Forrás: NOL

Népszabadság * Horváth Gábor * 2006. január 28.

Amerika a katonai erejét lekötötte Irakban és Afganisztánban, odahaza is nehéz lenne politikai támogatást szerezni egy újabb közel-keleti hadjárathoz. Az Egyesült Államok nem mondott le arról, hogy Iránban meghonosítsa a nyugati típusú demokráciát, de legalább nyugatbarát kormányt segítsen hatalomra. Erre a legnagyobb veszélyt az jelentené, ha Mahmud Ahmadinezsad elnöknek a nukleáris programról folytatott tárgyalások elszabotálásával vagy Izrael fenyegetésével sikerülne kiprovokálnia legalább egy légi csapást. Ebben az esetben nem hogy gyengülne, hanem inkább megszilárdulna az iszlám radikalizmus iráni pozíciója, és hosszabb távon minden korábbinál valószínűbbé válna, hogy Teherán atomfegyvert szerez.

Irán sok vonatkozásban egyáltalán nem elmaradott ország. A jövőt illetően nem csupán a világ egyik legnagyobb olaj- és gázkincse ad okot optimizmusra, de a múlt is. A perzsa kultúra hagyományai ma is élnek, az irániak többsége iskolázott, ambiciózus és kifejezetten érdeklődik a külvilág iránt. A városi lakosok, különösen az egyetemi ifjúság körében sok híve van az egyház és az állam különválasztásán alapuló világi demokráciának, a többpártrendszernek, a szabad piacgazdaságnak és általában a nyugatias életmódnak. Ez a réteg, noha a legutóbbi elnökválasztáson nem volt elég erős a győzelemhez, amerikai szakértők szerint néhány év, de inkább évtized alatt többséggé hizlalható. Arról vita folyik Washingtonban, hogy az iráni változásokat a CIA „segítségével”, és minél gyorsabban, vagy a civil szervezeteket felhasználva, „lassan, de biztosan” kell-e elérni. Egy katonai konfliktus mindenesetre menthetetlenül Amerika-ellenes egységbe tömörítené az irániakat, a városi értelmiségnek és a vállalkozóknak sem lenne más választásuk, mint a jelenlegi rezsim támogatása.

Az USA távlatokban már húsz- negyven év múlva a Kína és India gazdasági, katonai ereje által meghatározott új világrendre készül. A távlati tervekben Irán nem ellenségként, hanem potenciális szövetségesként szerepel. Mindez persze nem változtat azon, hogy Washingtont csendben belepi egy közeledő katonai válság előérzete. A Nemzetközi és Stratégiai Tanulmányok Intézetének (CSIS) egyik hét eleji rendezvényén kis asztalon sorakozott többek között Zbigniew Brzezinski nevével fémjelzett agyközpont négy-öt, legidőszerűbbnek tartott kiadványa. Az egyik Irán katonai erejét taglalta aprólékos részletességgel, egy másik az ország társadalmi helyzetét elemezte. Az iraki lecke annyiban máris érződik, hogy ha az amerikai szándékok ellenére kenyértörésre kerül a sor, legalább lesz hírszerzési és tudományos háttér, amelyre a döntéshozók támaszkodhatnak majd.

Washington, 2006. január