Forrás: Heti Válasz

Krasznai Zoltán

A rendszerváltás kezdete óta eltelt időszak legfontosabb nemzetközi dokumentumát fogadta el az Európa Tanács parlamenti közgyűlése múlt hónap 25-én. Az 1481. számú határozat, amely A totalitárius kommunista rendszerek bűneinek nemzetközi elítélése címet kapta, számos olyan megállapítást tartalmaz, amelynek kimondását a volt kommunista rezsimekben élők – köztük a rendszer bűneit túlélők – eddig hiába várták a demokratikus országok nemzetközi közösségétől. Az esemény jelentőségét ugyan valamelyest csökkentette, de el nem halványítja, hogy – jobbára a volt kommunista országokból delegált, különböző baloldali pártokba konvertált posztkommunista képviselők elutasítása miatt – a közgyűlésben nem kapott kétharmados támogatást az az ajánlás, amely független nemzeti szakértői bizottságok felállítását, valamint a kommunista rendszerek alatt elkövetett bűnök tettesei ellen vizsgálatok megindítását kezdeményezte.

Az esemény kapcsán az MSZP két európai képviselője nyilatkozott a Népszabadságnak (2006. január 26., 9. o.). Szabó Zoltán, a magyar ET-delegáció vezetője szerint „a dokumentum aktuálpolitikai célokat szolgál”. Hegyi Gyula, az Európai Parlament szocialista frakciójának tagja pedig sajnálatosnak nevezi, hogy az Európa Tanács a kommunizmus elítélésével foglalkozik. Hogy álláspontját megvilágítsa, hozzáteszi: „A nácizmus és a holokauszt egyedi, abszolút gonoszságát (…) súlyos hiba lenne relativizálni szerencsétlen történelmi párhuzamokkal.” Nyilván minden, ami nem az egyedi kategóriába tartozik, csak szerencsétlen párhuzam, s aki szóba hozza, történelmileg relativizál.

A két „európai” magyar szocialista képviselő nyilatkozata ékes bizonyítéka annak, hogy az MSZP – a szociáldemokratává átvedlés kitartó mantrázása ellenére – váltig erősen kötődik kommunista múltjához és gyakorlatához.

Érdemes tehát alaposabban szemügyre vennünk az „aktuálpolitikai célokat szolgáló”, „sajnálatos” határozatot. A dokumentum tartalmazza azt a „relatív történelmi párhuzamot” – én több száz millió ember abszolút módon megélt történelmi tapasztalatának nevezném -, hogy a volt kommunista országokban „az osztályharc elmélete és a proletariátus diktatúrájának elve nevében legitimálták mindazon személyek kiirtását, akiket az új társadalom építése szempontjából károsnak, s mint ilyeneket (…) ellenségnek tekintettek. Ezen országokban az áldozatok döntő része az ország saját lakói közül került ki”. Magyarán: az elvtársak egy haladónak tekintett eszme jegyében tömegével irtották a népet, amelynek vezetésére önmagukat tartották a legalkalmasabbnak. Erről ugyan tudtunk, ám mindezt nemzetközi dokumentum eddig még nem mondta ki.

De olvassuk tovább, miért is lehet „sajnálatos” a határozat: „A kommunista rendszerek bukását Közép- és Kelet-Európában nem követte minden esetben az általuk elkövetett bűnök nemzetközi vizsgálata. Továbbá, e bűnök elkövetőit nem állították a nemzetközi közösség bírósága elé, mint a nemzetiszocializmus (nácizmus) által elkövetett szörnyű bűnök esetében.” Ezen a ponton érhető tetten a máig velünk élő kommunizmus apologetikája, mely úgy szól, hogy a kommunista népirtás kevésbé volt szörnyű, mint a náci népirtás. Holott mind a kettőt totalitárius rendszer működtette „üzemszerűen”, legfeljebb az áldozatok kiválogatásának szempontjai különböztek egymástól.

A határozat azt is kimondja: „a történelem ismerete egyik előfeltétele annak, hogy hasonló bűnök ne történhessenek meg a jövőben”. Továbbá, felszólít minden kommunista és posztkommunista pártot, hogy – ha eddig még nem tette meg – „értékelje újra a kommunizmus és saját múltja történelmét, határolja el magát világosan a totalitárius kommunista rendszerek által elkövetett bűnöktől, s ítélje el azokat minden kétértelműség nélkül!”. Nos, erről lenne szó! Világosan és kétértelműség nélkül.

Az Európa Tanács határozata korszakos jelentőségű nemzetközi dokumentum, s nemcsak erkölcsi jóvátétel, hanem elsősorban fontos útmutató a volt kommunista országok állampolgárai számára. A határozat szankcióját rendkívüli politikai súlya adja. A kommunista rendszerek által elkövetett bűnök még élő áldozatai, az áldozatok leszármazottai, a kommunista népnyúzás hajdani elszenvedői s mindazok, akik velük szolidárisak, választópolgári minőségükben maguk szankcionálhatják a hajdani népirtókat és népnyúzókat. Nem kell ehhez forradalmat „csinálni”, a megoldásra kitűnő példát kínálnak a tavalyi lengyelországi választások. Közismert: a lengyel választópolgárok kibuktatták a posztkommunista pártot a kormányból, az új kormányt megalakító konzervatív párt pedig egyik első intézkedéseként kiebrudalta a volt rendszer főspiclijeit és moszkovita ügynökeit a titkosszolgálatok kötelékéből és a nagyköveti posztokról.

Az idei év 56-os emlékév. Kár lenne volt besúgók tisztára sikálásával emlékezetessé tenni. A befejezetlen rendszerváltás tizenhatodik évében új értelmet nyer, emberi és nemzeti méltóságunk visszaszerzésének erkölcsi parancsává magasztosul 1956. október 23-a egyik jelszava: „Lengyelország utat mutat, kövessük a lengyel utat!”