Forrás: NOL

Mágusok, bűvészek, szemfényvesztők

Népszabadság * Dr. Gábor Zsuzsa * 2006. január 28.

A dolgoknak az lenne a rendje, hogy az alkalmazott tudományt, a tudomány vívmányainak a mindennapi felhasználását időben tudományos vizsgálatok, kísérletek eredményeire alapozott felismerések előzzék meg. A sorrend azonban időnként megfordul. Minden korok mágusai például olyasmiket tudtak a pszichológiáról, az érzékelés lélek- és élettanáról, amiknek a tényleges természetét, törvényszerűségeit a tudomány csak jóval utánuk tárta fel, vagy vizsgálja ma is.

„Vigyázat, csalok!”, így figyelmeztette a publikumot egy-egy mutatványa előtt Rodolfo, a múlt század második felének legkiválóbb magyar bűvésze. A nagyszerű művésznek produkció közben „be nem állt a szája”. Nemcsak boszorkányos kézügyességgel rendelkezett, hanem – az ebben a szakmában nélkülözhetetlen – figyelemelterelés pszichológiájának is a mestere volt.

A kísérletes lélektan tudománya nem sokkal több, mint százéves, a figyelemmegosztásra, -koncentrációra vonatkozó vizsgálatok során azonban máig nem tudták elérni azt a hatékonyságot, ami nélkül már évszázadokkal ezelőtti, középszerű vásári csepűrágók is elveszítették volna a kenyerüket. A trükkök lényege ugyanis a látszat: elleplezni valamit, ami ott van vagy ott történik a szemünk előtt; vagy ennek az ellenkezője: a látszatát kelteni valaminek, elhitetni egy történést, ami valójában meg sem esett. Boszorkányos kézügyesség, leleményesség, és többé vagy kevésbé rafinált fizikai segédeszközök nélkül persze ez nem megy, ám ahhoz, hogy ezek észrevétlenek maradjanak, pszichológiai módszereket is be kell vetni.

Az érzékelés korlátjainak kimutatására szolgált a Harvard Egyetem pszichológusainak híres kísérlete. A kísérleti alanyoknak egy kosárlabdamecscset vetítettek le. A feladatuk az volt, számolják meg, hányszor értek labdához a vetítési idő alatt az egyik, illetve a másik csapat játékosai. A vetítés végeztével kiértékelték a feladat teljesítését, majd közölték az alanyokkal, hogy a meccs közben a pályán keresztülsétált egy gorilla. A résztvevőknek alig több mint egyharmada ismerte el, hogy látta, de nem tulajdonított neki jelentőséget. A többiek viszont tagadták, hogy bármi rendkívüli esemény szemtanúi lettek volna. Csupán a film ismételt megtekintésekor – amikor nem kötötte le a figyelmüket a feladat – tűnt fel nekik a játékosok között kószáló, gorillának öltözött színész. S még ekkor is akadtak, akik kétségbe vonták, hogy másodízben is ugyanazt a filmet vetítették le nekik. Az, hogy a kísérleti személyek több mint a felének számára az egészen szokatlan jelenség teljesen észrevétlen maradt, elégséges bizonyíték arra a tudományos tételre, hogy az érzékelésünk – jelen esetben a látás – válogat. Bizonyos körülmények között nem engedi, hogy tudatosan is érvényesüljenek, az agykéregben feldolgozásra kerüljenek a szemünkbe jutó ingerek. Ám ha az illuzionisták figyelemelterelése olyan hatásfokkal működne, mint ebben a pszichológiai laboratóriumban: aligha lehetett volna a néhai Kio vagy manapság David Copperfield világszerte ünnepelt sztár.

Egy másik kísérletben azt vizsgálták, vajon az előfeltételezések, az elvárásaink mennyiben befolyásolják egy látvány értékelését. Okozhatnak-e érzékcsalódást a szuggesztiók, a vágyfantáziák? Ebben az esetben is filmet néztek a kísérleti alanyok. Egy úgynevezett telekinetikus mutatványt vetítettek le nekik, amelyben egy trükkös (nem látható) eszközzel kanalat hajlítottak meg – félig, és a felvétel második felében a kanál mozdulatlanul és változatlanul feküdt az asztalon. A nézők egyik csoportja kísérőszöveg nélküli változatot látott, míg a másik magyarázatot is kapott a vetítés mellé. E szerint a kanalat akaratának összpontosításával hajlítja meg egy telekinetikus képességekkel bíró személy. A néma változat nézői híven számoltak be a látottakról. A kísérőszöveggel befolyásoltaknak viszont majd a háromnegyede határozottan állította, hogy a kanál a vetítés egész ideje alatt folyamatosan görbült. Ettől persze nem fog megrendülni Uri Geller renoméja, ám az ehhez hasonló kísérletek nemcsak nyilvánvalóvá, de mérhetővé, számszerűsíthetővé teszik azt, amit az igazságszolgáltatás és a memoárokat kellő fenntartásokkal kezelő történészek tapasztalatból régóta jól ismernek. Az elfogultságunk, a tekintélyek befolyása képes a valóságot jócskán meghamisítani.

A hipnózis, ez a különös, éber álomszerű állapot, amelyben a hipnotizőr által diktált furcsa cselekvéseikkel maguk a (többnyire a közönségből verbuvált) médiumok lesznek az attrakciók. Lassan kétszáz éve már, hogy az orvostudomány is alkalmazza, azonban leginkább tapasztalati alapon. Újabban viszont már a csúcstechnológiát is bevetették Cipolla mester titkainak a kutatásában.

Viszonylag egyszerű kísérlettel ki lehet választani azokat, akik fogékonyak a hipnózisra, s hozzávetőleges pontossággal meghatározható az is, hogy mennyire. A Stroop-teszt lényege, hogy a vizsgálati személyeknek a megfelelő színes gombok lenyomásával kell jelezniük, milyen színnel nyomtatták az eléjük sorban vetített szavakat. A feladatot az nehezíti, hogy a szavak egy része maga is színeket jelöl, csakhogy a sárga szót pl. kék, a pirosat zöld stb. betűkkel írják ki. Mennél befolyásolhatóbb valaki, annál több hibát fog véteni ezeknél a kényes, zavarba ejtő pontoknál, illetve megnő a válaszadáshoz szükséges idő. Az USA Tudományos Akadémiája folyóiratában néhány hónappal ezelőtt számoltak be a New York-i Cornell Egyetem Fejlődés-pszichobiológiai Intézetének kutatói arról, hogy ilyenkor, tehát a konfliktussal való viaskodás közben az agy működését is szemléltető (funkcionális) mágnesesrezonancia- (MRI) vizsgálattal az elülső agykéreg jól meghatározott területei erősen fokozott aktivitást mutatnak. A hipnózissal szemben ellenállóbb páciensek ezzel szemben a feladatot jóval kevesebb hibával teljesítik, s eközben az agyuk „konfliktuskezelő” területei is némák maradnak. Ha a fogékony páciensekkel hipnotikus állapotban ismertették a felébredésük után elvégzendő feladatot, és az úgy szólt, hogy általuk ismeretlen nyelven vetített szöveget fognak látni: a helyzet gyökeresen megváltozott. Bár a szöveg ugyanaz maradt, a teljesítményük látványosan javult, és az agykérgi központok sem jelezték a korábbi, problémamegoldást kísérő élénk tevékenységet. Nemcsak hogy kiválaszthatók így azok a páciensek, akiknél a hipnotikus terápia sikerrel kecsegtet, de alkalomadtán a kezelés eredményessége is lemérhető. A kutatócsoport egyik vezető pszichiátere egyébként amellett, hogy kiváló hipnotizőr, maga is amatőr bűvész, méghozzá nem is akármilyen. Vezetőségi tagja az izraeli Bűvész Szövetségnek és a Szkeptikusok Társaságának is. Ez utóbbi minőségében azoknak a tudósoknak a népes táborát erősíti, akik tudományos módszerekkel rántják le a leplet – ó, nem a cirkuszok, a varieték méltán népszerű csillagairól! -, hanem a szemfényvesztők, az emberi hiszékenységgel visszaélő, a „para”-jelenségekben, csodatételekben utazó szélhámosok üzelmeiről.