Forrás: NOL

Népszabadság * Füzes Oszkár * 2006. január 28.

Teheráni csúcsforgalom Khomeini árnyékában Kép: REUTERS – Morteza Nikoubazl Irán már akkor atomot akart, amikor még Nyugaton is örültek ennek: a sah kegyetlen diktatúrája idején (kit érdekelt?!), a hidegháborúban Amerika sziklaszilárd szövetségese volt. A múlt század hetedik évtizedének elején el is terveztek húsz atomreaktort, megrendelték őket a franciáktól és a németektől, a szakembereket pedig kitaníttatták amerikai egyetemeken. Moszkva tiltakozott, figyelmeztetett, többek között arra hivatkozva, hogy Irán aláírta az atomsorompó-egyezményt.

Közbejött azonban az iszlám forradalom, néhány kisebb és nagyobb háború. Khomeini új Iránjával minden nyugati fél megszakította az atomipari együttműködést, Amerikával („a Nagy Sátán”) még a diplomáciai kapcsolat is megszakadt. A nyolcvanas évek irak-iráni háborújában Szaddám Huszein bombázta le az iráni kísérleti reaktorokat, Washington örömére (és hallgatólagosnál kicsit tevőlegesebb támogatásával). Ezek után Irán Pekinghez fordult atomtechnológiai segítségért, amit 1992-ben meg is ígértek neki. Ám az USA-kapcsolat kedvéért Kína öt évvel később úgy táncolt viszsza az irániakkal kötött egyezménytől, hogy meg sem kezdte a fejlesztési eszközök szállítását.

Ám akkor már ott volt a Khomeini által Kis Sátánnak nevezett új (illetve Iránban történelmileg mindig is nagyon aktív) Moszkva. Bizonyos (az orosz geopolitikai érdekek szempontjából fontos) kikötések mellett Oroszország hajlandónak mutatkozott a Nyugattól és Kínától hiába várt technológia és szaktudás pótlására Iránban. Ezt, több hullámzás és fordulat, orosz-amerikai alku és szócsata után, ismét Washington torpedózta meg. Jelenleg az iráni atommal kapcsolatos orosz-amerikai játszma függőben van – ám ez a kényszerből erényt mutató állapot könnyen szertefoszolhat.

És nem ez az egyetlen „erényes kényszerfüggő”. A szövevényes világpolitikai játszma összes többi eleme is fölborulhat, sokak szerint a hidegháború óta legfenyegetőbb nemzetközi válságot okozhatja.

Miért lett Iránból ekkora probléma? Elég csak a főszereplők listáját szemügyre venni. A Biztonsági Tanács állandó tagjai: USA, Nagy-Britannia, Franciaország, Oroszország, Kína. Németország, amely a franciákkal és a britekkel együtt az Európai Unió nevében tárgyal Iránnal és a többiekkel. India, Pakisztán, mint két rivális, és törvénytelen atomhatalom. Irán szomszédai: Azerbajdzsán, Örményország és Türkmenisztán a volt Szovjetunióból, Szaúd-Arábia és a gazdag olajsejkségek a Perzsa- és az Ománi-öböl mentén, Afganisztán és Irak a két folyó háborúból, és ebből a szempontból ismét a szomszéd Pakisztán. Kaszpi-tenger, ha még kell egyáltalán valami a geopolitikai fontossághoz. És ha a geostratégiai fontossághoz is kell még valami, akkor gáz és olaj, meg a csövek. És Izrael, mint főellenség.

Irán harcosan muzulmán, síita többségű állam, amely pénzelt zsoldosai és meggyőződéses hívei által a határaitól távolabb is közvetlen befolyást próbál gyakorolni például Libanonra és Szíriára, Afganisztánra és Palesztínára, Törökországra, Közép-Ázsiára. Irán a mai világ legalább negyven kisebb-nagyobb politikai és hatalmi konfliktusában „játékos”. Olyan konfliktusokban, amelyek résztvevői önmagukban is nagyrészt bonyolult belső helyzetű államok, amilyen maga Irán is. A részletekbe most ne bonyolódjunk bele, ha úgy alakul, úgyis kénytelenek leszünk belemélyedni.

De nézzük a fő vonalakat. Vajon mit akar Irán, amikor nukleáris kötélhúzásba kezd a vele szemben amúgy is bizalmatlan, sőt ellenséges nyugati hatalmakkal? Mit akar azzal, hogy rendre és durván káromolja Izraelt, a holokausztot tagadja, biztosan tudva, hogy ezzel ellenfelei nagyobb részét provokálja? Mit akar azzal a furcsa húzd meg-ereszd meg játékkal, amelyet Moszkvával űz a tárgyalgatások során?

Az egyszerű válasz: Irán biztonságot akar. Nem azért, mert az iráni vezetők félbolondok volnának, és országuk minél nagyobb bizonytalanságba és veszélybe kergetésével akarnának nagyobb biztonságot. (Amúgy ez sem puszta őrültség, Észak-Korea pontosan ezt teszi, kiszámítottan és sikerrel.) Hanem azért akar nagy biztonságot, mert történelmi tapasztalataiból, valamint a Nyugat jelenkori nyilatkozataiból azt feltételezi: a Nyugat ismét meg akarja kaparintani Iránt, alávetett szövetségesként, megfosztva önálló kül-, nemzet- és valláspolitikai mozgásterétől. Ez a feltételezés, ez a félelem egyáltalán nem alaptalan. George W. Bush szerint Irán a Gonosz tengelyének egyik eleme. Washington és London ismétlődően fölveti, hogy Irán több kisebb mellett a legfőbb nemzetközi terrorszervezetet, az al-Kaidát is támogatja. Vagy maga is terrorcselekményeket szervez. A francia elnök közvetve atomfegyveres válaszcsapással fenyegette meg Iránt. Nyugati kémközpontok és agytrösztök nyíltan vitatkoznak arról, hogy gyorsabban vagy lassabban, nyíltabb vagy rejtettebb módszerekkel döntsék-e meg az iráni rendszert. Irán több oldalán, Irakban, Afganisztánban, az Öbölben, Szaúd-Arábiában és Pakisztánban amerikai (és brit) katonák vannak. Izrael légi és más csapásokkal fenyegeti Iránt, ha nem hagy föl bármivel, ami elvben létrehozhatja a perzsa bombát.

Fizikailag egyébként az iráni atombomba, ha lesz egyáltalán, legalább három év távlatban, de az is lehet, hogy harminc év messzeségben van. Iránnak egyelőre nincs meg a szükséges tudása és technológiája ehhez. Nem kapta meg a Nyugattól, megpróbálja Moszkvától, Kínától, Indiától vagy Pakisztántól megszerezni. Kérdés, mit fizetne cserébe. Az is kérdés, hogy bármily fizetség ellenében a fölsoroltak ráállnának az alkura. Annyi biztos, hogy Washington máris figyelmezteti mindegyiküket: eszükbe ne jusson segíteni ebben Iránnak.

Politikailag viszont a perzsa bomba máris nagyon eleven, és veszélyesen létezik. Ha egy erre „éretlennek” tartott országvezetés atomfegyverhez próbál jutni, azzal szemben a többiek föllépnek 1. saját érdekeik és a számukra kedvező globális erőviszonyok védelmében, 2. az általános nemzetközi stabilitás védelmében és 3. az adott térségben fönnálló, számukra kedvező helyzet védelmében. Mindez logikus és jogos, és azt alighanem Iránban is tudják. Ezért mondják azt, hogy 1. nem atombombát, hanem atomenergiát akarnak, 2. ha mégis akarnának, az egyensúly, azaz a stabilitás érdekében tennék, hiszen a közelükben másoknak is van, és 3. még az önvédelem is jogos, mert be vannak kerítve, fenyegetve vannak. Az pedig, hogy Irán vezetése éretlen volna, nyilván nem elfogadható feltételezés: Irán nem támadott meg senkit (őt bezzeg sokan, szinte mindenki a mostani „érettek” közül…), sőt: Irán szép csendben még Amerikával is együttműködött Afganisztán és Irak egyes ügyeiben.

Irán úgy tesz, mintha nem értené: miért van vele szemben ekkora bizalmatlanság? Miért baj az, ha önálló külpolitikát és önerőt akar? Hiszen például a franciák is csak azért csináltak saját atomfegyvert, hogy legyen nekik. Miért baj az, hogy itt, ott, emitt és amott támogat számára kedvező csoportokat, ha az összes többi „játékos” is kivétel nélkül mind ezt teszi? És egyáltalán: ki és milyen alapon tagadja meg Irántól a legfejlettebb technológiákhoz való jogot? Ezek szerint: amíg Nyugat-barát császári diktatúra voltunk, addig lehetett volna erőművünk, amióta iszlám köztársaság vagyunk, ellenőrzött demokrácia, azóta nem lehet?!

Még valami. Iránban a kül- és belpolitikai nyilatkozatokat is keleties szóhasználatban teszik, e nyelvet a Nyugat könnyen félreérti, félremagyarázza. Pedig: vajon Bush keresztes retorikája politikailag értelmezhetőbb, mint Irán iszlám szóhasználata? Itt Gonosz tengelye és Latorállam, ott Nagy Sátán és Globális Haszonleső.

Lefejtve a sallangokat, a nyers realitások szintjén Irán azzal számol: elszigetelik, bekerítik, és csak akkor engednék ki a szorításból, ha 1. Nyugat-barát lenne, 2. az araboknál, főleg a palesztinoknál korábban engedne Izraelnek, 3. föladná pozícióit Libanonban, Szíriában, Afganisztánban és másutt, 4. „megfelelő” hozzáférést adna a nyugati világcégeknek az olaj-, gáz- és csőüzletekből, illetve bőkezűen fizetne azért a technológiáért, amelyet azok nagylelkűen hajlandók egyáltalán eladni nekik. Tovább konkretizálva, Teherán így gondolkodik: Amerika és szövetségesei már megszállták Afganisztánt, majd Irakot, most már Iránra fenik a fogukat, utána, de az is lehet, hogy még előtte, Szíriára. Végeredményben a Nyugat meg akarja kaparintani az iszlám világ politikája és gazdasága fölötti ellenőrzést a „demokrácia és a biztonság” ürügyén. Pedig Irán már lemondott az iszlám forradalom exportjáról, bejelentette, hogy nemcsak a politikája, hanem az ideológiája is rugalmas, sőt, be is bizonyította. Mégsem hajlandók békülni vele. Ja, az Izrael-ellenesség?! Hát az máshol is van, például az Amerika által oly szeretett Egyiptomban, Pakisztánban és Szaúd-Arábiában még erősebb is. Irán sosem támadott Izraelre (bár pénzel és fegyverrel támogat Izrael-ellenes harci szervezeteket, de erről lehet alkudni).

A magát veszélyben érző, a washingtoni politikáról gyűlöletbeszéddel nyilatkozó Iránban paradox módon az iszlám világban leginkább Amerika-tisztelő közvélemény él. És a papi rezsim ezzel is tudatosan számol, talán ezért is „engedheti így el magát” Ahmadinezsad elnök. Meg azért is, mert retorikája adott esetben szintén alkualap lehet, például szükség esetén enyhíthető.

Bármennyire próbáljuk megérteni az iráni szempontokat, van két olyan, amit az irániaknak kell megérteniük. Az egyik az, hogy Izrael, Irak, Afganisztán stb., világpolitikai realitás, a változásokhoz valamennyire igazodni kell. És van még más, Iránt igazán szorító tényező. Bár megtörténhet az ellenkezője is, azért valószínű, hogy Irakban, Afganisztánban és a kettős játékokat nagymesteri szinten űző Pakisztánban is szilárd lesz az Amerika-barát rendszer. Előfordulhat ez Libanonban, ne adj” isten, Szíriában, sőt arab-Palesztinában is. Iránnak addig kell valamit kicsikarnia, amíg fontos annyira, hogy csikarhasson.

Rejtély, mi sikerülhet ebből az egymástól eltérő külső érdekek (lásd kapcsolódó írásainkat) és a nagyon összetett térségbeli viszonyok közepette. Nagy kérdés – és nagyon nagy a tétje, például olajárilag is -, hogy egyáltalán van-e logikai megoldás, létezik-e bármiféle életképes kompromisszum? Mi az, amiben bármelyik fél egyáltalán engedhet, és ha akad ilyen, kell-e az a másik félnek? Mi fortyog a stratégiai boszorkánykonyhákban? A mai állapot szerint se háború, se a tárgyalás, se a szankció, se a fenyegetés, se a közvetítés nem old meg semmit. Az idő múlik, de nem telik.

Annyi biztos: Iránban, és a többiek Iránnal, nagyon kockázatos politikát folytatnak. És elég egy-két hibásnak bizonyuló föltételezés, beindulhat a kiszámíthatatlan politikai láncreakció. A perzsa bomba ketyeg.