Forrás: NOL

Népszabadság * Aczél Endre * 2006. január 28.

Még csak szarkazmus sem kell hozzá, hogy nyugtázzuk: addig magyarázta Bush elnök a szavazócédula fensőbbségét a diktatúrákhoz és autokratákhoz szokott araboknak, amíg a „második számú célponton” (Irak volt az első) pontosan az ellenkezőjét kapta annak, amire számított – s amire mellesleg Izrael is számított.

Arab Palesztinában a polgárok egy nemcsak kellemetlen, hanem kifejezetten ellenséges politikai szervezet képviselőivel töltötték fel a parlamentet. Szabadon, csalás nélkül, rendezett viszonyok között. Egyik napról a másikra egy határozottan fundamentalista gyökerű, Izrael államot el nem ismerő, önmagát lefegyverezni nem hajlandó, a terror eszközéről lemondani nem képes szervezet lett a palesztin törvényhozás uralkodó ereje, s ennél a státusánál fogva a palesztin hatóság eljövendő kormányának megalakítója.

A helyzet azonban szűk metszetben nem olyan rossz, mint amilyennek látszik. Végtére is a palesztin hatóságnak van egy ugyancsak demokratikusan választott elnöke, Mahmud Abbasz, aki – francia minta szerint – egyedül felelős a külpolitikáért és a diplomáciáért, egyszóval még egy Hamasz-kormánnyal a hátában is folytathatja a „békepolitikát” Izraellel. Bush első kármentő akciója, egészen logikusan, az volt tehát, hogy sürgette Abbaszt, maradjon hivatalban.

Ez azonban nem több, mint füttyöngetés a sötétben. Tudniillik Bush is tudja, mindenki tudja, hogy Arafat elszigetelése, nemlétezővé nyilvánítása után a Saron-kormány Abbasszal sem volt hajlandó tárgyalni, éspedig azzal az alapállással, hogy Abbasz képtelen megfékezni – lefegyverezni – a Hamaszt. Erre az összefüggésre ugyanezen a hasábon néhány napja utaltam már, bár lehet, hogy az elmúlt 48 órában a helyzet megváltozott. Abbasz sokkalta szebbnek tűnhet az izraeliek szemében, mint volt. De hogy a palesztinok ugyanebben a 48 órában égi messzeségekbe kerültek az „egy központi hatalom, egy fegyveres erő” ideáljától, az halálosan biztos. Az új hatalomnak minimum két feje és egynél jóval több fegyveres szervezete lesz.

Nézzük akkor a tágabb metszetet. A Közép-Kelet mai alapkonfliktusa Irán széles körben gyanított nukleáris fegyverkezése. Ugyanez az Irán pár hónapja az agresszív iszlám fundamentalizmus államilag szponzorált, az afgán tálibokat, ha nem Bin Ladent idéző változatát villantotta fel. Ugyanez az Irán évek óta „stratégiai szövetségben” áll a Hamasszal. És új keletű szövetségben Szíriával. Ezek ketten, napokkal azelőtt, hogy a palesztin választásokat megtartották, a fegyveres ellenállás folytatására biztatták palesztin testvéreiket. De ez nem egy folyamat vége vagy eleje. Hanem a közepe. A fundamentalisták, hála a szavazócéduláknak, erős állásokat építettek ki a mintaállamnak szánt Irakban, remekül szerepeltek a minapi egyiptomi választásokon, egyre inkább érzik az erejüket Libanonban is, Szíriában is. És akkor még egyszer: ne feledjük, hogy a Hamasz maga is ennek a fundamentalista internacionálénak a részvevője. Iszlám törvénykezést akar egy alapvetően felvilágosult és laikus közegben – mint amilyennek a palesztint hittük „eddig”. Iráni mintát. A szavazócédula önmagában, sterilen nézve, mindenre, de mindennek az ellenkezőjére is biztosíték. Pláne, ahol sok a szegény meg a munkanélküli. És szavazzunk inkább a szelíd, a demokráciát óvatosan, a szavazócédula korlátozott felhasználására építő arab autokráciákra, mint amilyen a jordán meg a marokkói királyság vagy épp Mubarak Egyiptoma.