Forrás: Népszava

Hullarablás címmel jelent meg Kádár Gábor és Vági Zoltán sokéves hazai és nemzetközi kutatásainak eredménye. A két fiatal történész a dualizmustól Auschwitzon át a Kádár-korszakig követi a magyar zsidó vagyonok sorsát és átfogóan elemzi a magyar történelem legnagyobb rablássorozatát. A több mint négyszáz oldalas kötetről Vági Zoltán beszélt.

-A cím mellbevágó. Tudományos kötet előtt szokatlanul erős az indulati töltése.

-Nem mi találtuk ki, mindössze idéztük az 1941-ben öngyilkosságra készülő Teleki Pál miniszterelnököt, aki Horthy Miklós kormányzónak írja búcsúlevelében, hogy „hullarablók leszünk, a legpocsékabb nemzet”. Akkor Teleki Jugoszlávia a nácikkal közös feldarabolását minősítette hullarablásnak, de halála után három évvel jóslata, szó szerint vált valóra. A címet tehát egy olyan emblematikus személy adta, aki 1920-tól megalapozója volt annak a folyamatnak, amely a numerus clausustól, a későbbi zsidótörvényeken keresztül 1944-ben szó szerint hullarablásba torkollt. Kifejezőbb címet nem is választhattunk volna, a könyv lényegét mondja el.

-Könyvük hiánypótló munka, amely régóta váratott magára.

-A legtöbb európai ország történészei már feldolgozták azt, hogy mi történt deportált zsidó honfitársaikkal. A vagyonügyek jelentősége e vizsgálatok oldalvízén került ismét előtérbe. Kiderült, hogy az a korábbi kényelmes álláspont, mely szerint „a holokausztért Németország volt felelős, fizessenek tehát a németek” tovább nem tartható. A zsidók kifosztásában a nácikkal szövetséges szlovák, horvát, magyar hatóságok éppen úgy „remekeltek”, mint a megszállt területeken működő francia vagy holland közigazgatás és a helyi lakosság. A 90-es években több kormány független történészekből álló vizsgálóbizottságokat hozott létre, hogy feltárják, mi történt a holokauszt idején a helyi zsidó közösség vagyonával. Magyarországon ez elmaradt, a társadalmi szintű feldolgozás folyamata késésben van. Nyugodtan fogalmazhatunk úgy, hogy a holokauszttal való szembenézést igazán Kertész Imre Nobel-díja indította el Magyarországon. Szépen lassan, döcögősen. Ez azonban mindenütt nehéz folyamat volt, s az úton nekünk is végig kell mennünk.

-Miben lépnek tovább az eddig nálunk megjelent holokauszt-irodalomhoz képest?

-Ami a magyar zsidókkal 1944-ben Auschwitz-Birkenauban történt, az még a legnagyobb náci megsemmisítő tábor történetében is példátlan. Ez a tömeggyilkosság nem csupán Auschwitz, de egyben a holokauszt történetének legnagyobb megsemmisítési akciója volt. Magyar történészek tollából talán ez az első könyv Magyarországon, amely legalább röviden megpróbálja feldolgozni, hogy konkrétan mi is történt deportált honfitársainkkal, Berlinben és Auschwitzban kik, milyen megfontolások alapján, hogyan döntöttek sorsuk felől. Mi, történészek eddig többnyire megelégedtünk azzal, hogy – képletesen szólva – „felraktuk” őket a vonatra és közöltük, hogy Auschwitzba érve túlnyomó többségüket megölték. Mi tudatosan át akartuk lépni a birkenaui vasúti rámpa mágikus küszöbét. Megkíséreltük összegyűjteni, és lehetőségeinkhez mérten megválaszolni a legfontosabb kérdéseket: hány magyar állampolgárt hurcoltak ide, hányat öltek meg, hogyan gyilkolták meg és rabolták ki őket, a tettesek számára fontosabb volt- e a megsemmisítés mint a rabszolgamunkások dolgoztatása, stb. Szándékosan törekedtünk arra, hogy megőrizzük az utókor számára a gázkamrába méltóságteljesen bevonuló kárpátaljai ortodox zsidók mondatait, a krematóriumok melletti raktártáborban megölt családtagjaik ruháját szortírozók érzéseit. Ugyanakkor, már amennyire lehet, megpróbáltunk racionális portrét rajzolni a magyar történelem talán legnagyobb tömeggyilkosairól, dr. Mengeléről, vagy a krematóriumok parancsnokáról, Otto Mollról, aki az égő holttestekből kiolvadó, forró emberi zsírba dobálta a magyar csecsemőket.

– A magyar zsidók deportálása botrányosan rövid idő alatt zajlott le. Ezzel, a gyakran vitát kavaró kérdéssel is részletesen foglalkoznak új forrásokra támaszkodva.

-A kérdés az, hogyan kerültek a vidéki magyar zsidók éppen Auschwitzba. Lengyelország kivételével a nácik Európában mindenütt hónapokon, éveken keresztül tárgyaltak a helyi zsidók deportálásáról. Eichmann a világháború utolsó esztendejében körülbelül húsz tiszttel érkezett Budapestre. Ekkor az auschwitzi deportálás a nácik számára még csupán „vágyálom” volt. Mégis 56 nappal később, május 15-én Magyarországon elkezdődik az általános deportálás és újabb 56 nap alatt 437 ezer ember eltűnik a semmiben. Különböző teóriákat ismertetünk azzal kapcsolatban, hogyan kerülhetett erre sor, miközben 1944-ben a németeknek magyar segítség nélkül sem logisztikailag, sem katonailag nem lett volna esélyük százezreket pár hét alatt gettókba gyűjteni, majd deportálni. A könyv „Egy népirtás evolúciója” című fejezetében egy interaktív folyamatot ábrázolunk, lépésről lépésre, napról napra követjük az eseményeket, Eichmannék első gettósítási tervétől az általános auschwitzi deportálás melletti döntésig. Sajnos az egymásra találó magyar és német nácik egy hónap alatt megegyeztek. A zsidóügyeket a Belügyminisztériumban irányító Endre László és a magyar hatóságok együttműködése nélkül Magyarországon nem lehetett volna deportálási rekordot felállítani. Közeledett a háború vége, ha csak kicsit is kevésbé lelkesen kollaborálunk, százezrek menekülhettek volna meg.

-Könyvük alcíme úgy szól: A magyar zsidók gazdasági megsemmisítése, és részletesen tárgyalják, hogy 1875-től kezdve az 1970-es évekig kik és hogyan akarták rátenni a kezüket a zsidó vagyonra. A gazdasági megsemmisítés és a fizikai megsemmisítés között látnak ok-okozati összefüggést?

-A zsidókat Európában nem azért ölték meg, hogy elvegyék a vagyonukat, de kirablásuk óriási zsákmányhoz juttatta a gyilkosokat. Magyarországon az egymást követő hazai kormányok – és bizony a társadalom, a közvélemény releváns része – évtizedeken keresztül készült arra, hogy elvegye az 5 százaléknyi zsidóságtól a nemzeti vagyon 20-25 százalékára rúgó tulajdonát. Ez az érdekvezérelt antiszemitizmus fontos tényező volt akkor, amikor az 1944-es kollaboráns kormány erkölcsi gátlások nélkül megegyezett a nácikkal az auschwitzi deportálásról. Azt mondhatjuk, hogy a magyar állam, a kormány, a politikai elit sokkal inkább érdekelt volt abban, hogy kirabolja a zsidóságot, s kevésbé számított, hogy a mindenüktől megfosztott embereket egyúttal vagonokba zsúfolják, és elviszik őket valahová az államhatárokon túlra. Egyszerre akarták megszerezni a zsidók vagyonát és megszabadulni a kirabolt tulajdonosoktól, a deportáltak további sorsával egyáltalán nem törődtek. Még egyszerűbben: aki 1944 előtt az antiszemitizmus, 1944-ben pedig a gettósítás és a deportálás ellen felemelte a szavát, gyakorlatilag a saját anyagi érdekével szemben cselekedett. Több tízezer lakás, számos üzlethelyiség, sok százezer ingóság cserélt hihetetlenül rövid idő alatt gazdát. A nemzeti jövedelem negyedét-ötödét lehetett volna elosztani, ha nem érkezik meg a Vörös Hadsereg, melynek katonái persze szintén kivették részüket a zsidó vagyon fosztogatásából.

-Ezek szerint az irracionális zsidógyűlöletet nagyon is racionális okok erősítették?

-A magyar holokauszt történetében keverednek az irracionális ideológiai vonások, és a racionális gazdasági megfontolások. Semmiképpen sem szeretném azt sugallni, hogy csak a vagyon volt a döntő tényező. Annyi azonban biztos, hogy a vagyontalanítási szándék nélkül a deportálások nem mehettek volna végbe ennyire simán. A magyar holokausztot lehetetlen irracionális folyamatként leírni, hiszen a magyar zsidók kirablásával Európa harmadik legmódosabb közösségének kirablására nyílt lehetőség. A hullarablás egész Európában nagy „üzlet” volt, Magyarországon különösen nagy.

-A holokauszt kutatásában hol vár különösen sürgető teendő a történészre?

-Még mindig nem tudjuk pontosan, hogy hány magyar zsidót öltek meg Auschwitz-Birkenauban az érkezés után néhány órával. Tízezrek sorsáról nem tudunk semmit. Minden normális országnak kötelessége, hogy – Kertész Imre szavaival élve – elvégezze a gyászmunkát. Igenis, hatvan év elmúltával számláljuk meg halottainkat, gyűjtsük össze neveiket, hogy végre integrálhassuk őket a nemzeti emlékezetbe. Még jó néhány évnyi munka vár ránk, hogy végre megtudjuk, mi is történt Auschwitzban. A hazai történetírás még azoknak a magyar tetteseknek, elkövetőknek az életrajzával is adós, akiknek jelentős szerepük volt abban, ami 1944-ben és előtte történt. De nem győzöm hangsúlyozni: Auschwitz, Auschwitz, Auschwitz. Minden harmadik auschwitzi áldozat magyar állampolgár volt, tehát a lehető legalaposabban kell feltárnunk haláluk körülményeit. Ezzel magunknak is, nekik is tartozunk.

Bársony Éva