Forrás: ÉS

Ungváry Rudolf

A meghunyászkodás öröksége

Se 1933-ban Németországban, se 1947-48 körül a szovjet fegyveres erők által a fasiszta terrortól megszabadított közép-kelet-európai államokban nem játszódott le forradalom. Alkotmányosnak tekintett – Németországban tényleges, Közép-Kelet-Európában formális – demokratikus választások segítségével szerezték meg a hatalmat politikai gazemberek, öltöttek magukra rendőr- és állambiztonsági egyenruhát gyilkosok, és bántak áldozataikkal mint gonosztevőkkel az államhatalom nevében.

Az 1917-es forradalmat kivéve a XX. századi európai történelem véres korszakai jogkövető módon alakultak ki. Sem a jogrend őrzői, sem a lakosság nem fasiszta, illetve nem kommunista többsége nem állt ellen fegyveresen a terrorista rendszerek megszületésének. Holott nem a többség szavazatával játszódott le a hatalom megszerzése.

Az 1917-es bolsevista hatalomátvételben ezt a tényt elrejti a nép általános nyomora, holott egyáltalán nem minden szegény volt a bolsevikok híve. Az 1947-48-as „fordulatokban” pedig az, hogy a kommunisták a kisebbséget képviselték, jelentőségét veszti a nyomasztó szovjet katonai erő jelenlétének árnyékában. Kilátástalan volt fellépni a kommunistákkal szemben.

A hitleri pártállam kialakulásában érhető tetten, hogy milyen kiszolgáltatottan, bénultan asszisztált a hatalomátvételhez a társadalom többsége, holott ebben az esetben a tehetetlenséget sem általános nyomor, sem külső hatalom jelenléte nem indokolta. A baloldaliak és a középre húzó erők a többséget alkották. A nemzetiszocialisták nyíltan tagadták a demokráciát, ellenük még jogi eszközöket is alkalmazni lehetett volna. A választások után elkezdődött SA-terrorral – szociáldemokraták nyílt színi agyonlövése, a zsidók állásaikból való nyilvános kiűzése – szemben pedig lett volna alternatíva: a nyílt fegyveres szembeszegülés a terrorisztikus intézkedésekkel. A polgárháború.

Ettől azonban éppen az a többség félt – és fél – a leginkább, amely a harc nyílt vállalása nélkül adott esetben a szabad, demokratikus létezés minden esélyét elveszíti.

Ha ezekkel a politikai kompromisszumokra hajló, ösztönösen inkább a szerves fejlődést választó rétegekkel szemben megerősödik a diktatúrára törekvő, terrorista kisebbség, mely elszánt és készen áll arra, hogy a demokratikus intézményeket pervertálja, az alkotmányosságot a saját szolgálatába állítsa és forradalomról szájaljon, akkor a demokratikus viselkedés velük szemben bizonyos határon túl politikai öngyilkosságnak bizonyult. A történelmi tapasztalatok szerint a többség mindig a meghunyászkodást választja és nem a nyílt szembeszegülést. A személyesen vállalandó fegyveres önvédelemtől még jobban retteg, mint a diktatúrától, melyben legalább „alámerülhet”, nem kell az életét kockára tennie. Lehet, hogy azt hiszik: terroristákkal szemben nem lehet polgárháborút nyerni?

A mai német politikai kultúrát meghatározza ennek az egykori mulasztásnak a nyomasztó élménye. Sebastian Haffner nemrég előkerült, 1938-39-ben, angliai emigrációjában írott, befejezetlen önéletrajzában így ír erről az élményről: „Az okok (…) valóságos szövevényt alkottak, de hiába keresünk közöttük olyat, amely elfogadható magyarázatot adna a néhány hét alatt százezreknél bekövetkezett pálfordulásra… Van a Harmadik Birodalom keletkezéstörténetének egy ilyen rejtélye, (…) hová lettek a németek 1933. március 5. után? Ezen a napon a többség még Hitler ellen szavazott. (…) Hogy lehet, hogy ez a többség a továbbiakban nem adott magáról életjelt?”

Ismerős helyzet, más körülmények között. 1956 végén még a magyar lakosság túlnyomó többsége tartotta elképzelhetetlennek, hogy forradalmát ellenforradalomnak minősítsék. A többségből fél év alatt (legalább olyan viharos gyorsasággal, mint a náci hatalomátvétel után) a nyilvánosság előtt semmi sem maradt. De szemben az 1933 utáni Németországgal, ahol a „nemzeti felemelkedés” érzése egy idő múlva és egy ideig számos nem nácit is magával ragadott, a magyar – nevezzük így: polgári, civil – lakosság számára az ellenállás valóban kilátástalan volt.

Mialatt még a internálótáborban voltam és kékre vert hátam miatt hosszú ideig csak az oldalamon fekve tudtam aludni, szabadlábon levő egyetemi társaim 1957 kora tavaszán sorra gyakoroltak önkritikát, és vonultak fel május 1-jén a hivatalos jelszavakat skandálva. Különbség volt persze önkritika és önkritika, skandáló és hallgató vonulás között. Volt, aki azokat vádolva magyarázkodott, akiket letartóztattak, volt, aki minimálisra fogta a megalázkodó szöveget. Volt, akire nem is került sor, hogy bármit mondjon. Volt, aki úgy látta jónak, mások lássák is, amint skandálja a jelszavakat, volt, aki csak úgy tett, mintha kinyitná menet közben a száját a dísztribün előtt, és volt, aki csukott szájjal hallgatott, remélve, hogy ezzel nagyobb bajba azért nem sodorja magát.

Szabadlábra kerülve magam is az utóbbiakhoz hasonlóan viselkedtem. Gondolatban ugyan egy golyószóró-sorozattal a legszívesebben szétlocscsantottam volna a tribünön integető pártvezetők koponyáját. Valószínű, hogy ekkora gyűlöletet az engedelmeskedő többség nem érzett, de a megvetésnek, a lelki elutasításnak számtalan módja létezik.

Németországban a polgárháborúnak a nemzetiszocialista uralom megszilárdulása előtt, 1933-ban lett volna értelme. Az ellenállás hiányáról írta Haffner 1938-ban: „Németország olyan ijesztő morális gyengeségről tett tanúbizonyságot, hogy ebből a történelemnek egy napon következtetéseket kell levonnia. A másik oldal árulásából és az emiatt érzett tehetetlenségből, gyengeségből és undorból született a Harmadik Birodalom.” Aminek meg kellett volna történnie 1933-ban (a fegyveres civil ellenállásnak), az 1934-ben már nem szerveződhetett volna meg.

Magyarországon 1956-ban eredménytelennek (de erkölcsileg nem haszontalannak) bizonyult a forradalom. 1957-ben már legalább anynyira reménytelen volt szembeszegülni a kommunista, mint a nemzetiszocialista hatalom megszilárdulása után a fasiszta pártállammal. „Kegyetlenül nehéz sorsot vállal, aki nem volt hajlandó beállni a nácik közé. Reménytelenül kiszolgáltatott helyzetbe került. Nem számíthatott védelemre…”, írta 1938-ban Haffner. Hasonlót írhatott volna 57-ben Magyarországon, a nácikat kommunistákra cserélve.

Az azonosság ennyi. A különbség lényege eszmetörténeti: az egyik a zsidó-keresztény európai kultúra és a felvilágosodás tagadásából, a másik e kultúra és a felvilágosodás eszményeinek elzüllesztéséből keletkezett. Ez az amúgy alapvető különbség azonban nem enyhített a kortársak nyomorúságán.

De nem mindegy, hogy akadnak-e a kortársak között, akik az igazságérzetüket követve valami jelzést adnak e nyomorúságról.

Haffner hosszú fejezetet szentel a lelkiismeret-furdalásának, amiért joghallgatóként hallgatólagosan kötelező félkatonai kiképzése idején együtt énekelte a többiekkel a náci dalokat, és felvette (a kötelezően felveendő) horogkeresztes karszalagot. Amiért úgy érezte, hogy esetleg mégiscsak tartozik bajtársiassággal még a fasiszta társainak is. „Mi lenne, ha most hirtelen kitörne a háború…? (…) lelőnéd a bajtársadat, aki tegnap segített kitisztítani puskádat?”

Először a fejemet ráztam: mi itt a probléma? Potenciális gyilkosoknak kiszolgáltatva miért szégyelljem, amiért engedelmeskedve nekik gyűlölt mozgalmi dalaikat kényszerülök énekelni? Miféle bajtársiasság köthet engem össze egy kommunistával, aki elviekben egyetért a politikai megsemmisítésemmel? Ha egyszer a pártállamot meggyőződéssel védelmező tiszt egy jövendő háborúban rohamra vezényel, a lőporfüstös, lövésektől hangos terepen véletlenül elém kerülve miért ne lőném le hátulról?

Még érthetetlenebb volt, ami az apjával történt. Ahogy ez a konzervatív, Kanton nevelkedett, művelt porosz államhivatalnok dermedten fogadja a nácik kérdőívét, melyben be kell számolni életéről, szabadkoznia kell és bizonykodnia, a végén még alá is kell írnia a hűségnyilatkozatot, miszerint „minden fenntartás nélkül támogatja a nemzeti forradalom kormányát”.

Hát miért ne írtam volna alá a pártállami szervek akármelyik kérdőívét, ha csak hátrányos helyzetbe kerülésem árán tagadhattam volna meg az aláírást? Hát hányszor szajkóztam lelkiismeret-furdalás nélkül egyetemi vizsgáimon a marxizmus-leninizmus tételeit: ezért talán én lennék erkölcsileg felelős és nem a pártállam politikai bűnözői, akik erre kényszerítenek? Nyilván el kellett volna hagynom ezt az országot, ha ennyire elfogadhatatlan a politikai rendszere, de nem voltam képes rá. Úgy éreztem, legfeljebb ez utóbbiért szégyellhetem magam. Ha ma kerülnék megint ilyen helyzetbe, képes lennék-e a távozásra?

„Több napig hevert az asztalán kitöltetlenül, aztán egy délután láttam, hogy lassan, komótosan körmölve írja a válaszokat, mint egy diák a házi feladatot. Amikor elkészült vele, ment egyenesen a postára, nehogy meggondolja magát. Külsőleg nem látszott rajta semmi… Alighogy leült újra az íróasztalához, felugrott és görcsös hányási roham jött rá. Két napig nem maradt meg benne semmi. Ezzel kezdődött meg szervezetének az éhségsztrájkja, amelybe két év múlva sok szenvedés után belehalt.” Haffner ez után hagyta el Németországot.

Nem értettem. Én ilyesmi miatt? Belebetegedni? Ezeknek?

Egy ideig szántam őt.

Aztán rájöttem, hogy erre a sajnálatra nincsen jogom. Napok múlva pedig rádöbbentem, hogy szégyellnem kell az értetlenségemért magam. Ez az ember annyira eggyé vált saját erkölcsével, hogy belehalt a történtekért érzett személyes – az egészhez képest ugyan jelentéktelen – felelősségérzetébe. A tiszteletre méltóságot becsülni kell, nem sajnálni.

Majd negyed századdal később egy, a kommunistákkal kezdetben együttműködő lengyel költőnek, Adam Wa