciógyanús utazásokon vett részt, és utóbb ezekért beosztottait tette bűnbakká, ám az eljárás során egyik állítását sem tudta bizonyítani. Az ügyben eljáró bíró az ítéletben külön hangsúlyozta, hogy ha az inkriminált mondat véleménynek minősülne, akkor is jogsértő lenne, mivel valótlan tényeken alapulna. Az ítélet elégtételadásra és 750 ezer forint nem vagyoni kár megtérítésére kötelezte a fideszes képviselőt.

Az alperes fellebbezését követően a másodfokú eljárás során az Ítélőtábla 2 sz. eljáró tanácsa homlokegyenest másként ítélte meg az ügyet. Az elsőfokú ítéletet teljes egészében megalapozatlannak találta, és elutasította az oktatási miniszter keresetét, akit 22 500 forint perköltség, valamint 225 ezer forint (!) eljárási illeték megfizetésére kötelezett. Az eljáró tanács ítéletét azzal indokolta, hogy a fideszes képviselő nem tényt állított, hanem csupán a véleményét fejtette ki a miniszter tevékenységéről, amely nem lépte túl a véleményszabadság megengedett határát. Arra az elsőfokú eljárás során hangoztatott állításra, mely szerint, ha a képviselő szavai véleménynek minősülnének, akkor is jogsértők lennének, mivel valótlan tényeken alapulnak, a másodfokon eljáró tanács nem tért ki, mint ahogy nagyvonalúan eltekintett a beosztottak bűnbakká tételére vonatkozó állítás minősítésétől is. Az ítélet indoklásában azokra az Alkotmánybíróság és az Emberi Jogok Európai Bírósága által megfogalmazott határozatokra hivatkozott, amelyek szerint a véleménynyilvánítás olyan alapvető alkotmányos jog, amely csak rendkívüli esetekben korlátozható, a közszereplők esetében pedig a véleménynyilvánítás határai ennél is tágabbak.

Ám amint a következőkben látni fogjuk, a közszereplő bírálhatóságának határa – a 2. sz. eljáró tanács értelmezésében – meglehetősen változékony.

Történt pedig, hogy 2003. augusztus 2-án a Népszabadság hétvégi mellékletében Kulcsár kulcsai címmel két teljes oldalt betöltő írás jelent meg az ún. brókerbotrányról. A cikk szerzői összefoglalták az ügyben addig nyilvánossá vált adatokat és körülményeket, az azokból levonható következtetéseket, és számba vették a még megválaszolásra váró kérdéseket. A szerzők a brókerbotrány szálait boncolgatva egyebek között azt feszegették, hogy milyen összefüggések lehetnek a pártok pénzügyei és Kulcsár Attila tevékenysége között, kitértek arra az akkor már közismert tényre, hogy „Kulcsár jó kapcsolatot ápolt a politikai elit számos tagjával”, „telefonhívását tekintélyes politikusok fogadták”. Az ügy kapcsán felvetődő megválaszolatlan kérdések között pedig felvetették, hogy „miért kért Kulcsár politikai védelmet Áder Jánostól?”. A cikk mellett illusztrációként tíz, az írásban szereplő személy – egyebek között Áder János – fényképe is szerepelt.

Az írás megjelenését követően Áder János, a Fidesz frakcióvezetője bírósághoz fordult, mivel úgy ítélte meg, hogy az írás személyét illetően valótlan közléseket tartalmaz, illetve vele kapcsolatban valós tényeket hamis színben tüntet fel. A bíróságtól azt kérte, hogy a Népszabadságot tiltsa el a további jogsértésektől, kötelezze a lapot elégtételadásra, valamint egymillió forint nem vagyoni kár megfizetésére. Az összeget azon „többlet erőfeszítések ellenértékeként” jelölte meg, amelyeket a lap lejárató kampánya miatt ki kellett fejtenie. A Fidesz frakcióvezetője a keresetben egyrészt a „miért kért politikai védelmet Kulcsár Ádertől” kérdést kifogásolta, másrészt azt, hogy a cikkben található burkolt célzások és ködösítések következtében olyan asszociációk keletkezhetnek, mintha összefüggés lenne személye és a brókerbotrány között. Ezt bizonyítandó egyrészt a róla illusztrációként megjelent fényképet említette, másrészt azt fejtette ki, hogy a kitételek, amelyek szerint „Kulcsár jó kapcsolatot ápolt a politikai elit számos tagjával”, valamint „Kulcsár telefonhívását tekintélyes politikusok fogadták”, továbbá a cikkben leírt megállapítás, amely arra utalt, hogy átláthatatlan, volt-e kapcsolat a brókerbotrányban szereplő off-shore cégek és egyes pártpénztárak között, megítélése szerint személyének lejáratására irányult.

Az első fokon eljáró bíróság a frakcióvezető keresetét megalapozatlannak tartotta, ezért teljes egészében elutasította. Úgy foglalt állást, hogy – az események ismeretében – egy teljesen okszerű és logikus felvetésről van szó, és a sajtónak nem tiltható meg, hogy kérdéseket fogalmazzon meg. Ráadásul a Kulcsár és Áder között lezajlott két találkozót maga Áder ismerte el korábban a nyilvánosság előtt, a kérdésre pedig, hogy mi volt a találkozók célja, ugyancsak maga a felperes mondta el, hogy Kulcsár védelmet kért tőle. Ami a cikkben megfogalmazott utalásokat illetően – amelyek Kulcsár Attila és egyes pártok vezetői, illetve a pártkasszák és a brókerbotrány összefüggéseire vonatkoztak – az eljáró bíró úgy döntött, hogy mivel a kifogásolt mondatokban nemhogy Áderre vonatkozó negatív tartalmú állítás nincsen, de a neve sem merül fel egyetlen alkalommal sem, ezért személyes érintettsége még áttételesen sem állapítható meg, ennek hiányában pedig nem foglalkozhat a bíróság érdemben a kérdéssel.

A Fővárosi Ítélőtábla 2. sz. eljáró tanácsa homlokegyenest másképp ítélte meg az ügyet. Szerinte a fénykép közlésével és a kérdésfelvetéssel, hogy „miért kért Kulcsár védelmet Ádertől”, valamint Kulcsár és a politikai elit kapcsolatára vonatkozó utalásokkal a cikk írói azt a hamis látszatot keltették, hogy Áder személye összefüggésbe hozható a brókerbotránnyal. Ugyanakkor maga az ítélet és annak indoklása nemcsak az elsőfokú ítélettel, hanem az alkotmánnyal és az Alkotmánybíróság elvi állásfoglalásával is szembehelyezkedik, ugyanis nemhogy kiterjeszti, de szűkíti a véleménynyilvánítás szabadságának határait – az adott közszereplő esetében. Az indoklásban az olvasható, hogy mivel Áder János „személye azonosítható az Országgyűlés korábbi elnökével, valamint köztudott róla, hogy 1998-ban a Fidesz kampányfőnöke volt, jelenleg pedig a Fidesz frakcióvezetője”, ezért az ő személyiségi jogai különös védelmet élveznek. „A Népszabadság jogsértő magatartása még azt is eredményezheti, hogy a köztiszteletben álló személyekkel szembeni közbizalom, a közélet szereplőivel szembeni elvárások, a közélet tisztaságába vetett hit megrendüljön.” Az eljáró tanács éppen Áder közszereplő mivoltára hivatkozva korlátozta a véleménynyilvánítás szabadságának határait. Az ítélet magától értetődő tényként kezeli, hogy „minden olyan sejtetés, mely szerint Áder részese lenne a botránynak, minden valóságalapot nélkülöz”, ami azért meglepő, mert a tárgyalás során arról nem zajlott bizonyítási eljárás, hogy létezik-e kapcsolat a felperes és a brókerbotrány között, másrészt viszont ma még senki nem tudhatja pontosan, hogy egyáltalán miféle összefüggések léteznek ebben az ügyben, hiszen mindmáig nem fejeződött be a vizsgálat. Olyan elhanyagolható részletekre pedig nem tér ki az ítélet, hogy vajon a „Kulcsár köztudottan jó kapcsolatokat ápolt a politikai elittel” és a „Kulcsár telefonját tekintélyes politikusok fogadták” megállapítások miképpen értelmezhetőek Áder személyét súlyosan sértő kijelentésekként. Így azután az ítéletből nem következtethetünk másra, mint hogy a „tekintélyes politikus”, valamint a „politikai elit” Áder János nevének szinonimájaként értékelendő. És bár a Legfelsőbb Bíróság több eseti döntésében leszögezte, hogy személyiségi jogi perekben nem vagyoni kár csak akkor állapítható meg, ha ennek bekövetkeztét a felperes legalábbis valószínűsíteni tudja, Áder esetében az Ítélőtábla anélkül is biztos volt abban, hogy Áder „értékminőségében” jelentős csökkenést okozott a Népszabadságban megjelent írás, hogy az okozott kárt legalább valószínűsítette volna az érintett. Az ítélet a frakcióvezető „értékminőségében bekövetkezett” csökkenést kívánta ellensúlyozni a 850 ezer forintos nem vagyoni kár megítélésével.

A két eset egybevetéséből úgy tűnik, hogy míg egy SZDSZ-es miniszter mindenféle jogkövetkezmény nélkül megvádolható bűnelkövetéssel, addig a Fidesz prominenséről olyasmit sem szabad leírni, aminek valóságtartalmát pedig maga az érintett is elismerte.

Ez előtt az eljáró tanács előtt a közszereplő „értékminőségében” okozott kár megítélése is meglehetősen változékony. Ugyanez a tanács egy másik politikus, Mécs Imre esetében ítéletével nemhogy nem enyhítette, hanem súlyosbította Mécs kárát, amelyet a Magyar Demokrata című lap okozott neki, amikor azt állította, hogy Mécs Imre 1957-ben a vérbíróság előtt „mindenkit feladott”, és négy vádlott társát „nem kis részben az ő vallomásának köszönhetően akasztották fel”. Míg az elsőfokú ítélet egyértelműen valótlannak minősítette a lap által megfogalmazott vádat, addig az Ítélőtábla 2. sz. eljáró tanácsa, megváltoztatva az első fokon született ítélet indoklását, kimondta, hogy a Magyar Demokrata nem állította hamisan, hogy Mécs társai ellen vallott, hanem csupán e valós tényt tüntette fel abban a hamis színben, hogy a bajtársak kivégzése összefügg Mécs vallomásával. Ez az indoklás szolgáltatott alapot arra, hogy ettől kezdve a lap főszerkesztője, Bencsik András úton-útfélen azt hangoztathassa, hogy igazat mondtak, amikor Mécset megvádolták, csupán az igazság és a halálos ítélet összefüggését nem tudták bizonyítani.

Amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek

2003. szeptember 13-án egy Balmazújvárosban megrendezett falunapon Kovács László, az MSZP akkori elnöke a következőket mondta: „Elvárható lenne, hogy az ügyészség a sok százmilliós pénzek elherdálásával kapcsolatos ügyekben ne a nyomozás megszüntetésével, hanem vádemeléssel vegyen részt az igazságszolgáltatásban. Az ügyészség nem bűnüldözést folytat, hanem bűnpártolásnak látszó módon foglal állást különböző ügyekben.” A Legfőbb Ügyészség úgy ítélte meg, hogy ez a kijelentés súlyosan sérti az ügyészi szervezet jó hírnévhez fűződő személyiségi jogait, mivel folyamatos bűncselekmények elkövetésével vádolta meg az ügyészséget. Pert indított az MSZP elnöke ellen, amelyben azt kérte, hogy a bíróság tiltsa el Kovács Lászlót hasonló tartalmú jogsértő kijelentések megtételétől, és nyilvánosan adjon elégtételt az ügyészségnek.

A bíróság első fokon elutasította az ügyészség által benyújtott keresetet. Az ügyben eljáró bíró úgy foglalt állást, hogy Kovács Lászlónak ez a kijelentése nem tényállítás, hanem egyértelműen politikai vélemény, amely azt fejezi ki, hogy bizonyos ügyekben nem találja megfelelőnek az ügyészség döntéseit. S minthogy a kijelentés vélemény, ezért az eljáró bíró azt vizsgálta, hogy ez túllépi-e a véleménynyilvánítás szabadságának korlátait. Ennek mérlegelésekor pedig abból indult ki, hogy az Alkotmánybíróság több alkalommal nyomatékosan kifejtette, hogy a demokratikus jogállam intézményeinek szabad bírálata a demokrácia lényegi eleme, ezért az ilyen bírálat a társadalom minden tagjának alapvető alanyi joga, még akkor is, ha a bírálat erősen túlzó vagy becsületsértő értékítélet formájában történik. Ez azt jelenti, hogy a közhatalmat gyakorló intézmények esetében szinte korlátlan a bírálhatóság lehetősége, és ennek megfelelően az ügyészségnek mint közhatalmi szervezetnek az átlagosnál sokkal jobban kell tűrnie a kritikai megnyilvánulásokat. Kovács László tehát annak az elvárásnak a közlésével, hogy az ügyészség ne a nyomozás megszüntetésével, hanem vádemeléssel vegyen részt a bűnüldözésben, nem lépte túl a véleménynyilvánítás alkotmányos határait.

Homlokegyenest másképpen ítélte meg ugyanezt a másodfokon eljáró Ítélőtábla 2. sz. tanácsa. A 2004. június 28-án született jogerős ítéletében kimondta, hogy Kovács László az idézett nyilatkozatával azt a hamis látszatot keltette, hogy az ügyészség több ügyben nyomozást megszüntető határozat meghozatalával bűnpártolást követett el, és ezzel megsértette annak jó hírnévhez fűződő személyiségi jogait. Ehhez értelemszerűen arra volt szükség, hogy az első fokon egyértelműen politikai véleménynek minősített kijelentést a másodfokú bíróság tényállítássá nyilvánítsa. Az indokolás pedig, hogy miért is tényállítás az, ha egy politikus egy intézmény működésével elégedetlen, és ezzel kapcsolatban kétségkívül kemény bírálatot mond, rendkívül ravasz. Az ítéletben leszögezik, hogy „az ügyészségnek bizonyos jogszabályi feltételek fennállása esetén nemcsak joga, hanem kötelessége is megszüntetni a nyomozást”, ezt követően pedig az ítélet, a konkrét ügytől lényegében teljesen elvonatkoztatva, azt a látszatot kelti, mintha Kovács László olyan határozatokat kifogásolt volna, amelyekben az ügyészség annak ellenére szüntetett meg eljárásokat, hogy azok törvényesen megalapozottak volt. Attól a pillanattól kezdve pedig, amikor a vélemény tényállítássá nyilváníttatik, már nem érvényes a közhatalmat gyakorló személyek és intézmények csaknem korlátlan bírálhatóságára vonatkozó alkotmánybírósági elvi állásfoglalás, a személyiségi jogokat sértő valótlan tényállítássá stilizálódik a közintézmények működésének bírálhatósága, amely egyébként a demokratikus jogállam egyik legfontosabb alapjoga.

Az előbb ismertetetthez kísértetiesen hasonlított Szabó Zoltán MSZP-képviselő esete. A Legfőbb Ügyészség Szabó ellen azért indított peres eljárást, mert a képviselő egy sajtótájékoztatón „a Fidesz által felügyelt ügyészségnek” nevezte a vádhatóságot. Az első fokon eljáró bírói tanács, a közintézmények csaknem korlátlan bírálhatóságának alkotmányos jogára hivatkozva, elutasította a Legfőbb Ügyészség keresetét, másodfokon azonban az Ítélőtábla eljáró tanácsa helyt adott az ügyészség keresetének, és elmarasztalta az MSZP-s képviselőt.

A kép teljességéhez hozzátartozik, hogy a Legfőbb Ügyészség is meglehetősen szelektíven ügyel jó hírnevére. Amíg ugyanis a balliberális oldalról elhangzó kritikát láthatóan nehezen tűri, ugyanezt jobboldalról szemrebbenés nélkül tolerálja. Az elmúlt időszakban, amikor a miniszterelnökkel szembeni feljelentés-dömping sorozatos elutasítása miatt a jobboldal is meglehetősen kemény szavakkal bírálta az intézmény bűnüldözésben játszott szerepét, egyetlen alkalommal sem fordult bírósághoz. Akkor sem, amikor Deutsch-Für Tamás az egyik elutasító határozat kézhezvételekor így nyilatkozott: „A Legfőbb Ügyészség határozata azt mutatja, hogy ma Magyarországon a hatalom képviselői a törvények felett állnak (…) a határozat lényegét tekintve arról szól, hogy ma Magyarországon nincs törvény előtti egyenlőség.”1 Pedig nehéz lenne elmagyarázni, hogy az állítás – amely az ügyészség demokratikus működésének alapjait kérdőjelezi meg – miért kevésbé sértő, mint a két korábban idézett MSZP-s kritika.

Visszatérve a bírósági ítéletekhez, úgy tűnik, hogy míg bizonyos közintézményeknél a látszat és valóság elválasztására láthatóan igen nagy súlyt helyez az Ítélőtábla, egyes magánszemélyek esetében erre korántsem annyira érzékeny.

2003. november 23-án a közszolgálati Magyar Rádió Vasárnap Újság című műsorában Lovas István jegyzetében a következő hangzott el: „Százhatvankettő napja nem tudjuk, kik verték meg brutálisan dr. Szász Károlyt, a PSZÁF elnökét, akinek megverésére nyilván pusztán a véletlenek miatt egyebek között Juszt László (…) Szász Károly ellen irányuló uszító műsorát követően került sor. Önnek nem hiányzik a kérdés? És ön nem gondolja úgy, hogy a hatalom jól megfizetett pincsikutyáinak súlyos és veszélyes, a demokráciára nézve fenyegető gyűlöletkeltését végre meg kéne állítani?” Mivel Juszt László úgy értékelte, hogy az elhangzottak minden alap nélkül teremtettek kapcsolatot a műsorában elhangzottak és Szász Károly megveretése között, emellett jogsértőnek találta „a hatalom túlfizetett pincsikutyája” jelzős szerkezetet is, ezért bírósághoz fordult jogorvoslatért.

Az első fokon született ítélet részben találta megalapozottnak Juszt keresetét. A „hatalom jól fizetett pincsikutyája” kitételt nem találta aránytalanul sértőnek, megalázónak, ugyanakkor megállapította, hogy Lovas jegyzetében olyan hamis látszatot keltett, hogy Juszt személyének, illetve műsorának szerepe lehetett Szász Károly megveretésében. A bíróság elégtételadásra és hétszázezer forint nem vagyoni kár megtérítésére kötelezte a közszolgálati rádiót és Lovast.

Az Ítélőtábla 2. sz. eljáró tanácsa egészen másként értékelte a helyzetet. Juszt László keresetét teljes egészében megalapozatlannak tartotta és elutasította, Juszt Lászlót pedig összesen 208 250 forint (!) perköltség és illeték megfizetésére kötelezte. Az ítélet indoklásában az eljáró tanács kifejtette, hogy Lovas István jegyzetében, bár kérdésfelvetése valóban erős és kritikus volt, ám nem nevezhető indokolatlanul bántónak, különösen, hogy Lovas „nem az egyes személyekkel szembeni kritikáját fogalmazta meg, hanem különböző műsorokat, tevékenységeket, jelenségeket minősített és értékelt”. Az indoklás azt is megállapította, hogy az elsőfokú ítélet tévesen jutott arra a következtetésre, hogy Lovas állítása azt a hamis látszatot keltette, mintha összefüggés lenne Juszt műsora és Szász megveretése között, mert „az átlagolvasó számára egyértelműen kiderült, hogy a felperest és műsorait sem közvetve, sem közvetlenül nem hozta összefüggésbe a bűncselekmény elkövetésével”. A „hatalom jól fizetett pincsikutyája” kifejezést az elsőfokú bírósághoz hasonlóan sem tartalmában, sem szóhasználatában, sem megfogalmazásában nem találta indokolatlanul bántónak.

Az ítélet ezen része annak fényében válik különösen izgalmassá, hogy ugyanez az eljáró tanács – az elhíresült Schmidt Mária kontra Eörsi perben – Schmidt Mária személyét illetően mind tartalmában, mind szóhasználatában indokolatlanul sértőnek és lealázónak ítélte, amikor Eörsi István „politikai közéletünk egyik legzüllöttebb figurájának” és „történelemhamisításra szakosodott üzletasszonynak” nevezte a Terror Háza igazgatónőjét. Azt is érdemes megemlíteni, hogy 2002 decemberében a Fővárosi Bíróság azon tanácsa marasztalta el és ítélte 1,4 millió forint nem vagyon kár megfizetésére Ungvári Tamást, amiért Hernádi Gyulát és Gyurkovics Tibort bohócoknak és könnyen megvehető szellemeknek nevezte, és annak a véleményének adott hangot, hogy könyveiket nem az érdeklődő olvasók, hanem a regnáló kormány fogja megvásárolni, amelynek két tagja akkor még azonos volt a későbbi Ítélőtábla 2. sz. tanácsának tagjaival. Így történt ez annak ellenére, hogy az elsőfokú bíróság elutasította a felperesek nem vagyoni kártérítésre irányuló kérelmét.

Ezek szerint tehát, hogy egy-egy kijelentés mikor marad a véleménynyilvánítás szabadságának határain belül és mikor válik indokolatlanul sértővé és lealázóvá, ugyancsak meglehetősen személyfüggő, hiszen míg a Fidesz körül sertepertélőket nem lehet bohócnak, züllöttnek vagy történelemhamisítónak nevezni, addig a Fidesz politikai ellenfelei esetében „a hatalom jól fizetett pincsikutyája” jelzős szerkezet is bőven belefér a szabad véleménynyilvánítás fogalomkörébe. De tanulságos az ítélet azért is, mert összehasonlítva például az Áder kontra Népszabadság ügyben született ítélettel, nem juthatunk más következtetésre, mint hogy Áder Jánossal kapcsolatban akkor is hamis látszatot keltünk, ha általa is elismert tényeket hozunk nyilvánosságra róla, Juszt László esetében viszont a hamis látszat akkor sem áll fenn, ha azt állítjuk, hogy egy bűncselekményre az áldozat ellen irányuló, uszító műsorát követően került sor.

Ki kém, ki nem kém

A következetes jogalkalmazást vizsgálva meglehetősen érdekes következtetésre juthatunk, ha a 2. sz. eljáró tanács néhány, „ügynök-ügyben” született ítéletét vetjük össze.

Bolgár György, az ismert rádiós újságíró 2001 őszén azért indított pert a Magyar Nemzet ellen, mert Tóth Gy. László, a korabeli miniszterelnök főtanácsadója egy publicisztikájában egyebek között a következőket találta írni: „Számomra sose lesznek hiteles baloldali „balliberális demokraták” azok, akik korábban főfoglalkozású kommunisták voltak. Akik a Szovjetunió és a marxista-leninista ideológia dicsőségét zengték. Akik a nyugati imperializmus és a cionizmus elleni harc éllovasai voltak. Akik munkásőrként, önkéntes rendőrként vagy III/III-asként szolgáltak. Nem örülök Aczél Endre, Bolgár György, Hajdú János, Németh Péter, E. Fehér Pál vagy Várkonyi Tibor írásainak.” Mivel Bolgár György sem főállású kommunista, sem munkásőr, sem rendőr, sem III/III-as nem volt, soha nem zengte a Szovjetunió és a marxista ideológia dicsőségét, mi több, a nyugati imperializmus és a cionizmus elleni harcban sem járt az élen, sajtópert indított a napilap ellen. Jogi képviselője a bírósághoz benyújtott keresetében arra hivatkozott, hogy mivel a cikk szerzője nem konkretizálta, hogy az általa felsorolt újságírók közül melyik tényállítás kire vonatkozik, így Bolgár György a teljes felsorolás alanyává vált. S minthogy az ő esetében e tényállítások egyike sem felel meg a valóságnak, arra kérte a bíróságot, kötelezze a Magyar Nemzetet, hogy egy helyreigazítás keretében mentse fel őt az összes felsorolt vádpont alól. A tárgyaláson a Magyar Nemzet jogi képviselője kísérletet sem tett arra, hogy a fenti állítások bármelyikét is bizonyítsa, ehelyett mindvégig azzal az érveléssel operált, mely szerint Bolgár keresete azért nem helytálló, mert a cikk konkrétan egyik kifogásolt állítást sem hozta összefüggésbe Bolgárral. Az ügyben eljáró bíró azonban – a magyar nyelv és a logika, valamint a vonatkozó törvényi előírásoknak megfelelően – úgy ítélte meg, hogy mivel a cikk nem konkretizálta, hogy mely bűnben melyik balliberális újságírót marasztalta el, ezért a felsorolt kitételek mindegyike az összes megnevezett újságíróra vonatkozhat. Ezt követően a bíró megvizsgálta, hogy a kijelentések közül melyek tekinthetők véleménynek és melyek tényállításnak. S minthogy a „főfoglalkozású kommunista, a munkásőr, az önkéntes rendőr, valamint a III/III-as” kitételeket utóbbi kategóriába tartozónak ítélte, ezért úgy döntött, hogy ezekkel a Magyar Nemzet valótlanságokat állított, és hamis látszatot keltett a rádiós újságíróval kapcsolatban. Ezért a lapot helyreigazításra kötelezte.

A Fővárosi Bíróság másodfokon eljáró tanácsa – amelynek személyi összetétele megegyezett a mai Ítélőtábla 2. számú eljáró tanácsával – egészen másként ítélte meg a kérdést. Úgy döntöttek, hogy mivel a cikk alapján nem állapítható meg, hogy az egyes tényállítások konkrétan kire vonatkoznak a felsorolt hat személy közül, ezért nincs is közvetlen összefüggés az egyes személyek és a nevekre vonatkozó állítások között.

Ez az ítélet nem kevesebbet állít tehát, mint hogy ha személyeket sorolunk, majd megnevezzük azokat a tényeket, csoportképző ismérveket, amelyek ezeket az embereket számunkra összekötik, amelyet közösnek tekintünk bennük, akkor ez nem azt jelenti, hogy ezek olyan tényállítások, amelyek az általunk felsorolt személyek mindegyikére igazak, hanem azt, hogy külön-külön egyikükkel sem hozhatók összefüggésbe, csak együtt jellemzik őket. Ebből pedig az következik, hogy külön-külön se Aczél, se Bolgár, se Hajdú, se Németh, se E. Fehér vagy Várkonyi nem volt sem munkásőr, sem főállású kommunista, sem titkosrendőr, sem besúgó, csak így együtt lettek ezekké. Praktikusan pedig arra buzdítja az erre hajlamos tollforgatókat, hogy mocskolódni lehet, de csakis többes számban.

„Témaválasztását” tekintve előbbihez hasonló ügyben hozott jogerős ítéletet ugyanez az eljáró tanács néhány évvel később.

2002. január 4-én Kondor Katalin, a Magyar Rádió elnöke interjút adott a Magyar Nemzetnek. A riporter megjegyzésére: „Nemrég zárult le a médiában dolgozó munkatársak átvilágítása, a hírek szerint több rádiós is fennakadt a rostán” a következőket válaszolta: „Erről mi közvetlen információt nem kaptunk, csupán onnan sejtjük, hogy valaki fennakadhatott a rostán, hogy újabb adatokat kért be az illetőről a vizsgáló testület. Ugyanakkor tudunk arról, hogy vannak olyan rádiósok, akik már megkapták a végleges eredményt. Mi vagy a közlönyből [Magyar Közlöny – a szerk.] tudjuk meg majd a tényleges eredményt, vagy onnan, hogy az illető sietve távozik a rádióból. Meggyőződésem, hogy ha valaki fennakad a rostán, jobb, ha magától elmegy. Egyébként úgy veszem észre, hogy volt, aki erre már rájött, és vette a holmiját.” Tekintettel arra, hogy éppen ezekben a hetekben számos, több évtizedes rádiós múlttal rendelkező, közismert és népszerű munkatárs – Bolgár György, Dénes Júlia, Göczey Zsuzsa, Pásztor Magdolna és Rádai Eszter – távozott az intézményből, amit komoly sajtóvisszhang követett, ők úgy gondolták, hogy az elnök asszony szavai személyükkel közvetlenül öszszefüggésbe hozhatóak, és ez súlyosan sérti a jó hírnévhez fűződő személyiségi jogaikat. Jogorvoslatért bírósághoz fordultak.

Az első fokon eljáró bíró megállapította, hogy a Kondor által elmondottakban a keresetet benyújtó öt munkatárs személyes érintettsége egyértelműen megállapítható, hiszen a bíróság által vizsgált összes szempont alapján beletartoznak abba a szűk körbe, akikre a rádióelnök kijelentése vonatkozott, és személyük a közvélemény számára is egyértelműen beazonosítható volt. Így a bíróság szerint Kondor kijelentéseiből sokan egyértelműen arra a következtetésre juthattak, hogy az említett rádiósok azért távoztak sietve a rádióból, mert ügynökök voltak. Az ítélet indoklásában külön kitért arra, hogy az ügynökmúlt gyanúja rendkívül érzékeny pontja a magyar közéletnek, ezért fokozottan alkalmas arra, hogy negatívan befolyásolja egy-egy személy megítélését. Mindezek eredményeképpen a bíróság a jogsértést megállapította, és a rádió elnökét elégtételadásra kötelezte.

A másodfokon eljáró 2. sz. bírói tanács2 egészen másképpen ítélte meg az ügyet. Az ítélet szerint mivel a rádióelnök csak általában beszélt a rádióból sietve távozó munkatársakról, és a felperesek közük senkinek a neve nem hangzott el, ezért személyes érintettségük nem állt fenn, márpedig ez előfeltétele a jó hírnévhez való jog megsértésének. Az eljáró tanács szerint ahhoz, hogy a jogsértést megállapíthassa a bíróság, a rádiós munkatársaknak olyan tanúkat kellett volna felvonultatniuk, akik a bíróság előtt elmondják, hogy ők személy szerint az érintett rádiós munkatársakkal hozták összefüggésbe az elnök asszony szavait. Az ítélet arra nem tért ki, hogyha hiányosnak tartja a bizonyítási eljárást, akkor miért nem kötelezi új eljárásra az első fokon ítélkező bíróságot. Arra sem adott magyarázatot, hogyan lehetséges, hogy míg az elsőfokú ítélet szerint a rádióelnök szavai alapján a felperesek egyértelműen azonosíthatóak, addig a másodfokon született ítélet szerint a felperesek olyannyira nem tekinthetők érintettnek, hogy valójában keresetüket tárgyalás nélkül el kellett volna utasítani.

Jól látható tehát, hogy a baloldali, illetve liberális újságírók és politikusok esetében az Ítélőtábla – az első fokon eljáró bíróságok ítéleteivel ellentétben – meglehetősen nagyvonalúan húzza meg a határt a tényállítás és a vélemény között, és könnyen söpör mindenféle ténynek tűnő kijelentést is a vélemények kategóriájába, és igen tágan jelöli ki a véleménynyilvánítás szabadságának határait is. Nem egészen így áll a helyzet azonban, ha közismerten a jobboldalhoz közelálló médiaszemélyiségről van szó.

Amikor a tudomány áll a pulpitus előtt

Azt gondolhatnánk, hogy amióta Galilei ügyében hozott ítéletről kiderült, hogy súlyos tudományos tévedésen alapult, azóta mind az égi, mind a földi bíróságok óvakodnak attól, hogy tudományos kérdésekben állást foglaljanak, és még inkább attól, hogy ilyesmiben ítélkezzenek. Általánosságban ez valószínűleg így is van, kivéve az Ítélőtábla 2. sz. eljáró tanácsát, amely bizonyos esetekben efféle feladatoktól sem riad vissza.

2003. december 19.-én Krausz Tamás történész a Népszabadság hasábjain, Egy hamisítás története – az ukrajnai éhínség a Terror Házában című írásában kemény szakmai kritikával illette a Terror Házában az ukrajnai éhínségről rendezett konferenciát. A cikkíró komoly szakmai apparátussal, szakirodalmi hivatkozások sorával kívánta bizonyítani, hogy a konferencia célja az éhínség történetének politikai indíttatású meghamisítása volt. Krausz Tamás írásában felidézte az ukrajnai éhínség okait és tényleges áldozatainak számát feltáró, évtizedeken át tartó történészvita legfontosabb állomásait, és ismertette a vita végére kialakult szakmai konszenzus legfontosabb elemeit. Írásában részletesen kitért arra is, hogy megítélése szerint némely történészek milyen politikai célok érdekében kívánták az ukrajnai éhínséget tudatos népirtásként bemutatni, áldozatainak számát pedig a valóságosnál sokkal magasabbra becsülni. Krausz szerint ennek célja egyrészt az volt, hogy eltereljék a figyelmet arról, hogy milyen szerepet játszottak az ukrán nacionalisták közel másfél millió ukrán zsidó kiirtásában, másrészt hogy bebizonyítsák a szovjet népirtás mennyivel borzalmasabb volt, és mennyivel több áldozatot kívánt, mint a holokauszt. „…az éhínséget úgy kellett bemutatni, mint amely a náci népirtáshoz hasonlóan tudatosan elpusztította az ukrán lakosság millióit, szám szerint még többet is, mint a náci holokauszt hatmillió áldozata.” Írásában annak a véleményének adott hangot, hogy a Terror Házában rendezett konferencia ezt a „hamis és abszurd” koncepciót volt hivatott terjeszteni, és kifogásolta, hogy ezt a tudományos abszurdot az adófizetők pénzén próbálják népszerűsíteni a konferencia szervezői. Ugyanakkor nem hallgatta el azt sem, hogy e koncepciónak ma is számos közismert képviselője van a történész szakmában, és azt is megemlítette, hogy alkalmanként mértékadó orgánumokban is „áhítatos tisztelettel” szólnak e koncepció képviselőről. A történész a következő mondatokkal zárta kritikáját: „Ma Magyarország terrorházi történetírása tart itt, de jelentős szakemberek szerencsére Magyarországon sem adták nevüket e hamisításhoz, és a hamisítás e neofita iskolájához. Ezzel kapcsolatban azért érdemes emlékeztetni arra a tényre, hogy 1942 januárjában, a Wannsee-konferencián, amikor elhatározták a zsidók teljes és végleges kiirtását, a tizenöt résztvevőből hét a tudományok doktora volt.”

Az írás megjelenése után – a magyarországi tudományos vitákban egyébként példa nélkül álló módon – személyiségi jogainak megsértése miatt bírósághoz fordult a Terror Házát működtető közalapítvány. A bírósághoz benyújtott keresetben valótlannak és az intézmény jó hírnevét és becsületét sértőnek nevezte a Krausz Tamás által írottakat, arra azonban kísérletet sem tettek, hogy Krausz akárcsak egyetlen kritikai megjegyzésével, érveivel, bizonyítékaival, történeti forrásaival vitába szálljanak, annak valótlanságát bizonyítsák. Bár azt tételesen felsorolták, hogy Krausz Tamás mely mondatait tartják valótlannak és az intézmény jó hírnevét sértőnek, tartalmilag azonban nem vitatták a történész által írottakat. Ehelyett azt fejtegették, hogy a „hamisítás olyan negatív jelentéstartalommal bír, amely büntetőjogi konzekvenciákkal is járhat”, és hogy Krausz „egymással semmilyen összefüggésben nem álló eseményeket hoz egymással kapcsolatba”. „Tudományos érvként” pedig egy országgyűlési határozatra hivatkoztak, amely szerint „az Országgyűlés mély megrendüléssel emlékezik az ukrajnai éhínség 70. évfordulójának alkalmából az emberiség történelmének e szörnyű tragédiájára, (…) és a magyar nép szolidaritását fejezi ki a mintegy 7 millió, köztük 3 millió áldozatul esett gyermek hozzátartozói (…) iránt”.3 Az első fokon eljáró bíróság a Terror Házát működtető közalapítvány keresetét teljes egészében elutasította, mivel úgy ítélte meg, hogy a Krausz Tamás által leírtak nem tartalmaznak tényállítást, a történész által megfogalmazott vélemény pedig nem indokolatlanul bántó, lealázó, és nem ellentétes a véleménynyilvánítás elemi szabályaival. Ami a vélemények szakmai, tartalmi részét illeti, ezekkel semmilyen vonatkozásban nem kívánt foglalkozni a bíróság, mivel a magyarországi bírósági gyakorlat szerint szakmai, tudományos kérdések eldöntésére nem vállalkozhat az igazságszolgáltatás. Az ítélet megalapozatlannak minősítette a felperes azon állítását is, amely szerint Krausz a hírhedt wannsee-i konferenciához hasonlította a „terrorházi” konferenciát, mivel a Krausz által leírtakból nem lehetett ilyen következtetést levonni.

A másodfokon ítélkező Fővárosi Ítélőtábla 2. sz. tanácsa másképpen ítélte meg az ügyet.

Jogerős ítélete szerint a Terror Házát működtető közalapítvány keresete megalapozott volt, mivel Krausz írásában „valótlan (!) és a Terror Házára nézve különösen sértő állításokat tett”. A megállapított jogsértés miatt a bíróság Krausz Tamást és a Népszabadság kiadóját ötszázezer forint nem vagyoni kártérítés és ötvenezer forint perköltség megfizetésére kötelezte. Bár az ítélet indoklásában az eljáró tanács az elsőfokú ítélettel megegyezően leszögezi, hogy a bíróságnak nem feladata tudományos vitákban állást foglalni, az elmarasztaló ítélet mégis egyértelmű állásfoglalás egy szakmai vitában. Így történt ez annak ellenére, hogy – jól láthatóan – maga a felperes sem tudta eldönteni, hogy jelen esetben szakmai kérdésről van-e szó. Fellebbezésében attól függően minősíti „szakmai kérdésnek” vagy „a szakmai vitától független, becsületsértő tényállításnak” a kifogásolt mondatokat, hogy panaszát éppen mi támasztja alá. A fellebbezés elején leszögezi, hogy nem szakmai kérdés az, hogy Krausz megsértette-e jó hírnevét, mivel „azt mondani, hogy a felperes tudatosan valótlanságot állít, súlyosan sértő ránézve, hiszen bármely tudományos intézmény, kutató jó hírnevét sérti, ha azt állítják róla, hogy meghamisítja a tényeket”, néhány bekezdéssel odébb azonban, már azt kifogásolja, hogy amikor Krausz azt állítja, hogy a „hamisítás az adófizetők pénzén történik”, ez olyan állítás, „amelynek semmi köze nincs az adott tudományos kérdés elbírálásához”. A bíróságot azonban mindez nem zavarta abban, hogy ő maga állást foglaljon a történettudomány művelői által is vitatott kérdésekben. Az ítélet szerint a Krausz által leírtak „olyan tényállítások, amelyek valóságtartalma nem igazolt (!), és amelyek sértik a Terror Háza jó hírnév védelméhez fűződő személyiségi jogait, figyelemmel a Terror Háza Múzeum tevékenységére, a Múzeum felvállalt és a XX. század történelmének feltárására és bemutatására irányuló feladatát”.

Ugyancsak megalapozottnak tartotta a bíróság a felperes azon kifogását, mely szerint Krausz párhuzamot vont a zsidóság kiirtásáról döntő Wansee-konferencia és a Terror Házában tartott konferencia között. Ez a megállapítás azért meglepő, mert a Krausz által írottak teljesen egyértelműen és világosan arra utalnak, hogy egy szakmai konferencia tisztességét és szakmai színvonalát nem az határozza meg, hogy az azon résztvevők milyen tudományos titulusokkal rendelkeznek.

Meglehetősen eltérően ítélte meg a tudományos kutatónak a jó hírnév védelméhez fűződő személyiségi jogait ugyanez az eljáró tanács abban a perben, amelyet én indítottam a Hír-tévé és annak internetes honlapja ellen.

2003 januárjában az Élet és Irodalomban publikáltam annak a kutatásnak a részeredményeit, amelyet öt hazai egyetem történelem szakos hallgatóinak körében végeztünk munkatársaimmal. Az írásban azokat a kutatási eredményeket ismertettem, amelyek a vizsgált populáció cigányokkal és zsidósággal kapcsolatos beállítódását vette górcső alá, és amelyből kiderült, hogy a vizsgált kisebbségekkel szembeni elutasító, kirekesztő attitűd az átlagosnál is erőteljesebben jellemző az egyházi egyetemek történészhallgatóira. A cikk megjelenését követően a Hír-tévé Keresztmetszet című műsora egy „tényfeltáró” összeállítás keretében egyszerre próbálta bizonygatni a kutatás szakszerűtlenségét és a kérdezés során az érintett intézmények oktatói és hallgatói által leleplezett csalásokat, valamint azt, hogy adatgyűjtés nem történt ezekben az intézményekben. A riportfilm több alkalommal történt sugárzása után levélben szólítottam fel a Hír-tévé szerkesztőségét arra, hogy tájékoztassák nézőiket arról, hogy valótlanul állították, hogy egy nem létező kutatás eredményeire hivatkoztam cikkemben, és valótlanok voltak azok az állítások is, amelyekkel a kutatás szakmai hitelességét próbálták kikezdeni. Miután a Hír-tévé nem tett eleget a helyreigazítási kérelemnek, bírósághoz fordultunk.

Az elsőfokú eljárás során a bíróság rendelkezésére bocsátottuk a két egyházi intézményben elkészült kérdőíveket, és dokumentumokkal bizonyítottuk, hogy a riportfilmben a kutatás szakszerűségét megkérdőjelező állítások nem felelnek meg a valóságnak. Az ügyben eljáró bíró a meglehetősen hosszú és alapos bizonyítási eljárást követően helyreigazításra kötelezte a Hír-tévét, amely ezt követően fellebbezést nyújtott be az elsőfokú ítélettel szemben. Az Ítélőtábla 2. sz. eljáró tanácsa az elsőfokú ítélettel szögesen ellentétes döntést hozott, elutasította a helyreigazítási kérelmet, és 45 ezer forint eljárási illeték megfizetésére kötelezett. Az ítélet indoklása szerint a riport nem próbálta azt a hamis látszatot kelteni, hogy a kutatásban hivatkozott 113 kérdőív nem készült el, mivel a műsorkészítők, valamint az egyetemek vezetői és diákjai csupán a kutatással kapcsolatos véleményüket mondták el. Amikor tehát a műsorban olyan állítások hangzottak el a műsorkészítő szájából, hogy „az érintettek a tudósnőt kérdezik, hogy vajon hogyan faggatták ki őket, ha ők maguk nem is tudnak róla, hogy megkérdezték őket”, „maguk a diákok is csodálkoznak azon, hogy megkérdezték őket”, „itt mindenki mindenkit ismer, tudnánk arról, ha valaki akár csak hallott volna erről a kérdőívről”, „nem értik az oktatók és a diákok, hogy a két tucat kérdőívből, hogyan lett 113”, „nem kétlem, hogy van a doszsziéjukban 113 kérdőív, csak azt kétlem, hogy húsz kivételével ezt a mi diákjainkkal töltötték ki”, akkor nem állították azt és nem keltették annak hamis látszatát, hogy az interjúk nem készültek el, csupán ennek a véleményüknek adtak hangot, „illetve a felméréssel kapcsolatos kételyeket, kérdéseket fogalmazták meg”. Még akkor is, ha a Hír-tévé honlapján több mint fél éven keresztül megtalálható riportfilmnek az alcíme is ez volt: Áltudományos felmérés, nem létező kérdőívek, s ezt a főcímet bemutattuk a per során. Az Ítélőtábla szerint az elsőfokú ítélet abban is tévedett, hogy az a valótlan állítás, mely szerint a kérdezőbiztosok hamis megbízólevéllel rendelkeztek, egyáltalán elhangzott a műsorban, jól lehet az egyik egyetem dékánja szó szerint a következőt mondta a riportban: „A megbízólevelet nem a kutatócsoport vezetője írta alá, és amikor a kutatócsoport vezetőjét felhívtuk, akkor kiderült, hogy ők nem is tudnak a kutatásról, és a megbízólevelet nem ők írták alá.”

A legutolsó eset tartalmilag ugyan különbözik az előbbiektől, ám ami az első és másodfokon eljáró tanács teljesen eltérő helyzetmegítélését illeti, beleillik a sorba, és átvezet az eljáró tanáccsal kapcsolatos aggályok egy újabb aspektusához.

Magyar Nemzet kontra Régi Magyar Nemzetesek Társasága

2000. december 12-én, néhány hónappal a nagy hagyományokkal rendelkező Magyar Nemzet és a rendszerváltás után létrehozott (szélső)jobboldali Napi Magyarország fúziója után, a korábban évtizedekig a Magyar Nemzetnél dolgozó, ám az egyesítéskor elbocsátott újságírók megalapították a Régi Magyar Nemzetesek Társaságát. Az egyesület célját az alapítók a régi Magyar Nemzet hagyományainak ápolásában, a laphoz kapcsolódó dokumentumok gyűjtésében, valamint egy díj alapításában és odaítélésében jelölték meg. A társaságot a Fővárosi Bíróság 2001. január 3-án annak rendje s módja szerint nyilvántartásba vette. 2001. október 9-én azonban a Magyar Nemzetet kiadó Nemzet Lap- és Könyvkiadó Kft. a bírósághoz fordult, és annak megállapítását kérte, hogy mivel a Régi Magyar Nemzetesek Társasága elnevezés a Magyar Nemzet című újságra való utalást tartalmaz, ezért sérti személyiségi jogait. Kérte, hogy a bíróság tiltsa el az egyesületet a Magyar Nemzet név használatától.

Az elsőfokú ítélet a Magyar Nemzet keresetét megalapozatlannak tartotta és teljes egészében elutasította, mivel úgy ítélte meg, hogy a Régi Magyar Nemzetesek névválasztása minden törvényi kritériumnak megfelel, mivel kizárja az összetéveszthetőséget más intézményekkel, társadalmi szervezetekkel, összhangban van a társaság alapszabályban megjelölt tevékenységével, és azokat a személyeket fogja össze, akik korábban a Magyar Nemzet című lap munkatársai voltak. Az ítélet indoklásában a bíróság azt is kifejtette, hogy szemben a Nemzet Lap- és Könyvkiadó keresetében foglaltakkal, a Régi Magyar Nemzetesek Társasága szóösszetétel éppen azt juttatja kifejezésre, hogy a lap tevékenységével az egyesület semmilyen módon nem hozható öszszefüggésbe a jelenlegi Magyar Nemzettel, sőt, a névválasztás éppen a különbséget kívánja hangsúlyozni.

A Fővárosi Bíróság eljáró tanácsa, amely személyi összetételét tekintve megegyezik az Ítélőtábla jelenlegi 2. sz. tanácsával, ezzel éppen ellentétesen ítélte meg az ügyet. Az elsőfokú ítéletet megváltoztatta, és helyt adva a Magyar Nemzet keresetének, megállapította, hogy a társaság névhasználata sérti a felperes személyiségi jogait, ezért a Régi Magyar Nemzetesek Társaságát eltiltotta a név használatától. Az ítélet indoklásában egyáltalán nem reflektál az elsőfokú döntés megállapításaira, és szemben az abban foglaltakkal, amely szerint a „Régi” jelző használata éppen a két intézmény különbözőségét kívánja hangsúlyozni, leszögezi, hogy a névválasztás azt a látszatot kelti, hogy a Régi Magyar Nemzetesek Társasága tevékenységét a Magyar Nemzet című laphoz kapcsolódóan fejti ki.

Ez a döntés pedig átvezet a 2. sz. tanáccsal kapcsolatos problémák egy másik, igazán súlyos vetületéhez, a személyi összeférhetetlenség kérdéséhez.

A Fővárosi Ítélőtábla 2. számú – a fent ismertetett határozatokat hozó – tanácsa egyik tagjának, dr. Győriné dr. Maurer Amáliának a férje az a dr. Győri Tibor, aki a Fidesz megalakulásától kezdve mind a mai napig a párt legszűkebb tanácsadói, vállalkozói köréhez tartozik, és a legkülönbözőbb Fidesz-közeli média- és reklámérdekeltségekben működött közre tulajdonosként vagy vezetőként, olyan, ugyancsak a Fideszhez köthető ismert személyekkel, mint dr. Simicska Lajos – akivel a cégjegyzék szerint lakcíme is megegyezik -, Gansperger Gyula, Kövér Szilárd, dr. Stumpf János, Tóth Béla és Schlecht Csaba. Dr. Győri Tibor a MAHIR cégcsoporthoz tartozó, részben ma is működő, részben már megszűnt cégekben viselt vezető tisztségeket. Ilyen volt a Fidesz által 1990-ben alapított FICO Kft., amely már a MAHIR Rt. tulajdonaként változtatta SADES Kft.-re a nevét, s amelyben az első felügyelőbizottság tagja volt Bayer Zsolt, majd 2002-től dr. Győri Tibor is. 1997 novemberétől 2000 májusáig a Magyar Nemzet című napilapot kiadó Nemzet Kft.-nek is ügyvezetője volt dr. Győri Tibor, akit ebben a tisztségben dr. Liszkay Gábor követett, aki ma már a kft. közvetlen irányítását biztosító tulajdonos és a Magyar Nemzet főszerkesztője egy személyben. A MAHIR cégcsoporthoz tartozó cégek és a Nemzet Kft., valamint Győri Tibor hosszú múltra visszatekintő, a sajtó- és a reklámterületet érintő közvetlen vagy közvetett, folytonos átalakulásban lévő kapcsolata az 1994-ben alapított, ma a MAHIR Rt. és a Nemzet Kft. által is tulajdonolt MAHIR Press Média Kft. történetén is nyomon követhető. A céget a MAHIR Rt. és az a B-Reklám Kft. alapította, amelynek ugyancsak volt ügyvezetője és tulajdonosa dr. Győri Tibor. Ez a cég volt a tulajdonosa a már a nevében is rá utaló A-Reklám Kft.-nek. Utóbbi tulajdonrészét annak a Schlecht Csabának adta el a B-Reklám Kft., aki később megtalálta Josip Totot, hogy az 1997. szeptember 17-én kövesse őt az ügyvezetői és a tulajdonosi pozícióban mindaddig, amíg a cég végérvényesen el nem tűnt az APEH és a büntető hatóságok szeme elől. Ugyanez a B-Reklám Kft. a Magyar Nemzetet kiadó Nemzet Kft.-nek is tulajdonosa volt 1994. április 13-ától 2000. március 24-ig. Ezen belül 1995. augusztus 31-től 1998. szeptember 1-ig dr. Győri Tibor ügyvezetője, 1995. október 3. és 1996. június 27., majd 1997. június 27. és 2003. április 17. között pedig tulajdonosa volt a cégnek. S amikor nem a B-Reklám Kft. tulajdonolta a Magyar Nemzetet kiadó Nemzet Kft.-t, akkor a Nemzet Kft. tulajdonolta a B-Reklám Kft.-t. Mert azon a 2003. április 17-i napon, amikor Győri Tibor megszűnt a B-Reklám Kft. tulajdonosa lenni, akkor a Nemzet Kft. lett a tulajdonos. E bonyolult menedzseri és tulajdonlási körforgást követve nehéz lenne azt állítani, hogy Győri Tibor az elmúlt tíz évben, hol közvetve, hol közvetlenül nem állt üzleti kapcsolatban a Magyar Nemzet című napilap kiadójával, illetve annak jelenlegi többségi tulajdonosával és főszerkesztőjével, Liszkay Gáborral, aki nem mellékesen a másik jobboldali, Fidesz-barát média, a HírTv igazgatóságának elnöke is.

Dr. Győri Tibor – érthető módon – nem keresi a nyilvánosságot. A Ki Kicsoda 2000 című kiadványban neve mellett mindössze ennyi olvasható: „Szócikkének közléséhez nem járult hozzá.” Az utóbbi időkben született újabb médiavállalkozásai ugyancsak több szálon kötődnek a nagyobbik ellenzéki párt prominenseihez. A 2005-ben általa alapított Europtimus Rt. cégvezetője az a Habony Árpád, aki a polgári körök hírlevele szerint Schmitt Pál 2002-es budapesti kampányában főszerepet vállalt, 2003-tól pedig a Fidesz kommunikációs és PR-tanácsadó stábjának vezetője volt. A cég felügyelőbizottságában pedig helyet kapott Cselovszki Zoltán is, a Fidesz-MPSZ ÚJ Budapest Központjának vezetője. Az elmúlt hetek híradásaiban ismét találkozhattunk dr. Győri nevével, mégpedig a Fidesz kampányújságjaként számon tartott Budapesti Riportot kiadó cég egyik tulajdonosaként. Ez a cég ragasztatta tele Budapest utcáit és a metróállomásokat a viccesnek szánt Demszky-Jean-plakátokkal.

Mindezekkel önmagában nem is volna semmi probléma, ha felesége, Dr. Győriné dr. Maurer Amália nem egy olyan bírósági eljáró tanács tagja lenne, amely egyedüliként dönt a fővárosban – 2004. december 31-ig további kilenc -, ezt követően pedig Budapesten kívül további négy megyében indított összes sajtó-helyreigazítási és személyiségi jogi perben. Ez pedig azt jelenti, hogy Győri Tibor jelenlegi és korábbi érdekeltségébe tartozó, egyértelműen Fidesz-közeli sajtótermékek minden peres ügyében, két bírótársával, dr. Győriné képviseli a független és elfogulatlan igazságszolgáltatást. Így az ő kézjegyét viseli minden olyan ítélet, amelyben az egyik peres fél valamely Fidesz-közeli média érdekeltség vagy éppen a Fidesz vezető politikusa – Áder János, Kupper András, esetleg Orbán Viktor -, vagy ha nem politikus, akkor a párt hűséges elvbarátja, pl. Kondor Katalin vagy dr. Schmidt Mária. És erről az összefüggésről nyilvánvalóan nem csupán dr. Győrinének, hanem két bírótársának és az Ítélőtábla vezetőinek is tudomásuk van. Talán nem ragadtatjuk magunkat túlzott következtetésekre, ha úgy véljük, elképzelhető, hogy mindez nem független attól, hogy 2003 óta látványosan megnőtt a Fidesz vezető politikusai és a párthoz közel álló közszereplők pereskedési kedve. Most pedig érdeklődéssel várjuk annak a pernek a végkimenetelét, amelyben Demszky Gábor főpolgármester a Budapesti Riport kiadójának tulajdonosát, dr. Győri Tibort perelte be személyiség jogainak megsértése miatt. És bár vitathatatlan, hogy a Magyar Nemzet az elmúlt években perek sorát veszítette el, ám született jó néhány „meglepő és mulatságos” ítélet is, és ez utóbbi jelző még inkább illik a Fidesz vezető politikusai által indított peres eljárásokban született ítéletekre, akik gyakran a legképtelenebb helyzetekből is pernyertesként kerülnek ki, ami jelentős szerepet játszhat fokozódó perlekedési kedvükben. Ennek eklatáns példáját jelenti az a per, amelyet Áder János indított és nyert meg a Népszava ellen, amiért a lap egy cikkében azt írta, hogy nézetkülönbség alakult ki Áder és Orbán között. Mindehhez képest azt pedig már alig érdemes megemlíteni, hogy dr. Győriné egészen közelről ismeri az ügyvédnőt is, aki a peres ügyekben a Magyar Nemzetet képviseli, hiszen éveken keresztül közvetlen munkatársak voltak a Lapkiadó Vállalatnál.

Az itt leírt összeférhetetlenség jó ideje közismert, és több alkalommal foglalkozott vele a sajtó is. Legutóbb az elhíresült „tokaji borcsaták” ügyében, a másodfokú tárgyalás előtt tett fel kérdést a sajtó a Fővárosi Ítélőtábla vezetőinek ezzel kapcsolatban, ők azonban egyértelműen elhárították a gyanú árnyékát is, arra hivatkozva, hogy az ügyek véletlenszerűen kerülnek az egyik vagy a másik tanács elé. A véletlennek azonban – a valószínűség-számítás elemi szabályai szerint – csak akkor van szerepe, ha a „játszma” végkimenetele többesélyes. Ameddig azonban egyetlen eljáró tanács ítélkezik minden ilyen ügyben, addig semmit nem bíznak a véletlenre.

1 A Legfőbb Ügyészség elutasította Deutsch-Für panaszát. Népszabadság Online, 2006. febr. 2.

2 Ezt az ítéletet még a Fővárosi Bíróság 48. számú eljáró tanácsa hozta, amelynek személyi összetétele azonban azonos volt a későbbi Ítélőtáblán felállított tanáccsal.

3 129/2003. Országgyűlési Határozat, 2003. szept. 26.

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 13. szám

Comments are closed.