Forrás: Magyar Hírlap

Az első hetek a délkelet-ázsiai szökőár halottainak számlálásával teltek

A narancsos forradalmat cédrusos és tulipános követte. A demokrácia terjedni kezdett a Közel-Keleten, a Fehér Ház együtt örülhetett az iszlamistákkal. Az amerikaiak már menekülnének Irakból, de a világpolitika fő szabálya 2005-ben így is az volt: Amerikának nem mehet annyira rosszul, hogy Európának ne menjen rosszabbul. De teljesen mindegy, úgyis mindjárt kiirtja az emberiséget a madárinfluenza.

Az első hetek a délkelet-ázsiai szökőár halottainak számlálásával teltek. A negyedmilliós áldozat már elég volt ahhoz, hogy elkezdjenek gondolkodni egy átfogó előrejelző-rendszer felállításán, de ahhoz kevés, hogy eldöntsék, hol legyen a központja. Talán majd legközelebb. A segélyezés viszont példátlanul nagyszabású volt és jól sikerült, különösen a későbbi kasmíri földrengéshez viszonyítva, igaz, a hetvenezer halott között nem volt egy szőke sem, és egyébként is Kasmírban nemigen akad újjáépíteni való ötcsillagos szálloda. Srí Lankán a sok halotti tor sem hozta közelebb egymáshoz a tamilokat és a szingalézeket, a cunami viszont elmosta az acehi ellentéteket, az indonéziai kormánynak még éppen hogy sikerült egy békemegállapodásra való túlélőt találnia.

Az acehi fejlemények persze háttérbe szorultak a közel-keletiek mögött. Kezdjük az izraeliekkel és a palesztinokkal, akik az idén a korábbiaknál sokkal csekélyebb lelkesedéssel ölték egymást.

Az igazi változás, hogy Izrael kivonult a Gázai övezetből, azaz lemondott egy olyan területdarabról, amelyről a világ minden normális állama már rég lemondott volna. A palesztinok azonban nem tűnnek elég hálásnak, amiért visszaadták nekik azt, ami az övék: az év elején ugyan még a mérsékelt Mahmud Abbaszt választották elnöknek, de a Hamasz egyre jobb példa arra, hogy izraeli kampánytanácsadók nélkül is lehet sikeresen szerepelni. Ariel Saron jövőre folytatná, amit elkezdett, még új pártot is alapított, s annyira mérsékeltté vált, hogy minden további nélkül el tud képzelni akár egy öt-hat ciszjordániai zsákfaluból álló palesztin államot is. A fal építése tovább folytatódott, ami joggal zavarta a palesztinokat, hiszen egyrészt átmegy a földjükön, másrészt nagyon nehéz átmászni rajta, ha az emberen mindenhol dinamitrudak fityegnek.

Nemcsak az izraeliek által megszállt palesztinok választhattak tavaly demokratikusan, hanem az amerikaiak által megszállt irakiak is. Irak lett a világ legdemokratikusabb országa, egy évben annyi szabad választást tartanak, mint az összes többi arab országban egy fél évszázad alatt sem. A sok iraki választás nemcsak azért célszerű, mert lehetőséget teremt minden arab vezetőnek, hogy kiálljon a demokrácia mellett (egy másik országban), hanem azért is, mert a választások alatt akkora a készültség, hogy olyankor történik a legkevesebb merénylet. Tavaly rendeztek két parlamenti választást és egy alkotmányos népszavazást, s a végén már a szunniták is voksoltak, mert rájöttek, hogy ha az év három napján nem robbantanak, még mindig marad bő 350 lehetőség a naptárban. Az amerikaiak közben folyamatosan képzik az iraki haderőt, amely harcolni még nem, de kínozni már önállóan is tud.

Igenis lehet tehát a tankok árnyékában szabadon választani, csak attól függ, ki ül a harckocsi volánjánál. A szíriai tankok például nem kedveztek a robbanásszerű libanoni fejlődésnek. A Rafik Hariri volt kormányfő elleni merényletet követő tüntetések (és a világ) távozásra kényszerítette Szíriát, így most már semmi nem akadályozza meg a libanoniakat, hogy szabadon döntsenek arról, ki vezesse az országot. Vagy arról, milyen fegyverrel kezdjék el lőni egymást.

Kína segít a rászorulókon

Szaúd-Arábiában meghalt Fahd, a 82 éves Abdullah formálisan is az ország vezetője lett, a radikális fiatalítás a Szovjetunió utolsó éveit idézi, bár Csernyenko egy tízessel fiatalabb volt, amikor főtitkárrá emelték. Szaúd-Arábiában először tartottak önkormányzati választásokat, Egyiptomban Mubaraknak és pártjának most már legalább elvileg volt ellenfele – igazi idill, kár, hogy nem tudtak olyan választást rendezni a Közel-Keleten, hogy ne az iszlamisták törjenek előre. Iránban például Mahmud Ahmedinedzsad győzött és vált világhírű szónokká, köszönhetően annak, hogy a megboldogult Arafat nem foglalkozott ennyit Izraellel. És legfőképpen nem volt esélye atomfegyverre. Észak-Korea hivatalosan bejelentette, hogy atomfegyvere van, de legalább egy kalóriadúsabb háromfogásos menüvel tárgyalóasztalhoz lehet ültetni, Iránnál ez kevés. Azért van még remény a tárgyalásos megoldásra, az európai közvetítők már egész közel járnak ahhoz, hogy kompromisszumos javaslatként felajánlják, megépítik Teheránnak az atombombát és ki is lövik a kívánt célpontra. El-Baradei Nobel-díja elsősorban Iránnak szánt intés, másodsorban Amerikának, Harold Pinteré kizárólag az utóbbinak, ami jól mutatja, hogy a baloldali értelmiség szerint melyik tartozik inkább a gonosz tengelyéhez, az ítélőképesség nem alkalmazási feltétel a világ legrangosabb díjának zsűrijében.

Afganisztán is megszállt, tehát szintén választ, főleg, mert a terroristák nagy része átment Irakba. Idén sem fogták el Bin Ladent, pedig ha meglenne, be lehetne cserélni Zarkavira, aki ammáni robbantásokkal bizonyította, az a legfontosabb, hogy az ember teljesítményét saját hazájában is elismerjék. A demokrácia a legváratlanabb helyeken ütötte fel fejét: Kirgizisztánban elzavartak egy tudóst, akinek nem volt elég vér a pucájában a tömegbe lövetni. A szomszédos Üzbegisztán diktátora viszont Andizsánban átment ezen az alkalmassági vizsgán, Azerbajdzsánban és Kazahsztánban pedig nem is kellett idáig eljutni. Sőt Ukrajna akár be is bizonyíthatja, hogy nincs értelme küzdeni a demokráciáért: a volt szövetségesek u

u egymást vádolják korrupcióval, ha ez így megy tovább, mindjárt párhuzamos vizsgálóbizottságokat fognak felállítani. Talán az orosz gáz nélküli hidegben könnyebb lesz megint összemelegedni – azt már mindenesetre a Hodorkovszkijnak kiosztott kilenc év is mutatta, hogy Oroszország Makarenkó óta nem adott ekkora pedagógust a világnak, mint Putyin, akinek hatalmi rendszerében ma már csak a nyugdíjasok jelentik az egyetlen ellensúlyt. Kína sem lett demokratikusabb, csak gazdagabb és egyre agresszívebb: a japánok elleni tüntetésnél egyik véres diktatúra követelte, hogy határolódjanak el egy véres diktatúrától. Kína mindenki mellé odaáll, aki mellé nem volna szabad Szudántól Zimbabwéig, látszik, milyen jópofa hely lesz az Európában annyiszor kívánt többpólusú világ.

Ami Szudánt illeti, már alig valaki foglalkozik a darfúri népirtás megállításával, elég munka állandóan frissíteni az áldozatok számát. Zimbabwéban a választás tisztességes volt az afrikai megfigyelők szerint, Libériában viszont az európaiak szerint is. Afrika első választott női államfőjénél még jobb hír, hogy a legfejlettebb országok hatalmas tömegű afrikai adósságot engedtek el és hatalmas segélykoncertet is rendeztek, bár utóbbiról egyelőre nem tudni, vajon megint csak rövid időre hívta fel a problémákra a figyelmet, vagy ezúttal tényleg sikerült-e hosszabb távon is segíteniük az éhezőknek a kiöregedett rocksztárokon. Ha Bob Geldof szerencsés, akkor rövidesen rendezhet majd segélykoncertet a dél-amerikaiaknak is, Ecuadort és Bolíviát is a káosz jellemezte, a venezuelai Chávez szocialista kísérlete ugyanis egyre népszerűbb, márpedig a szocialista kísérletek vége pontosan annyira megjósolható, mint hogy a bíróság bűnösnek találja-e Szaddám Huszeint.

Ki vonul ki?

A volt zsarnok háromszázezer halottja persze nem annyira felháborító, mint a fehér foszfor, a lehallgatási botrány, a titkos CIA-börtönök, az amerikai kihallgatási módszerek vagy Guantánamo, holott miközben honfitársaink súlyos pénzeket fizetnek, hogy eltöltsenek néhány hetet volt kormányfőnk kedvenc szigetén, addig mások teljesen ingyen kapnak éveken át teljes ellátást. Már ha nem éhségsztrájkolnak, bár minden megspórolt ebéd nagy segítség Bushnak, akinek második mandátuma idején sincs szemmel láthatóan fogalma sem arról, miként lehetne lefaragni a költségvetési hiányt, s az egyetlen idei eredménye, hogy nagy nehezen talált két embert a legfelsőbb bíróságba. A kétezer iraki amerikai halott után a demokraták alig várják, hogy bevessék kedvenc csodafegyverüket, a kivonulást.

Az európaiak nem szeretnek kihallgatni, de a kihallgatásból származó információkat annál inkább. Az amerikai módszerek vitathatatlanul hatásosak: csak a múlt évben az al-Keida több száz harmadik számú vezetőjét fogták el. A szabadság-biztonság pólusok közötti választásról a legtöbb személyes – és tragikus – tapasztalat ezúttal a briteknek jutott, akik a nyár óta nosztalgiával gondolhatnak vissza az IRA akcióira. Többségükben britföldön született pakisztáni származású fiatalok elérkezettnek látták az időt arra, hogy egy részletben törlesszenek az évtizedeken át felvett segélyekért. Az óriási pusztítást két héttel később kis híján sikerült megismételni, a brit rendőrök azóta minden sötét bőrű hátizsákosra lőnek. Van Gogh holland rendező tavalyi meggyilkolásával a holland beilleszkedési modell bukott meg, most a brit. Blair szerencséjére ekkor már túl volt a harmadik – és utolsó – választási győzelmén, a választók ugyanis ilyenkor szeretnek a terroristák kívánságainak megfelelően szavazni, hangsúlyozva természetesen, hogy véletlen egybeesésről van szó.

Az új baloldal másik vezető alakja, Gerhard Schröder is urnákhoz kérte a választókat, ellenfele, a konzervatív Angela Merkel pedig elkövette azt a hibát, hogy még a voksolás előtt elárulta programját a szavazóknak (arra, hogy reformokkal is lehet nyerni, csak a japán Koidzumi a példa). A voksolás két nyertese egy posztkommunista-populista erő és a liberális párt lett. Ám a két szemfüles vesztes összefogott, így nagykoalíció alakult Merkel vezetésével, Schrödernek pedig végre sikerült az, ami kancellársága idején nem: javított a német munkanélküliségi mutatókon, amikor elfogadott egy orosz állást.

Merkel nemzetközi bemutatkozása magabiztos lett, sikerült tető alá hoznia az uniós költségvetést, aminél kisívűbb megállapodás tavaly csak a Kereskedelmi Világszervezetben született. (Végül is mindkettő szabadkereskedelmi társulás, csak a második fenntartása kevesebbe kerül.) Az Európai Unió tavaly megkezdte a csatlakozási tárgyalásokat Szaúd-Arábiával, a WTO pedig felvette tagjai közé Törökországot. Vagy fordítva? Az ember állandóan összekeveri ezeket az európai országokat.

A tárgyalási stratégia a törökökkel egyébként vélhetően az, hogy mire eljön a csatlakozás ideje, annyira megutáltatjuk velük az EU-t, hogy már nem is akarnak belépni. Az osztrák kitartásnak köszönhetően a horvátok is eljutottak az EU előszobájába, sőt közülük Gotovina tábornok egészen közel került Brüsszelhez, Hágába. Románia és Bulgária pedig már szinte bent is van, hiába sújtották előbbit idén árvizek, utóbbit pedig az utódpárt választási győzelme. Már csak néhány évet kell várni, és akkor egyetlen reformmal lehet majd átalakítani az EU-t és az ENSZ-t.

Ország, következményekkel

A legtöbbet Európa felé a térségből mégis Csehország lépett, amikor bebizonyította, ezen a tájon is belebukhat miniszterelnök korrupciógyanús ügyekbe. Másrészt viszont a korrupció kifejezetten építő jellegű is lehet: Szlovákiában Dzurinda olyan tökélyre fejlesztette a képviselőkölcsönzést, hogy valószínűleg egy parlamenti mandátummal is képes lenne a kormányzásra. Az új lengyel kormány pedig teljesen új színt hozott az unióba, és bár valójában sokan szélsőségesen konzervatívnak tartják, valójában elképesztően mérsékelt – két külsős támogatójához képest. Azt még nem tudta eldönteni, hogy az oroszokat vagy a németeket utálja-e jobban, de az biztos, hogy abszolút a nemzetállamok Európájának a híve, föderációba csak akkor volna hajlandó belépni, ha az Egyesült Államok kínálná hellyel. (Miközben Európa liberálisai már-már a Haider féle Ausztriához hasonlítják az új lengyel vezetést, észre sem akarták venni, hogy beérett az annak idején annyit átkozott Schüssel politikája, a karanténban folyamatosan erősödő Szabadságpárt kormányon teljesen szétesett.)

Ilyen feltételek között kellett volna Blairnek megértetnie az angol munkással, miért jó, ha adójából nemcsak a francia parasztot támogatja, hanem a litván kisiparost is.

Blair végül valamennyit engedett a visszatérítésből a franciák homályos ígéretéért cserébe, a létrejött alku szakmai megítélése egyöntetűen lesújtó, de ilyen év után az EU már bárminek örült volna. A franciák és a hollandok elutasították az alkotmányt, bár az unió legnagyobb haszonélvezőinek, a luxemburgiaknak nem volt szívük lekapcsolni a lélegeztetőgépet. Ebből is látszik, ha minden ország nettó kedvezményzett lenne, az EU egészen jól elműködne. Az unió mélyülésének egyetlen jele az első összeurópai vicc: a stabilitási paktum.

A népszavazási kudarc miatt Chirac kormányfőt cserélt, így most már új kormány nézhette végig a francia autógyártás saját fejlesztésének, a külső égésű motornak az elterjedését. A három hét alatt a hátrányosan megkülönböztetett muszlim fiatalok felgyújtották a vélhetően kevésbé hátrányosan megkülönböztetett muszlimok autóit, a lakókörzetükbe több iskolát követelő muszlim fiatalok lakókörzetük iskoláit. A beilleszkedés francia modellje megbukott. Jelenleg húszmillió muszlim él Európában, tényleg nagyon liberálisnak kell ahhoz lenni, hogy még mindig a pápától és a Vatikán hatalmától féljen valaki. Márpedig II. János Pál halála után Joseph Ratzinger pápává választásakor ez történt. Ha jól értem, teljesen mást választottak volna azok, akik amúgy sem hallgatnának sose a pápára.

Árvízzel kezdtük, fejezzük is azzal. Bush hiába próbálta álcázni rasszizmusát azzal, hogy kinevezte az első fekete női külügyminisztert, a Katrina hurrikán letépte az elnök álarcát, meg New Orleansét is. Idáig mindenki azt hitte, szimpatikus város, tele csupa mulatni vágyó, laza és kedves emberrel – kiderült azonban, ez csak bizonyos vízállásnál igaz. Megbukott az amerikai integrációs modell is.

Sztankóczy András

Comments are closed.