Forrás: NOL

Népszabadság * Rózsa Gyula * 2006. február 11.

Ácsorgók a vízparton, 1937. Szőnyi István remeke a Győri Városi Művészeti Múzeum Radnai-gyűjteményében „A lapot teljes mértékben átjátszotta a szabadkőműves, zsidó, kommunista és a nemzetközi zsidó szellemiség mákonyától megfertőzött keresztény művészek számára” – vélte Oltványiról, a szerkesztőről és gyűjtőről a Magyarság harminckilenc januárjában. A kategorizáltak megközelítően Bernáth Aurél, Szőnyi István, Egry József, az akkor már nem élő Derkovits – azok a mesterek, akiknek műveit őrizte a nagyszerű, és most Győrben nagyszerű körülmények között közkinccsé tett Radnai-gyűjtemény.

Posztnagybánya vagy Gresham néven ismerik a kézikönyvek a laza, de meghatározó művészcsoportot, fedi a Szinyei Társaság neve is, amely társaságnak a lapja volt a denunciált Magyar Művészet, s gyűjtője-mecénása egyebek között Oltványi Ártinger Imre és Radnai Béla. Hatalmas gyűjtője. Most, hogy a városi művészeti múzeumot, az egész Esterházy-palotát megtölti a Radnai-kollekció egy része, főműveinek válogatása, grafikai anyagának csak a töredéke, most kell látniuk a tájékozottabbaknak is, hogy milyen emberfeletti mennyiségben vásárolta, animálta és mecenálta a két világháború közötti korszak legjavát a magyar gyorsírás-fejedelem. Hogy milyen szellemi teljesítménnyel. A magángyűjtemény, amelyből kétszáznál több remeket időközben kileltározott az utóbbi hatvan esztendő egzisztenciális kényszere, amelyből nemzeti közgyűjtemények vásároltak nélkülözhetetlen főműveket Derkovitstól, és egy egész Egry-múzeumra valót a magánszféra, így is, Radnai halála után negyvenhárom évvel is egy nagy korszak bőséges és koherens képtára. Százötven Szőnyi-mű, hetvennél több Egry, Derkovits még mindig negyven fölött, Bernáthból tíznél több, korai Barcsay ugyanennyi, és nem ám névsorgyarapítók és katalógustételek – főműveken lehet tanulmányozni a korszak főáramlatát Radnai igényességének jóvoltából.

Ezt a főáramlatot a béke, a harmónia, az oldottság, a magánlíra és az emberi-alkotói minőség fogalmaival szokták jellemezni. A két háború közötti piktúra különleges magyar útjával, amelynek analógiája nem található meg a korszak nagy nemzetközi zajlásában, s nem lelhető fel a környező országok művészettörténetében sem. Tündérvilágot álmodva a mocsár fölé – jellemezte a tettet Németh Lajos, pontosan és illúziótlanul megfogalmazva egy beérett művésznemzedék munkásságának lényegét. Egy óriás nemzedékét. Szőnyi puhán monumentális, istennő-szűziességű, s mégis érett sárgáktól, barnás öltől és meszes, keményített drapériától érzéki Aktja, Bernáth víztükrön és összeborított székeken pasztellfényeket megcsillantó Ősze, Egry levegővel, vízzel, napfénnyel átitatott horgászai meg emberséggel átitatott Balatonja valóban a harmónia és a humánum mesterművei. Tökéletesek. De ezért a mestertökélyért többszörösen nagy árat kellett fizetnie ennek a mestergenerációnak.

Negyven körül jártak a harmincas évtizedben, ötvenhez közelítettek a korszak végén, azaz, a forradalmak alatt, még inkább a forradalmak után kezdték szakmai életüket. Tökéletesen kisemmizve, s jó, ha nem fenyegetetten. Világháborút jártak, maradandóan megsebesültek, forradalmakban vettek részt és ezért boszszú célpontjai lettek egy kilencszázhúsz utáni keresztény-konzervatív-ellenforradalmi országban, amely minden szabadságot üldözött. Egyéni sorsuk is csupa trauma, Szőnyit elüldözik a főiskoláról kommünmúltja miatt, Bernáth emigrál, Egrynek jó oka van meghúzódnia a Balaton mellett, a Gresham-asztaltársaság későbbi tagjai, Ferenczy Noémi és Béni egyelőre kommunista illegalitásban valamelyik utódállamban, Derkovits sosem heveri ki sem a harctéri tüdősérülést, sem a forradalmak megbuktatását. Ehhez járul a szakmai ínségállapot. Nagy generáció után színre lépni mindig nehéz egy új művésznemzedéknek, de a megelőző korosztályok, a forradalmakat előkészítő és alakító művészsereg nem csak példátlanul nagy volt a magyar művészethistóriában. Addigra kitagadottá is vált a fent idézett nemes eszmények jegyében, el is ment az országból, az emlékét is gyalázta és irtotta a tomboló jobboldali megtorlás. Ezzel számolhattak az akkor indulók is. Bernáth még készített zaklatottan modernista sorozatokat az emigrációban, Szőnyi hatalmasan szoborszerű, dübörgő Árkádia-korszakának utolsó emlékei, köztük a gyönyörűen tettre kész Betshabé ott van a kiállításon is, akárcsak Pátzay kihívóan szabados, szép szobra, a Fésülködő tizenkilencből.

Emlékezni erre azért kell, mert egyrészt abszurd és tarthatatlan minőség volt mindez az itthoni húszas évtizedben, másrészt, mert mégsem múlt el nyomtalanul. Amúgy az is csoda, ha néhány évig jelen volt még a Nyolcak, az aktivizmus, az európai modernség emléke a tomboló neobarokk, majd a keresztény-nemzeti római iskola kenetes-prűd uralmának idején, a művészínség legsúlyosabb esztendeiben. Magyarországon a kortárs művészet mindig az államtól, az intézményektől várhatta csak, hogy honorálják, szép hagyomány ez napjainkig, de talán akkor volt a legkizárólagosabb. A későbbi Radnai-gyűjtemény főszereplői nem hódoltak be. A képek festőibbé, a szobrok lassan klasszikusabbá váltak, a vásznon a szimbolikus témának a köznapibb tárgy, a plasztikus erőnek a foszló optikai szépség, a dinamikának a harmónia adta át a helyét, a grafikák metsző vonalrendszere bolyhosabb, könnyedebb és hagyományosabb lett, a szoborfigurák befelé fordultak akciók helyett. Nem volt forradalom, sőt; nem volt közönség, amely az érdesen modernet és a konfliktusosabb tartalmat igényelte volna, még kevésbé gazdasági erő, amely mindezt honorálta volna. Sok kritikai áttekintés hajlamos ebben a változásban elvtelenséget, sőt árulást látni, holott csak a társadalmi-szellemi erők működtek. Az egész Magyarország meghúzódott. A Nyugat irodalma klasszikusabb lett, mint volt alapításának éveiben, az építészet szelídebb, mint a világháború előtt, a színház nem volt már avantgárd, és a film kommersz lett – talán csak a zene lett nagyobb és merészebb; tudjuk, milyen áron.

És mégis: aki alaposan végignézi a Greshamnek ezt a pompás gyűjteményét, aki elmélyed a posztnagybányaiak rezzenéstelen világában, fel kell, hogy fedezze az ifjúkor tanulságait, a modernizmus elemeit, az eszmények érvényességét a megbékélten zavartalan piktúra mélyén. „Verseit egészen az észrevehetetlenségig lefojtott forradalmi szenvedély fűti” – írta gonoszul Illyésről Darvas Szilárd a negyvenhetes Csodálatos papagájban. Hogy joggal-e, azt döntésék el az irodalomtörténészek; a mi mestereinknél nem erről van szó. Hogy a legharmonikusabb életműnél kezdjük: Szőnyi valóban feloldotta drámáit a békében, a bukolikában, a pikturális tökélyben, Kernstok forradalomváró lovasainak egykori dinamikájából húsz év múltán Ácsorgók a vízparton lett, csodálatos színekbe öltöztetett trécselés ugyanazon a Duna-parton. Ám még Szőnyinél, az iskolát teremtő, rendíthetetlen Szőnyi-képeken is ott van az avantgárd (az expresszionizmus?) groteszkje. Figurái nem cselekszenek, állapotok megtestesítői. De az Asszony tehénnel korántsem árkádikus, nagyon is hegyesorrú asszonya, a Beszélgetők kutyatekintetű, krumpliorrú, kedves öreg nője, az, ahogyan szeretettel teli portréin és zsánerein a lányával rendre elbánik, nem béke, nem idill és nem impresszionizmus.

Ez az állandó groteszk, persze, a képeket hitelesíti, fanyarrá ízesíti és megóvja az édes töménységtől, de bizonyos, hogy ennél nagyobb szerepe van Bernáth Aurél érett korszakában. Bernáth, aki úgyszólván sosem tudott feloldódni a hirdetett nagybányai impresszionizmusban, avantgárd múltjából az expresszionizmust hordozta magával, így vagy úgy lényegében haláláig. Nem lehet nem észlelni, hogy abban a bizonyos őszi balatoni elégiában még mindig mennyire emberemlékűek, mennyire szimbolikusak (is) a szezon után összeborított üres székek, s hogy Bernáth zárt, szúrós vagy aggályosan tűnődő önarcképeiben, a rózsaszín szobás Radnai-félében is mennyi az expresszionista alkotók megvető-távoltartó külvilágítélete.

Egryt, akárcsak Derkovitsot, az elmélyültebb művészettörténetek nem is a Gresham fogalomkörében tartják nyilván. Az, hogy azonos volt a gyűjtőkör, azonos a baráti kör, s hogy néha-néha megjelent a híres kávéházi asztaltársaságban, nem homályosíthatja el a különbségeket a képek mélységét illetően. Egryt a fény, a víz, a hegyek és a Balaton mesterének ismerjük, joggal. De tessék megtekinteni a Hazatérő feszes izomkötegeit, ízelt izmait, és felfedezni, hogy itt minimum a Nyolcak keményizmú atlétája menetel a békés idill felé, tessék felfedezni a lágy olajpasztell előadás mögött zöldeknek és melegszínű pompának, kékeknek és rájuk fenekedő sárgáknak azt a színbeli feszültségét, amelyet a korai avantgárdtól éltetett kitartóan a mester. Kikerülhetetlen a plebejushűség, a Szőnyi külső faluszemléletéhez képest szenvedélyes kétkezi-azonosulás Egry minden figuráján, amelyeket nem tud, nem akar feloldani fénybeli káprázat és légköri csoda, s még feltűnőbb a hangulattól felfénylő képek nonfiguratív szabadsága. A Nap a víztükörben nemcsak ragyogás, avas nád és zöld hullámok, hanem egy súlyos, barna konvexnek, meg egy mély színnel induló, semmibe oldódó merész hullámvonalrángásnak az absztrakt feleselése, a Fénytolódás pedig íveknek és támadó elleníveknek, dinamikának és nagy, türkizes ellenállásnak a tájképe.

Egry lényegében megőrizte mindazt az erőt, súlyt, feszültséget, amely a nyers, a leplezetlen avantgárd sajátja volt, csak – alaposabban kell figyelni – a hordozó vonalakat és tömegeket átrajzolta-átlelkesítette színnel és hangulattal. De színei és vonalai nem szétmorzsolhatók, nem feloldhatók. Erősek. Ez volt a maximum, amelyet korszerűségként pártolni tudott egy nagyon kicsi és nagyon igényes elit egy perzekúcióval kezdődő és üldözéssel végződő korszakban. Az Oltványik, Radnaik, Cseh-Szombathyk és Szilágyi Sándorok, azaz a bankszakemberek, gyorsírófejedelmek, orvosok és sírkövesek elitje, amely állam, kultúrapártolásával mindmáig hivalkodó egyház és arisztokrácia helyett ezt a művészetet fenn- és eltartotta.

Az egész Magyarország meghúzódott. A Nyugat irodalma klasszikusabb lett, mint volt alapításának éveiben, az építészet szelídebb, mint a világháború előtt, a színház nem volt már avantgárd, és a film kommersz lett – talán csak a zene lett nagyobb és merészebb; tudjuk, milyen áron.