Forrás: Népszava

Ehud Olmert hivatásos politikus. Nem sokkal a második világháború után született az akkor még brit mandátumterületnek számító Palesztinában. Tagja volt a Beitar izraeli ifjúsági mozgalomnak, tisztként szolgált az izraeli hadseregben, a jeruzsálemi Héber Egyetemen szerzett diplomát. Politikusi pályáját Likud párti parlamenti képviselőként kezdte, több bizottságban is szerepet vállalt. Az első intifáda idején már kormánytag, majd 1993-tól egy évtizedig Jeruzsálem főpolgármesteri tisztét töltötte be. Miután ismét megválasztották a knesszet tagjává, lemondott posztjáról, s több kormányzati pozíciót is elvállalt, köztük a miniszterelnök-helyettesi kinevezést. Ágy történhetett, hogy Ariel Saron súlyos agyvérzését követően Olmert lett Izrael ügyvezető miniszterelnöke.

Ehud Olmert meglehetősen ellentmondásos pályát futott be. Parlamenti képviselőként népszerű volt a jobboldali szavazók körében, amit mi sem bizonyít jobban mint, hogy eddig hétszer választották be a knesszetbe. Személye azonban nem volt botrányoktól mentes. Képviselőként többször összeütközésbe került neves üzletemberekkel és politikusokkal, köztük a 2001-ben meggyilkolt Rechavam Zeevivel is. Jeruzsálem polgármestereként elősegítette a város infrastruktúrális és kulturális fejlődését. Ugyanakkor több illegális építkezést bonyolítottak le izraeli és arab cégek, míg ő állt a város élén.

Ehud Olmert 1945. szeptember 30-án született a palesztinai Binjaminában. Csak éppen hogy véget ért a második világháború, s Holokauszt-túlélők ezrei indultak az „Ágéret Földje” felé, de csak kevesen jutottak el ide. A britek ugyanis minden eszközzel megpróbálták megakadályozni a menekültek letelepedését. Az ok egyszerű: a második világháborúban megrendült birodalmi pozíciójukat mindenáron tartani akarták, ehhez pedig nem akarták teljesen eljátszani az arabok jóindulatát. A zsidók szerint túl kevés menekültet engedtek be, az arabok szerint túl sokat. Az angolok két tűz közé kerültek. Végül a britek 1948-ban kivonultak, s egy több, mint fél évszázados háborúskodás vette kezdetét a Közel-Keleten.

Olmert gyermekkorát két tényező is meghatározta. Az egyik, hogy tagja lett a Beitar ifjúsági mozgalomnak. A másik pedig az, hogy szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy szüleit gyakran feketelistára teszik, diszkriminálják, amiért nyíltan hangoztatják az akkoriban uralmon lévő, baloldali Mapaitól eltérő politikai nézeteiket. Az ellenzékiség az 1970-es évekre azonban már kevésbé volt befolyással a karrierre, mint korábban. Olmert bejutott a jeruzsálemi Héber Egyetem jogi karára, ám nemcsak jogi képzésen vett részt. Pszichológiából és filozófiából is diplomát szerzett. A jogi kar elvégzése után sikeres magánpraxist nyitott. A fiatalembernek azonban ambíciózusabb tervei voltak, s 1973-ban, huszonnyolc évesen már az izraeli törvényhozás, a knesszet tagja lett.

Ebben az időben számos olyan rágalmazási botrányba keveredett, amelyben neves izraeli üzletemberek, a szervezett bűnözés alakjai, korrupt honatyák ugyanúgy érintve valtak, mint a nyugállományú ezredes, Rechavam Zeevi. Az ügyet Arjeh Avneri oknyomozó riporter dokumentálta a Hatvusza hasábjain 1992-ben.

Olmertre a sikkasztás árnya is rávetült. Mialatt pereskedett Zeevivel, a politikus állítólag a Likud pénztárából kért támogatást a költségekre, pedig védelmét saját ügyvédi irodájának jogászai látták el. Végül minden Olmert elleni vádat ejtettek, s a képviselő pályája tovább ívelt felfelé. Több parlamenti bizottságnak lett a tagja, köztük a Házbizottságnak, a joggal, az állami felügyelettel, a külüggyel, a védelmi kiadásokkal, a pénzüggyel, az oktatással és kultúrával, a nemzetközi ügyekkel és a környezetvédelemmel foglalkozó bizottságoknak. A hetvenes évek végén azonban ellentétbe került Menáchem Beginnel, a kormányzó Likud párt elnökével, és Izrael akkori kormányfőjével. A vita tárgya a sinai kivonulás volt. Olmert stratégiailag elhibázott lépésnek tartott mindenféle visszavonulást azokról a területekről, amelyeket az izraeli hadsereg még az 1967-es úgynevezett hatnapos háborúban foglalt el.

„Azt mondtam neki, ez történelmi hiba, próbáltam ecsetelni, mennyire veszélyes…” – nyilatkozta a politikus. A knesszetben épp ezért nemmel voksolt a Sínai-félsziget elhagyására. A sors ironiája, hogy később egyik első és leghangosabb támogatója volt Saron gázai kivonulási tervének. Ha kicsit későn is, de tavaly bocsánatot kért a már elhunyt Begintől, amikor a Washington Postnak adott egyik interjújában azt mondta: „Sajnálom, hogy már nem él, s nem tudok elnézést kérni tőle. Most azonban szeretném megragadni az alkalmat, hogy a nyilvánosság előtt fejet hajtsak bölcsessége előtt, s elismerjem: neki volt igaza, s én tévedtem. Köszönet Istennek a sínai kivonulásért.”

Kormányzati szerephez először 1988-1990 között jutott, amikor is Jichak Samir kormányában a kisebbségek ügyéért felelős tárcanélküli miniszter lett . Nehéz feladat hárult Olmertre, mert ezek voltak az első intifáda évei. Később, 1990-től 1992-ig egészségügyi miniszterként dolgozott a kormányban.

Miután 1993-ban már a Munkapárt alakított kormányt Jichak Rabin vezetésével, Olmert újabb kihívást keresett. Elindult Jeruzsálem főpolgármesteri székéért, melyet meg is szerzett. A versenyben az addig népszerű, már közel három évtizede hivatalban lévő Teddy Kolleket győzte le. Kollek az 1930-as években Bécsből települt át Palesztinába. A második világháborúban személyesen találkozott Eichmannal, és sikerült háromezer fiatal zsidót kimenekítenie Nagy-Britanniába. Az izraeli függetlenségi háború alatt Kollek az Egyesült Államokban járt, ahol pénzt, fegyvert, lőszert szerzett be az izraeli hadsereg számára. Az 1950-es évek elején David Ben Gurion miniszterelnök kabinetfőnöke lett. Kolleket először 1965-ben választották Jeruzsálem főpolgármesterévé. Az 1967-es háború után Kollek elhatározta, hogy minden tekintetben egységes nagyvárossá fejleszti Jeruzsálemet. Ő rakta le a modern főváros alapjait. Őt győzte le 1993-ban a Likud színeiben induló Ehud Olmert.

Jeruzsálem főpolgármesteri tisztét egy évtizedig töltötte be. Ez idő alatt többször érte az a vád, hogy a különböző hivatalok betöltéseinél nem a szakmai szempont volt számára a mérvadó, hanem a párttagság, vagy pártszimpátia. Ám nemcsak ezért marad emlékezetes regnálása. Benjamin Netanjahu kormányzása idején, 1996-ban ő nyitotta meg azt az alagutat, melynek segítségével látogathatóvá vált a Siratófal föld alatti része is. Ez akkor heves tiltakozást váltott ki a palesztinok körében, sőt az egész mozlim világban. Azzal vádolták az izraelieket, hogy alá akarják ásni, s ezzel tönkretenni a Templom-hegyen álló al-Aksza mecsetet. A több napig tartó zavargásoknak tucatnyi palesztin és izraeli áldozata volt.

2001-ben az addig is sokat kritizált, ámde továbbra is népszerű politikus karrierje majdnem véget ért. Jeruzsálemben ugyanis összedőlt egy nemrégiben befejezett épület, melyet nagyobb rendezvények megtartására építettek. Éppen egy esküvőt tartottak a házban, amikor az összeomlott, rengeteg ünneplő rokont temetve maga alá. A vizsgálatok kimutatták, tervezési hiba okozta a tragédiát. Jeruzsálem városi tanácsának két ellenzéki tagja azzal vádolta a likudos Olmertet, hogy városszerte engedély és felügyelet nélküli építkezések folynak. Többen a polgármester azonnali lemondását követelték.

Olmert ezt a vádat is túlélte. 2003-ig hivatalában maradt, amikor is újból megválasztották országgyűlési képviselőnek. Korábban a politikus ringbe szállt a Likud elnöki posztjáért is, de Ariel Saron 1999-ben meglepetésszerű győzelme keresztülhúzta terveit. Saron második kormányában az ipari és kereskedelmi tárcát ajánlotta fel Ehud Olmertnek, aki miniszterelnök-helyettes is lett, gyakorlatilag a miniszterelnök jobbkeze. Ezzel a miniszter befolyásos tagjává vált a testületnek, s 2005-ben, amikor Netanjahu lemondott a pénzügyminiszteri posztról, tiltakozva a gázai kivonulás ellen, helyét Olmert vette át. A miniszterelnök-helyettes pénzügyminiszter az elsők között volt, aki követte Saront, miután az kilépett a Likudból, és megalapította a Kadima (Előre) nevű új pártját.

Rózsahegyi Péter

Rózsahegyi Péter